Kicsoda Freida McFadden és miért nem ez a legfontosabb kérdés?
Freida McFadden álnéven író amerikai szerző, akit most azért kapott fel újra az internet, mert az egyik krimijéből, amely magyarul A téboly otthona címmel jelent meg, film készült. Bár álnéven ír, egyetlen más tekintetben sem rejtőzködik, ami érdekes paradoxon. Meglepően sok mindent lehet tudni róla titokzatos íróhoz képest, sőt, nyilvánosan is megjelenik videóinterjúkban. Igaz, parókában és szemüvegben lép a közönség elé, de a kollágái természetesen így is ráismertek már. Ha egyáltalán bármi is igaz a háttérsztoriból.
Mégsincs tele az internet a valódi nevével, és tippelgetésekkel sem, hogy ki is ő valójában, noha a kommentszekcióban azért vannak vicces ötletelések. Az emberek mintha nem erre lennének a leginkább kíváncsiak. Inkább arra, hogy mi a titka a sikerének, hogy tényleg plagizálja-e a műveit, és hogy hova tegyük, mit kezdjünk vele egyáltalán.
A Redditen ezek a fő kérdések:
- Mi a véleményetek Freida McFaddenről? Azt hallottam, minden könyvét másolja.
- Hogyhogy nem perelik be a szerzői jogok megsértése miatt?
- Magyarázza már el valaki, miért olyan népszerű!
- Hogyan publikálhatja ilyen gyors egymásutánban a könyveit?
- Freida McFadden jó szerző vagy nem?
Láthatjuk tehát, hogy sokkal több rejtély övezi az írónőt, mint a személye. Sőt, mind közül talán ez a legkevésbé rejtélyes. Tartozik hozzá egy név és egy arc, ennyi már elég ahhoz, hogy „ismerjünk” valakit. McFadden emellett a saját oldalán egy csomó személyes kérdésre is válaszolt már. Ezekből kiderül többek között, hogy 1980-ban született, New Yorkban töltötte gyermekkorát, jelenleg Bostonban él és orvos. A Wikipedia szerint agysérülésekre specializálódott. Tanult ugyanakkor matematikát is, méghozzá a Harvardon, és mindenközben írt szakadatlanul. Első könyvét már 2013-ban publikálta magánkiadásban The Devil Wears Scrubs (Az ördög műtőköpenyt visel) címen, de a siker több mint 10 évig váratott magára.
Írni ennyi ideig sem tanult meg, talán ez lehetett annak az oka, hogy hosszú ideig nem igazán vettek róla tudomást az olvasók. Aztán egyszercsak berobbant A téboly otthonával, amely minden hibája ellenére, úgy tűnik, olyan hatásos módon ragadja meg társadalmunk egyik legégetőbb problémáját, a manipulációét, hogy az már figyelmet érdemel. Érdekesség, hogy mint az oldalán írja, a könyv ötlete egy álomból született, ami az én szememben némi autentikusságot kölcsönöz neki.
McFadden azt is említi, hogy az orvosi pályája annyira megalapozta az egzisztenciáját, hogy az ideját már nyugodtan töltheti főleg írással, a pénzét pedig költheti marketingre. Ugyanakkor azt is elárulta, hogy manapság nem kell sokat tennie a reklámért, mert az Amazon algoritmus felkapta. Ezt igazolhatom, az Audible, az Amazon hangoskönyv portálja, hónapokon át tolta az orrom alá a könyvet, nyilván azért, mert sokan olvasták és elég jó értkeléseket is kapott. Persze, azért az idők során már kialakultak a maga bejáratott csatornái, közösségi média oldalai is.
Állítólag sokan kérnek tanácsot tőle az írással kapcsolatban is.
“Először kitalálok egy ötletet, amelyben már benne van a csavar is. Néhány hónapig fejben tervezgetem, majd néhány hét alatt megírom az első piszkozatot. Nem állok meg közben, csak írok. Akkor is, ha rossznak tűnik, akkor is, ha elakadok. Majd megoldom később. Bár már megvan nagyjából a cselekmény a fejemben, általában hagyom a karaktereknek, hogy vezessenek, amerre menni akarnak. De mindig tudom, mi az úti cél. Az évek során a cselekmény tervezésében fejlődtem a legtöbbet” – írja erről.
