A másik drámai műfaj, a komédia.| Szerb Antal: A dráma és a görög színház.
Előző fejezet
Harmadik fejezet
A dráma
A komédia
A nagy tragédia csak egyik oldala a görög színházi kultúrának. Hátra van még neveletlen, de nem méltatlan kiegészítője, a komédia.
A görög komédia eredetét is ősi istentiszteleti játékokban keresik, mint a tragédiáét. Valószínűleg két egymástól független szertartás összefonódásából keletkezett: az egyik a Dionüszosz-ünnepeken előadott tréfás és gúnyos kardal, a másik pedig a termékenység-démonok vidám garázdálkodás ábrázoló mimikus játék.
Az előbbi olyan lírai gerince a komédiának, mint a tragédiának a gyászdal. Maradványa a parabasis, a komédia közepén szereplő, a darab tárgyától meglehetősen független kardal, amelyben a kar a költő véleményét mondja el, himnuszt énekel valamelyik isten dicséretére, majd „aktuális strófákat“ mond néhány közismert ember kigúnyolására. A parabasist verekedési jelenet követi.
A termékenységi démonokról szóló mimikus játék nem görög sajátság. Nyugaton, Olaszországban, a XVI. századig élt, Keleten pedig mindmáig, pl. a török Karagöz jellemvonásai játékokban. A termékenységistenkék jelemvonásai mindenütt közösek: nagy has, még nagyobb ülep és főképp a hatalmas, groteszk férfitag, a fallosz, amely oly nagy szerepet játszik Arisztophanész vígjátékaiban.
Talán ezeknek az ősi játékoknak a maradványa az is, hogy a kórus (amely az ó-attikai vígjátékhoz éppoly szigorúan hozzátartozik, mint a tragédiához) Arisztophanész darabjaiban sokszor oly érdekes kosztümben jelenik meg: darázsnak, felhőnek, békának öltözve. A darabot a kórusról nevezik Felhőknek stb.
A komédia valamivel fiatalabb kortársa a tragédiának.
Az ún. ó-attikai komédia virágkora a Kr. e. 430-tól 405-ig őrzött terjedő időszak, tehát mindössze huszonöt év. A görög utókor csak egy ó-attikai vígjátékírót meg: Arisztophanészt.* Mintegy negyven darabjából tizenegy maradt ránk.
Arisztophanész komikuma négyes forrású: a drasztikum, a paródia, a személyeskedés és a szabad csapongású fantázia élteti darabjait.
A drasztikum a tréfa legősibb, legkezdetlegesebb fajtája. Arisztophanész bőven él vele, bővebben valamennyi későbbi írónál. De drasztikus tréfáiban is szabad, könnyű, tiszta lelkiismeretű. Nem kuncog és nem röhög; kacag.
A görög kultúra egyik csodálatos vonása, hogy oly közel van még a kezdetekhez és ugyanakkor oly rafináltan tökéletes is már: a malackodó Arisztophanész is egyszemélyben piszoknak örülő gyerek és az árnyalatok zsonglőr ügyességű művésze. A legszemérmesebb korok kritikusai sem haragudtak rá, — csak nem tudták, hogyan lehet tiszteletreméltó komolysággal közelíteni hozzá.
Bőven él a paródia eszközével is. Főkép Euripidészt parodizálja. Rengeteget hadakozik Euripidész ellen, három darabjában is fellépteti.
A Békák tárgya az, hogy az Alvilágban versenyre kel a halott Aiszkhülosz és Euripidész, és Aiszkhülosz nevetségessé teszi fiatalabb kartársát; de tudta mindeme hadakozások ellenére Arisztophanész tele van Euripidésszel.
„Azt hiszem, könyv nélkül minden sorát“, mondja Péterfy Jenő. Hogy sikere volt irodalmi tárgyú komédiáival és parodisztikus részleteivel, amelyek feltételezik, hogy a néző is kitűnően ismeri Euripidész műveit, mutatja, mekkora irodalmi érdeklődés volt Arisztophanész közönségében, az otromba, orránál fogva vezetett, pénztelen athéni köznépben, amelyet annyit gúnyolt darabjaiban.
Személyeskedése oly nagyfokú, hogy a későbbi irodalomban nincsen senki, akivel össze lehetne hasonlítani. Nem elégszik meg azzal, hogy élő vagy nemrég meghalt közismert alakokat léptet fel saját nevükön; szereplői és kórusa állandóan élő személyeket emlegetnek, azokon tréfálkoznak.
