Modern világkép | A minidínó és az ókeánosz
(Ez az írás megjelent a Pátosz a káoszban című kötetben is)
A minidínó és az ókeánosz
Fejlődésünk csúcsteljesítménye az aritmetikus biszmillah. Nyelvünk esetleges. Metaforáink, érzéseink esetlegesek, véletlenszerűek. Amit gondolni, írni, mondani lehet, Hamlet mondta ki: Lenni vagy nem lenni? Voltaképp itt „kezdődött” az irodalom, és amint ezt Shakespeare leírta, az irodalom egyszersmind felszámolta önmagát. Ezenfelül csak porhintés marad. Regények, epigrammák, episztolák? Misztella, gyanta, gyatra, szakra, csakra…?; apokrifok?, pornográfok?, agarófok?
Az igaz könyvben csak számok vannak – és semmi más.
És ez nem metafora, tanmese, mítosztalanítás, vagy támasz. Épp ellenkezőleg. Az efféle mondatok s Hamlet-monológok mondatai vezetnek el az „igaz hithez/tudáshoz” (amikor e kettő konstellációjában állunk). De nem tartunk még ott, hogy ennek közelében legyünk, és sok áradás lesz még az Ophiron, mire az irodalom bátran felszámolja maradékait is.
Míg a Matematika erőt gyűjt ahhoz, hogy az irodalom és filozófia, vallás és mítosz régióit annektálja; de egyszer talán mégis eljön az a kor. Amikor matematikai paradoxonokat nemcsak mint metaforákat használunk, hanem értünk és átérzünk teljes valójukban. Amikor a nullával szorzás puszta említése, kalligrafikus megjelenítése a legmagasabb művészetek sorába emelkedik.
Amikor végre az Univerzum atomfegyverével, a matematikával alkotunk!
Szédítő (és megszégyenítő) kor lesz, mikor egyenletek kőszarkofágjait díszítik a kígyózó emberfrízek. Amikor a színházakban univerzális problémák kíméletlen levezetését látjuk három felvonásban; és lesznek, akik a kifejlet aritmetikai katarzisánál zsebkendőjük fújják – könnyeznek még a büfénél is.
S amint a jeruzsálemi Sziklamecset „biszmilláhja”, négyzetbe írt kalligráfiája Allah 99 nevének átírásait rejti, úgy képletek kalligráfiái mondják majd el a legigazabb, részre nem hajló, pártatlan igazságot. S jobban, mint valaha bármi, mint barlangfestmények, katedrálisok üvegablakai, szobrok, épületek, cavallók, versek, regények, drámák, szentenciák, epigrammák és fabulák.
Európa? Szomorú vagyok, ha rád gondolok!
Tudásunk még mindig keleti kalligráfiákban van. Onnan kaptuk matematikánkat, asztronómiánkat is. Minden lehetőségünket, mely egyszer számítani fog. Szomorú lehetnék az irodalomra gondolva is, de mégse. Mi mást tehetnék, ha itt tartunk csak? Úgy emlegetnek a jövőben, ahogy ma gondolunk az Altamira-barlang Leonardóira.
Mi mást tehetnék? Látom már, hogy utódaink hogyan látják majd a világot aritmetikus-biszmilláhban, de hogy mit látnak voltaképp? Miről tudnak majd, amiről én még nem tudok? El sem képzelhetem. De azt tudom, hogy nem haladtunk jottányit se, bennem pedig maradéktalanul él tovább ős vízimajom szépapám bűze. Csakúgy, mint bennünk a territoriális viselkedés, vagy a babuin-libidó.
És majd egyszer talán épp mi leszünk egy újabb dínó-divathullám minidínói.
