Karl May, a Winnetou szerzője zseniális csaló volt!

Karl May, a Winnetou szerzője zseniális csaló volt!

---

Ismerünk olyan írókat, akik civilben rettentő szélhámosok voltak. Ilyen volt sokunk gyermek- és kamaszkorának szeretett szerzője, Karl May is.

Számos szélhámossága közül kiemelkedik egy, ami egyúttal esettanulmány minden korok minden csalójáról, és arról is, hogy mi az a két tényező, ami az áldozatokat áldozattá teszi: a hiszékenység és a félelem. Karl May is e kettőre épített, nagyon sikeresen. Az ő bűnét, trükkjét varrtam a Jákob botjában szegény Jack London nyakába – nem mintha ő szeplőtelen életet élt volna. Fogadjátok szeretettel az alábbi részletet:

---

San Francisco előtt ötven tengeri mérfölddel, a Home-on elhatároztam, hogy kerülöm a kétes ügyeket, de nem tartottam hozzá magam sokáig. A Coyote-nál tett látogatás másnapján fejfájósan kávéztam Heinoldnál és a San Francisco Chronicle-t olvastam. A címlapon ez állt: Pénzhamisítási botrány. Pénzhamisító bandát lepleztek le San Quentinben, egy pajtában találtak rá a nyomdagépre, de a pénz javát Friszkóban hozták forgalomba, a rendőrség nagy erővel üldözi a bandatagokat, és azt kéri, hogy aki gyanús bankóval találkozik, haladéktalanul értesítse a San Quentini sheriffet. Ekkor eszembe ötlött Zizi az Erie megyei fegyházból, és támadt egy ötletem. Tudtam már, hogyan teremtsem elő a pénzt. Gondoltam, most az egyszer, utoljára, aztán ha megvan a Zenebona, már csak hajózom.

Negyed kilenc volt, Coyote azt mondta, este nyolcig vár, ha addig nem jelentkezem, más vevőt keres. Kértem, adjon legalább egy hetet, de azt felelte, nincs ideje. Heinold szerint Coyote talpa alatt égett a talaj, mondjuk ez előző nap, a nagy mulatozáson cseppet sem látszott. Remek szkiff a Zenebona, semmi perc alatt talál rá vevőt, tán olyat is, aki megadja érte a háromszázötvenet vagy akár a négyszázat is.

Lehúztam a kávét, s hogy erőt gyűjtsek, rátoltam egy rumot is, aztán irány a Webster út, apám, Flora Wellman háza. Több mint egy éve nem jártam ott, de ez akkor nem számított. Az ajtó előtt megborzongtam. Mi lesz, ha anyám is itthon van? De számít ez most? Cseppet sem.

Apám nyitott ajtót, félszegen hívott beljebb, s amint beléptem, megláttam Flora Wellmant, ezúttal is gyászfeketében, épp csak rám nézett, felugrott az asztaltól, hopp, fel a kabát, és szó nélkül kirontott a lakásból. Mit mondjak? Nemigen bántam.

– Ne haragudj rá, tudod milyen – mondta apám.

Irtó furcsa volt ismét annál az asztalnál ülni, még a kurva piszkavas is pont úgy volt feltámasztva a kályhánál, ahogy azelőtt, pont olyan nyirkosság járta át a házat, az ablakokat sötét vásznak takarták még mindig, megállt ott az idő, s ha lehet, szánalmasabbnak tűnt a lakás, mint korábban.

– Kérsz egy pohár vizet? – kérdezte apám.

– Jólesne.

– Azt, ugye tudod, hogy nem maradhatsz itt sokáig?

– Ne aggódj, nem akarok visszajönni.

– Akkor jó, nem miattam, csak hát anyád… Mit magyarázzam?

– Nem szükséges, tudom, mi az ábra, csak gondoltam, megkérdezem, hogy vagy. Pocsékul néztél ki a múltkor.

– Igaz – felelte apám. – Tudod, van pár hete ez a láz, azt hiszem, elkapott. Meg hát, nem sokat változott itt a helyzet.