Beszél a fordulatokról is. Én is gondolkodtam az utóbbi időben azon, hogy miért lettek annyira népszerűek, miért váltak szinte már elvárássá a minél meglepőbb fordulatok a könyvekben és a filmekben. Kicsit ez csalás is, mert az ember kitalál egy ütős fordulatot, és máris sokkal érdekesebbé válik az egész történet. Akkor is, ha egyébként nincs olyan jól kidolgozva. McFaddent szerint a fordulatok az analitikus agyműködésének is köszönhetők, például mindig szerette a matematikai rejtvényeket, és a csavarok kitalálása is ilyesmi.
Szerinte „a mai olvasók már többet várnak egy-egy csavartól”,
„mert szinte mindent megírtak már korábban. Ki kell lépni abból a sablonból, hogy: A, B, C és D a gyanúsítotttak és A a gyilkos. Ma már az sem elég, ha csak azt mondjuk, hogy E a gyilkos. Kell a csavar: E a gyilkos, de ő valójában B, és ő volt az áldozat anyja és lánya is, ráadásul egész végig halott volt. Ilyen szintű csavarokat várnak el manapság.” Noha én ezt az elképzelést nem osztom, az biztos, hogy a sikeréhez hozzájárultak ezek a hihetetlen, néhol egészen irreális csavarok is.
Freida McFadden esete emellett azt is mutatja, hogy mennyire átalakult a könyvkiadás és az irodalmi tér az utóbbi időben, nem kis részben az algoritmusoknak és a közösségi médiának köszönhetően. Itt már nem csak a könyvkiadók és a szerkesztők, egy bizonyos kristályosult ízlésvilág és kapcsolatrendszer dönt arról, hogy mi mehet és mi nem, mi lehet a kánonban, hanem a közösség és az algoritmusok. Egy-egy random írójelölt megfuttatja magát a TikTokon, közönséget verbuvál, saját maga kiadja a könyvét, és már kész is van a siker. Ennek megvannak a maga jó és rossz oldalai is. McFadden története azért is lehet példaértékű sokaknak, mert ő egy igazi self-made író, aki nem várt másra. Megírta, kiadta, megfuttatta és sikeres lett.
Az emberek azért szeretnek találgatni,
mint a krimikben. A rejtélyesség pedig ebben az esetben hozzájárul a marketinghez is. Van, aki szerint az a nő, aki a képernyőn szerepel, nem is ő, hanem valaki, akit a valódi szerző felbérelt. Mások szerint a név több, különböző szerzőt takar. Van, aki úgy véli, nemcsak parókát, de álorrot és műfogakat is visel. Van, aki szerint nem is New York-i, hanem chicagói. Nem is az írónő az álszemélyiség, hanem az orvos, aki valójában nem létezik (ez mondjuk ütős csavar lenne).
Íme, Freida McFadden személyesen. Vagy nem? Te mit gondolsz?
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Pixabay
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Olvastál, v. hallgattàl (hangoskönyvet) tőle valamit, Mara?
Igen, meghallgattam A téboly otthonát, hamarosan írok is róla. Röviden annyi, hogy nagyon igénytelenül ír, a karakterek elnagyoltak, de a történet magával ragadja az embert. Viszont megfeküdte a gyomromat (pedig szinte thrillereken és krimiken élek, szóval szokva vagyok a nyomasztáshoz), és nem kaptam hozzá kedvet, hogy mást is olvassak tőle.
Lehet, hogy AI kreálta?
Szerintem nem. Szerintem az AI jobb szöveget írna, ez nekem eléggé emberinek tűnik minden hibájában és ötletében.
Nem olvastam semmit tőle és nem is hallottam roʻla. Ilyen élettelen arcot még nem làttam, semmi mimika, ha nevet akkor sem, paròkàban van és ha gimis lànya van és tényleg orvos akkor ez az arc tùl sima. Szòval maszk és paròka. Akkor màr jobb Cen klassz kalpja, meg a kockàs szàj és orrmaszk😍
Hm, a maszk nekem is eszembe jutott..
Nem hallottam még a nevét sem eddig, de majd legközelebb körülnézek a könyvtárban, hogy milyen könyve található meg ott.
A krimit szeretem de a thrillert bizonyos határon túl már nem.
Belenéztem a videóba. Akivel a riport készül, az szerintem is parókát visel, és nekem még a felső fogsora is gyanús. Műfogsorra gyanakszom. Mintha kicsit nehezen tudná becsukni tőle a száját. 🙂 (Igaz, csak telefonon, kicsiben néztem.)
Igen, tényleg nehezen tudja becsukni a száját.