Elefántosz és kultúr-barbárosz
Nemcsak a Kozmosz „túlméretezettsége” nyugtalanító, de reménytelen távolságunk a szintézisből (s nem pedig analízisek sorozatából) eredő tudástól. Mi több, a görög világ(tér)kép is, melyen több-kevesebb pontatlansággal elhelyezték az akkor ismert vagy fontosnak tartott világrészeket, a Földközi-tenger vidékét, a legjelentősebb szorosokat és szigetek burgonyáit, majd az egészet belerakták valami görög ökörséggel körbefolyó Ókeánoszba. Akár egy lapostányérra szedett tyúkhúsleves. És lássunk csodát, ahhoz is idő kellett, hogy némelyek fejébe szöget üssön:
De mi a szar határolja az Ókeánoszt? Miért nem ömlik a semmibe, ha egyszer nem határolja semmi!
A görögök pedig késhegyre menő vitát folytathattak volna arról, hogy az Ókeánosszal, külső és belső tengerekkel „határolt” világ lebeg-e? Vagy amint Hindusztánia-szerte beszélték, elefántoszbikák tartják, amik pedig egy teknőcön állnak, a teknőc pedig egy önfarkába maró kígyón, az Uroboszon.
De miért is nem esik le az Ókeánosszal körbevett görög világ?
Miért nem zuhannak (hová is?) a világot tartó elefántoszok? Illetve az indus teknőc, meg az Urobosz? Képtelen sületlenségek álságos meséje ez, színtiszta Münchausen-csűrcsavar. Hát például a görögök, akik hittek ebben, épp oly félnótás és vérszegény fajankók lettek volna, mint amilyen Münchausen volt? Ha csak „romjaikat” nézem, már akkor sem tűnik valószínűnek, mi több: épp oly valószínűtlen teória, akár az Ókeánosz vagy az Uroboszos kozmológia.
Valami sötét ellentét feszül a két dolog között, de minap, ahogy Nullfokból Great Green Woods felé buszoztam, és a Hospoda alatti házsornál kinéztem az ablakon, a berkenyesorokra, a szemközti dombhát présházaira, az alacsonyan húzó csonttollú-csapatokra, lejjebb a bérkaszárnyák tízemeletes szégyenére, hogy miért épp ott és akkor, nem tudom, de váratlanul oly világosan éreztem: én is hittem volna benne!
Miért is ne?
A célnak épp megfelelt! Ha egy görög hajós Krétára indult? Elérte. Naná! Olajozottan zajlott az árucsere, adok-kapok, ha elvetették és az istenek is úgy akarták, bő gabonatermés volt minden évben. Ha meg olümposzi csetepaté hevében elúszott a legjava, hát importáltak északról. Volt bor, gond és nők, háborúk és újítások, meg végzet. Miért is ne határolhatná ezt az egész ántik kultúrbarbároszt az Ókeánosz? Vagy miért is ne tarthatná a világot néhány baszott nagy elefántosz? S voltaképp kit érdekel, hogy tartják-e vagy sem, emelkedünk vagy süllyedünk, s az Ókeánosz lecsorog, apad avagy dagad?
Oly világos, hogy épp az a magabiztosság élt bennük, ami a miénké is! Amit tudunk, épp „elég” magyarázatot ad minden kérdésünkre; (űr)hajózunk (mert muszáj), boldogulunk, kereskedünk, háborúzunk, most is van csel és viszály, revírharc, jó termés meg aszály. És végzet is. Világunkat most is Urobosz tartja fenn, s épp egy Ókeánosz határolja.
Csakhogy most ez az örök oldalvíz sokkal inkább a tudatunkban van,
nem pedig kezdetleges térképek pergamenjén. S ezúttal az Ókeánosz jóval messzebb van már mitőlünk, mint volt a hellén idők hétköznapjaitól. Magabiztosságunk épp afféle görög vagy római magabiztosság. Ókeánosszal. De most vagy később, nemsoká’ vagy nagy sokára lesz új kérdező, új Odüsszeusz, új Kolumbusz, s rajtunk mulat majd az ördöngös utókor. Majd a rajtunk röhögő, minket csúfoló újabb ezredforduló után is jönnek Elefántosz-, Urobosz- és Ókeánosz-kutatók, s ők majd azokat gyalázzák, akik minket fikáztak.