– Persze, értem.

– Munkád van már?

– Még nincs, de majd lesz. Figyelj, apa, tudom, hogy ez nem sokat számít, de ezt fogadd el tőlem – és kiraktam húsz dollárt.

– Rendes tőled.

– Jó, csak tedd el gyorsan.

– Igazad van – válaszolta apám, felmarkolta a pénzt és bevitte a szalonba. Akkor én felpattantam, előkaptam a gardróbból az egyenruháját, kilódítottam a bejárati ajtó elé, gyors voltam, akár a villám, mire apám visszaért, már hót nyugodtan üldögéltem a helyemen.

– Eltetted? – kérdeztem.

– Persze, jó helyen van, és még egyszer köszönöm.

– Oké, én csak ennyit akartam, mennem kell, de kereslek még – és mikor apám az ajtóhoz akart kísérni, azt mondtam még:

– Nem, hagyd csak, kitalálok – kiléptem az ajtón, felkaptam az egyenruhát, és spuri.

Levettem a pulóvert és belegöngyöltem az egyenruhát, ne lássa senki az utcán, s a hajóig meg sem álltam. Potti szokás szerint Heinoldnál vedelt, átöltöztem a kabinban, megállapítottam, hogy apám ruhája szűk, a nadrág rövid, de még elmegy, és miután sokáig figyeltem a környéket, kisurrantam az útra, a mellékutak hálózatában igyekeztem mihamarabb felszívódni, s mikor már bő két mérfölddel odébb jártam, felvettem a peckes rendőrjárást. Kikanyarodtam a főútra és lassan, kimérten sétálgatva teszteltem, hogy valóban zsarunak tűnök-e.

– Jó napot biztos úr! – köszöntek a járókelők.

– Viszont – mondtam erre én kedvesen, ám némi szigorral.

Jó tíz percig sétálgattam így, közben persze ezerrel járt a szemem, nehogy igazi zsaruba botoljak, gondoltam is rá, be kellett volna venni Pottit is a buliba, hogy biztosítsa a terepet, de igazán csak később bíztam meg benne. Mikor kellőképpen elsajátítottam a szerepet, párszor így szóltam magamban:

– Üdvözlöm, Arnold Freeman, közrendőr.

Úgy találtam, hogy a hangnem elég hivatalos. Menni fog, jó lesz ez, gondoltam. Kipécéztem egy jómódú házat és bezörgettem. Bíztam benne, hogy délelőtt inkább csak az asszonyok vannak otthon, magányosan sütnek-főznek, suvikszolnak. Az első házban, valahol a Foothill Boulevardon, valóban egy lisztes kezű nő nyitott ajtót.

– Jó napot! – köszöntöttem kellő szigorral, hátrakulcsolt kézzel, enyhén ringatva a felsőtestem, ahogy az a rendőröknél szokás. Az asszony, holott még egy szót se mondtam, máris megszeppent, tán azt hitte, baj ért valakit a családból. Hagytam időt, hogy jó pár szörnyűség peregjen le előtte.

– Miben segíthetek? – kérdezte remegve.

– Kérem, asszonyom, bizonyára hallott a San Quentini pénzhamisítókról.

– Hogyne – felelte.

– Remek. Kénytelenek vagyunk átvizsgálni a háztartásokat, hogy kiszűrjük a hamis bankókat. Ugye, önnél nem lelhetők fel ilyenek?

– Nem, dehogy.

– Rendben, ám kötelességünk átvizsgálni az összes kézpénzt.

– Hogyne, semmi akadálya – válaszolta a hiszékeny asszony, és már szaladt is a konyhába, megmosta a kezét, behívott és leültetett.

– Egy pillanat – és eltűnt a szobák mélyén…

– Rögtön! – kiáltotta, majd pár perc után egy irtó nagy pénzköteget hozott ki. Nem hittem volna, hogy efféle lisztes kezű, pogácsát dagasztó, kiflit söndörgető, levest rotyogtató asszony ennyi gubát tart a díszpárnában.