Amúgy a könyv igazán a vége felé durvul el, egy rövid részt át is tekertem. A stílusa miatt nem hiszem, hogy klasszikus módon el tudtam volna olvasni, de a hangoskönyv többet elbír. 🙂
Nem szeretem a hangoskönyvet, én szívesebben olvasok a szememmel. Úgy jobban el tudok mélyedni a történetben, hallgatás közben gyakran elkalandoznak a gondolataim. (Tanulni sem tudtam úgy soha, hogy hangosan felolvastam magamnak a tanulni valót.)
Ha lesz a könyvtárban tőle könyv, akkor belelapozok és meglátom, hogy kikölcsönzöm-e.
Làttam Cen FB-n ezt a cikket. Eszembe jutitt egy nagyon megràzoʻ film egy meleg fiùròl a ” Szoʻlits a nevemen” – hiszem, hogy a név identitást ad. Ha az embernek baja van a nevével, akkor vàlaszt egy màsikat, ami jobban kifejezi a személyiségét, a mögötte lévő embert. Szòval lehet ìgy törik meg egy transgeneràciòs történet, plàne ha még utòd sem születik. Ahogy a lànyom talàlòan megfogalmazta egyszer, ” legalàbb kihal a vérvonal”. Bocsi elkalandoztam, de ez a kitűnő cikk Maràtòl megint rengeteg dolgot behoz.
<3 <3
Amúgy – akár jól ír, akár nem (én nem ismerem) – nem mindig mond hülyeséget az írásról. Az a metódus, ami szerint nem állunk meg, hanem egyvégtében, viszonylag rövid idő alatt végigírjuk a regényt, nem hülyeség (többek között Stephen King és John Brain is ilyesmit javasol, és így dolgozik); más kérdés, hogy ez leginkább ponyva- és lektűrszerzőkre jellemző munkamódszer; nem mintha nem használhatnák „szépírók” is. A szépírók, akik sokszor 10 évet ülnek egy könyvön, sokszor valójában csak lusták vagy dekoncentráltak, máskor pedig egyszerűen csak vetítenek és hazudnak az olvasóknak; úgy állítják be, mintha az a 10 év intenzív munkával telt volna. Szent meggyőződésem, hogy a 10 meg 20 évig írt könyvek intenzív szakasza alig rúg többre egykét évnél. Ebből a szempontból a szépírók jelentős hányada tisztességtelen. Egy kőműves sem állíthatja, hogy egész nap dolgozott, amikor csak két sor téglát rakott fel. A szépírók és a selyemkesztyűs elitisták mítosza csak, hogy a két dolog nem összevethető, mert az egyik nem minőségi, hanem mennyiségi tevékenység. A szépírói munkának is vannak mennyiségi paraméterei, s ezt elkenni, átstilizálni merő képmutatás. Igaz, az én esetemben, mint álneves író esetében vagy a fenti írónő esetében is lehet azt mondani: itt is van vagy lehet hazugság, amennyiben például nem New york-i, csak épp ezek a „marketing hazugságok” nem tüntetik fel őt magasztosabbnak, jobbnak, tehetségesebbnek, míg a széltében hosszában alkalmazott szépírói ferdítések és szépítések egyértelműen a szerzők különlegességét hivatottak az olvasó elé vetíteni, vagyis nem egyszerűen egy fiktív keret megteremtésére irányulnak, hanem csak a gátlástalan önfényezés pitiáner, nagyon is átlátszó eszközei. Hamisítatlan írói és emberi igénytelenség kell ehhez, ezzel szemben szinte erkölcsi nagyság már, ha csak bizonyos dolgok, mondjuk a pontos azonosíthatóság érekében születik egy viszonylag értéksemleges fikciós tér.
Várom nagyon, mit írsz a könyvről 🙂 🙂
Igen, nekem is pont ez jutott eszembe, meg te is eszembe jutottál, hogy pont ezt mondtad. 🙂 Meg Stephen King is eszembe jutott. Mindjárt érkezik a könyvről is. Egyébként annyira érdekes, hogy abban is ott van ez a paradoxon. Nem ír jól, de ott van benne az az elemi erő, ami a jó írókat jellemzi.
A posztmodern széppróza gyakran viseli magán az indokolatlan és túlzó pepecselés , meg a képmutatás és a nárcizmus egyértelmű jeleit. Ezért veszít a lendületből, már ha egyáltalán van neki. A kortárs irodalom vértelen, gyönge – ó, istenem, újabban mennyire terhel, hogy udvarias és trendi legyek -, féktelenül tehetségtelen, magamutogató, sértett és olcsó trükköket mutat fel művészi magasságnak (lásd például minimalizmus); és magához idomít egy szűk réteget (akárcsak a kiherélt és semmi másra nem alkalmas politikus), aztán bekapcsolja az ajnározásgenerátort.