És tartson bármeddig ez a sor, a Föld után rakjunk fészket a Tejút más ágán is, lakjunk be az Űr zegzugában újabb odút, az igazságtól, az Egésztől való távolságunk akkor is konstans marad. Ha legfantasztikusabb víziónk is valóra válik egyszer, létünk – az egyén, vagy a kollektíva léte is – csak halványan pislákoló mécs marad, egy roppant vadon két tűlevele között.
Hinni benne, hogy az antik világ hitt abban a görög ökörségben, vagy abban, hogy kígyók, teknősök és elefántoszok egyensúlyoznak egymás hátán állva, mint az akrobaták, hogy megtartsák Hindusztániát, éppoly nehéz, mint hinni abban, hogy mi is tévedünk. Hinni abban, hogy se a görögöknek, se nekünk nincs, nem volt és nem lesz: végzetünk. Éppoly nehéz, mint szembenézni azzal, hogy az Ókeánosz nem a világot, hanem a tudatunkat határolja, s hogy mindig szükség lesz elefántoszokra, teknőcökre, Uroboszra, Anúbiszra, Logoszra, Bioszra – akik-melyek, bárhogy teszünk is, nem a világot, hanem a tudatunkat dúcolják alá. És ez így volt mindig, így van most, és így is marad – míg világ a világ.
Az eltűnt anyag nyomában
Nem árt tudnunk, hogy a várva várt „megnyugtató magyarázatokhoz” az elmúlt néhány ezer évben nem sokkal kerültünk közelebb! És ez nem csupán elvont, halál-közeli dolgokra igaz, hanem világképünkre is. A „tudományos rejtélyek” közül citáljunk csak egyet!
A csillagászok arra a következtetésre jutottak,
hogy „a galaxisok túl gyorsan forognak”! (És „óvásunk” ellenére sem lassulnak). Ismert és kanonizált, egyetemes törvényszerűségekből számolva, voltaképp szét kellene szakadniuk a centrifugális erő miatt – hacsak nem jóval nagyobb tömegűek, mint amennyit az űrfotók mutatnak. (Hacsak nem minden végérvényesnek tartott tudományos tézisünk állja meg a helyét!).
Egyelőre „rejtély”, hogy mi az a „ragasztó”, az a láthatatlan többletanyag, ami a galaxisokat egybetartja mégis. Íme, a modern kori Ókeánosz. Talán a mi haladónak kikürtölt tudományunkban, ontológiánkban, „okostojások” magyarázataiban is volna hiba? Ontológiánk még mindig inkább antológia volna? Magabiztosságunkhoz valóban elég, hogy a gyakorlatban is működik? – az atombomba.
És vajon – mint hajdanán a Vörös-tenger – megnyílik-e előttünk az Ókeánosz vize valaha, hogy végre átkelhessünk rajta, hogy egy Mózes, egy Einstein rajta átvigyen!
Mi történne velünk,
ha nemcsak azt fejtjük meg, mi tartja össze a galaxisokat, amikor „jelenlegi tudásunk” szerint szét kellene hullnia; ha megfejtjük, hogy vajon hol van az a temérdek „láthatatlan” anyag. Lebuktatjuk és lesitteljük azt a kleptomániást, aki eldugta vagy elcsórta. Mi történne velünk? Amikor – sorsát végül mégiscsak átlépve – a minidínó „átlát a szitán”, az „eseményhorizontokon” is, fapados járatokon látogatja a feketelyukakat, és már nem szodomai lebujokban, hanem Styx-parti kocsmákban italozik; s már nem búnogritumot, hanem életelixírt iszik!
Akkor vajon bekövetkezik majd a mágikus robbanás? Akkor vajon – végre – egy asztalnál ülnénk mindannyian, és a folytonos kerekasztal-tárgyalások tivornyái agapéba torkollanak?
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több Centauri esszé