Az ó-attikai vígjáték a pletyka-sajtó szerepét töltötte be Athénben.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy Athén, nagyvárosi kultúrája dacára, lakóinak számára nézve bizony inkább kisváros lehetett. Polgárai valamennyien jól ismerték azokat az embereket, akiket Arisztophanész kiénekelt darabjaiban, mint részegeseket, pajzs-eldobó darab gyávoncokat, elnőiesedett férfiakat vagy olyan foglalkozást űzőket, amelyet ma megnevezni sem lehet.
Nemcsak jól ismerték egymást: az illetők esetleg ott ültek a nézőtéren, arra is van példa, hogy a színész egyenesen lemutat valakire a nézőtéren ülők közül. (A színpadi illúzió megtörése általában Arisztophanész kedvenc fogásai közé tartozik.)
Arisztophanész önmagával szemben is személyeskedik. Csúfolja kopaszságát, elmondja, hogyan verték meg, de legfőképpen dicséri magát, olyan lendülettel, mint Ady Endre vagy G. B. Shaw. Az ilyen emberért versengenek Görögország városai, mondja egyik parabázisában.
A mai olvasóra leginkább fantáziájának a görög irodalomban oly meglepő gazdagsága hat. Valami fantasztikus, abszurd elképzelésből indul ki rend szerint. A továbbiak folyamán azután vastag realista színekkel rajzol, de az alapötlet kiemeli a darabot a nehézkes földi valóságból, a naturalista szürkeségből, minden nyers valóságábrázolása dacára meg tudja tartani lebegését, szárnyalását.
Lüszisztraté a nők általános szerelmi sztrájkjával kényszeríti békekötésre a hadviselő férfiakat. A Nőuralomban a nők, felhasználva az athéni demokrácia által biztosított szabadságot, férfi bundába bújva megszavazzák, hogy ezentúl a nők uralkodnak a városban, talán ők okosabbak lesznek, bunda nélkül maradt férjük ezalatt hálóingben topog a színpadon.
Az Acharnaebeliekben egy athéni különbékét köt a lakedaimónokkal, egy megarabeli ember eladja malacnak öltöztetett lányait. A Felhőkben Szókratész egy tyúkkosárban ülve függ a levegőben, a Békében egy athéni polgár egy óriásira táplált ganajbogáron felszáll az égbe és a Madarakban, Arisztophanész legnagyszerűbb darabjában két athéni ember államot alapít a levegőben, a madarak közt, Felhőkakukkvárat… Felhőkakukkvár lakói elfogják az emberek által bemutatott áldozatok füstjét, kiéheztetik és kapitulációra kényszerítik az isteneket.
A tragikusokat követve, láttuk, hogyan válik a görög költészetnek úgyszólván egyetlen témája, a mítosz, fokról-fokra kevésbé tiszteletreméltóvá. A szent történettel szemben való tiszteletlenség Arisztophanészben éri el tetőfokát. Az istenek itt már jóformán csak mint nevetséges figurák szerepelnek.
A színház istene, Dionüszosz, maga is nevetségessé válik. Héraklésznek öltözve lép fel a Békákban, de groteszk-hősi álöltözete sem védi meg attól, hogy ijedtségének legszélsőségesebb fizikai tanújelét ne adja a színpadon és végül is a nézőtéren ülő papjához könyörög segítségért.
Mai emberek meg sem kísérthetjük, hogy megértsük ezt az attitűdöt az istenekkel szemben. De kétségtelen, hogy még Arisztophanész számára is alapvető valóság a mítosz, még az ő költészete is mítosz-alkotó, mitikus költészet, bár már az utolsó állomás. Tovább menni már nem lehet, a tiszteletlenségben sem.
Társadalmi és erkölcsi állásfoglalására nézve Arisztophanész oppozíciós szellem.
Támad és gúnyol kiemelkedő kortársát, köztük olyan igazi nagyságokat is, mint Szókratészt és Euripidészt és támadja polgártársainak nagy és önemésztő kollektív erőfeszítését, az annyi éve húzódó peloponnészoszi háborút. Támadja az eszmét, amelyért a háborút vívták: az athéni hegemóniát, Athén demokratizáló hivatását a görög államok között.
Valószínűleg műfajának törvénye kényszeríti erre az állandó oppozicióra, ezt követelték meg az athéniek vígjátékíróiktól. Vetélytársa, Eupolisz, töredékei után ítélve még merészebb, még szókimondóbb ellenzéki szellem lehetett.