Sokszor a lektűrszerzőnek jóval több veszíteni valója van, mint az úgynevezett szépírónak. Mert annak néha azért legalább lendülete van (ha mondjuk eredetisége vagy nyelvi ereje csekély is). A valóság az, hogy a szépírók túlnyomó többségének a nagy porhintéssel szemben se eredetisége nincs (eszméleten mennyiségben rajzik a sok epigon), nyelvi ereje se, és ami a legfontosabb, lendülete se. Soha nem is volt. Egyszerűen nincs mire vigyáznia. Még ha a King módszerrel dolgoznának, akkor sem volna a műveikben több erő (mint egy szénizotóp nano-sóhajában), mert a szerzőkben nincs – kiherélt, okoskodó, fontoskodó, abszolút trendkövető, kiszolgáló bagázs; ideológiailag is mindig odafordul, ami az elitben éppen trendi. Nincs elég vér a pucájában egyiknek sem, hogy magára maradjon, egyedül legyen. Gyáván egymás ölére kucorodnak, s nem győzik egymást fényezni a közösségi oldalakon (egymás háta mögött meg áskálódni). S hogy ez nem tűnik fel senkinek, s ezt természetesnek veszi már mindenki? Mindent elmond arról, hol tart most az irodalom (szerintem vége van, elsatnyult, elaggott, lemaradt, bepállott), mennyire megfeneklett (az irodalmi élet már csak egy olyan mocsár, amiből kilőtték az utolsó kócsagot), s hogyan üresedett ki egy leölt ámbráscet fejénél is jobban. Egy Rimbaud vagy egy Szókratész tágra nyílt pupillával csodálkozna ezen: ezek művészek? Ezek úgymond alkotók? Ezek beszélnek szabadságról? – Ugyan már, ne kábítsuk egymást! 🙂 🙂
Akkor kihalt az irodalomban a jó írók vérvonala is:-) Felszínes és sikerhajhászó lett , s másra nem jó mint a szerző nárcizmusa simogatására.
Azért ez nagyon kemény amit írtál. Az a helyzet- én nem tudom ilyen intellektuális magasságból szemlélni ezt a dolgot- csupán azt tudom mondani a világ akkorát változott a digitális térrel, hogy senki nem vágyik Szókratészt olvasni és belemerülni , ahogy Rimbaudot sem olvasnak már csak azok, akik bölcsész pályára mennek. Stephen Kingtől kiráz a hideg. Újabban Harlan Coben a menő – legalábbis a krimis sorozatokban, gondolhatjátok, hogy mindet megnéztem. Talán az a helyzet ezekkel az írókkal, hogy jól ráéreznek mi kell a népnek és mi az ami jól eladható. Igazán szeretem a nívós irodalmat, ám mégsem olvasok Tolsztojt, mert eljárt az idő felette és bekebelez a könnyebben befogadható műfaj. Szóval az ember nem mindig vágyik a görög mitológiára:-)))))Én speciel örülök minden olyan könyvnek amit egyszuszra elolvashatok, akár kiművelt technikájú író írta akár nem, mert mondjuk a sztori fordulatos és érdekes.
Miért ráz ki a hideg Stephen Kingtől? Utánanézek Harlan Cobennek, nem ismertem, fura, hogy nem dobta még fel az algoritmus. 🙂
Erősen szorongás keltőek a történetei. Az első könyv amit olvastam tőle a Ragyogás- napokig nem tudtam aludni olyan szinten bement a bőröm alá. A filmről Jack Nicolsonnal nem is beszélve. Szóval direkt nem olvasom.
A másik ilyen tipusú történet az UFO-król szóló. Annak idején úgy a 2000-s évek elején megjelent egy könyv valakitől, már a nevére sem emlékszem a szerzőnek, aki leírta, hogy a szobájában a függöny mögül hogyan jött elő egy földönkívűli. Aztán folyton a sarkokat néztem a nappaliban a földig érő függönyeim mögött otthon este:-))) Szóval ez a bajom a Stephen Kinggel is- épelméjű ember nem tud ilyen történeteket kitalálni, csak ha maga is érintett . Az emberek szeretik a borzongást. Jó sok kórtörténetet olvastam – elborzaszt, hogy az elme miket tud produkálni, hosszútávon nem lehet bírni azt sem, bekebelezi az embert ha nem figyel. Egy kicsit olyan ez mint a Stockholm szindróma, amikor az áldozat elkezdi szeretni a bántalmazóját. Kiráz a hideg tőle.
Ez a válasz volt Mara a kérdésedre, csak a permalink után nem volt válasz gomb.