A XIX. század saját komolyságát a múltba vetítve, túlságosan komolyan vette Arisztophanész ellenzékiségét és mélyebb erkölcsi indítékokat képzelt mögéje. Úgy gondolták, Arisztophanész nemesen konzervatív jellem, bántják a hanyatlás tünetei hazájának szellemi és politikai életében, visszasóvárogja Athén nagy korát, Miltiadész és Aiszkhülosz esztendeit. Pedig Arisztophanész konzervativizmusa csak a cinizmus maradisága. Dicséri a régi embereket és intézményeket, hogy az újakat ócsárolhassa, — sokkal negatívabb szellem, semhogy új dolgokban hinni és bízni tudna.
Szókratészről, a kor legnagyobb szellemi megújítójáról, újságírói tájékozatlansággal ír, összetéveszti legfőbb ellenfeleivel, a szofistákkal és felelőtlen gúnyolódásával ő is előkészíti Szókratész tragédiáját.
Pacifizmusát sem valami nemes emberszeretet sugallja, hanem a defetizmus és az, hogy barátai, a lovagok, „világnézeti okokból“ az ellenséggel, a nemesi előjogokat biztosító Spártával rokonszenveznek. Arisztophanészt felelőtlenségében kell élvezni és nem szabad több erkölcsi komolyságot keresni benne, mint amennyi minden vígjátékíróban volt.
Azt hiszem, könnyen rá lehet mutatni, mi adja meg Arisztophanész vígjátékainak csodálatos, elévülhetetlen varázsát: a szabadság. A szabadság, Athén magában álló politikai remekműve, ezekben a vígjátékokban hirdeti legnagyszerűbben világgá szépségét és boldogságát.
Nekünk, máshoz szokott kor embereinek, egyenesen eláll a lélegzetünk Arisztophanész olvasása közben. Megértjük, miért vigasztalódott Arany János Arisztophanész lefordításával az elveszített szabadságharc után.
A fantázia szabadsága: tér és idő nem köti a költőt, ötletei káprázatos sebességgel ugrálnak súlyos drasztikum és felhőhajózó költőiség között. A malícia, a gonoszság szabadsága: Aretino és Voltaire tudtak csak ilyen megalkuvás nélkül rossznyelvűek lenni, de valószínűleg több lelkiismeretfurdalást éreztek. A szókimondás szabadsága: a „Múzsák neveletlen kedvence“ nem ismert jólneveltségi szempontokat, közszeméremről álmában sem hallott. Tapintata egyáltalán nem volt és olyan ember nem élt Athénben, akinek személyes érzékenységére tekintettel lett volna.
Az igazmondás szabadsága: karral énekeltette egész Athén fülébe ellenzéki és népszerűtlen politikai felfogását, megállás nélkül szidta a leghatalmasabb nép vezért, Kleont, bár egy ízben meg is büntették nem diplomatikus nyilatkozataiért. Egyszer pedig Kleón megverette, — de az senkinek sem jutott eszébe, hogy darabjának előadását megakadályozzák. A leleményes athéniek a cenzúra intézményére nem voltak képesek rájönni.
Az ó-attikai komédia az athéni demokrácia spontán hajtása.
405-ben a spártaiak elfoglalják Athént és a „harminc zsarnok“ veszi át az uralmat. A demokrácia bukásával az egész műfaj eltűnik. Utódja a színpadon, a közép- és új-attikai komédia, személytelen, nem oppozíciós, politikamentes.
Mi magyarok Arisztophanésszel igen szerencsés helyzetben vagyunk: ő az egyetlen görög klasszikus, akit megfelelő magyar fordításban olvashatunk. Arany János rosszkedvű esztendeiben egy teljes Arisztophanész fordítással ajándékozta meg a nemzetet. A fordítás Arany Jánoshoz és Arisztophanészhez egyaránt méltó; pontos is, az eredeti pogány merészséget alig enyhíti.
* Arisztophanész Kydathénaiban született, meghalt Kr. e. 385-ben. Első darabjait, talán mert még túlságosan fiatal volt, más költők nevén adta elő, utolsó darabjait pedig fia nevén. Ránk maradt művei: Az Acharnaebeliek (a békéről), A lovagok (a demagógok ellen), A felhők (Szókratész és a szofisták ellen), A darázsok (az athéniek bíráskodó szenvedélyéről), A béke, A madarak (az athéniek hóbortos tervei, különösen a szicíliai hadjárat ellen), Lüszisztraté (a béke érdekében), A nők ünnepe, A békák (mindkettő Euripidész kicsúfolása), A nőuralom (tréfás feminista utópia), Plútosz (az első „új-attikai“ komédia, átmenet a szatirikus él nélküli jellemvígjáték felé)
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolóók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Wiki, Pixabay
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Szívesen megnéznék Görögországban egy ilyen felújított színházban egy szintén feltámasztott Arisztophanész darabot. Mondjuk Petrovics Emil zenéje nélkül:-)))