– Kiterítené az asztalra?

Meglepetten bámult rám.

– Kérem, ez a szabály. Csak akkor nyúlhatunk a polgárok pénzéhez, ha az hamis.

– Persze – motyogta az asszony, és mint a kártyákat, kiterítette, bár idegességében elég rendetlenül. Erre én közelebb hajoltam, alaposan szemügyre vettem a bankókat, és az egyik húszashoz érve így szóltam:

– A fény felé tartaná ezt a húszast?

– Természetesen.

– Fordítsa meg, kérem.

Az asszony megfordította, de akkor már izzadság csillogott a halántékán.

– Asszonyom, megmondaná, honnan származik ez a bankó?

– Esküszöm, nem tudom, de ugye, nem hamis?

– Sajnos az – és azzal kivettem a kezéből.

– Jézusom, esküszöm, semmi közünk hozzá, ugye nem gondolja, hogy közünk van hozzá?

– Én azt nem tudhatom.

– Most feljelentést tesz? De hisz ez pont olyan, mint a többi, honnan tudhattuk volna, hogy hamis. Bárkitől kaphattuk, nem igaz?

– Igaz, igaz – dünnyögtem –, de még ha most nem is kísérem be, a hamis bankót le kell foglalnom.

A nő megkönnyebbült.

– Persze, vigye csak!

– Megmutatná azt a két tízest is?

A nő felvette a két tízdollárost és rutinosan a fény felé tartotta.

– Megfordítsam? – kérdezte egy perc után.

– Megköszönném.

Hosszan nézegettem a bankókat.

– Ugye ezek is hamisak.

– Sajnos igen.

– Tessék, biztos úr, vigye csak.

És ez így ment délután négyig. Volt ahol még levest és almáspitét is ettem. Négyszázhetven dollárnál álltam le és baromi büszke voltam. Ennyi pénzt keresni egy nap alatt! Többet, mint ami elég. Ki kell használni ezt, gondoltam, szereztem egy papírzsákot, egy szűk utca szeméttárolója mögött átöltöztem, beugrottam Heinoldhoz, reméltem, ott találom Coyote-ot, s tényleg a sarokban verte a blattot a cimboráival, odaadtam neki foglalónak egy húszdolláros aranyat.

– Már azt hittem, eltűnsz.

– Este nyolckor találkozunk a hajón.

– Oké, este nyolckor – nyugtázta Coyote.

Heinit pedig megkértem, hogyha Potti bejön, ültesse le, itassa meg, és ne engedje tovább, míg vissza nem jövök. Fellódultam az első vicinálisra, gyerünk Friszkóba, ott újabb razziákat tartottam, s még kétszázhetven dollárt gyűjtöttem, így a teljes vagyonom nyolcszáznegyven dollárra rúgott, ami több mint négyszerese annak, amit Montanában Mrs. McSweney adott. Sosem láttam ennyi gubát egyben. Döntöttem: másnap megpróbálom az ezer dollárt! Holnap talán még sikerülhet, aztán le kell állni, egyrészt apám szolgálatos lesz, vissza kell vinni a ruhát, de ami ennél is fontosabb, két nap után már elterjedhet a hír, hogy valaki a rendőrség nevében fosztogat.

Hétre értem az Első és Utolsóba, Potti türelmesen, félrészegen várt rám, lehúztam én is valamit, mindegy, mi az, csak üssön, mondtam Heinoldnak, és rátoltam két pohár vizet is, nehogy idejekorán összecsússzak, aztán belediktáltam Pottiba egy kávét, kitrappoltunk a csatornához és átcsorogtunk a Ballena-öbölbe alkonyatkor.

A nap óriási vörös gömbbé fújódott San Francisco fölött, rózsállott a városból szálló füst és pára, a víz lila volt, a levegő fülledt és édes, Potti teljesen elkábult, s meg kellett állapítanom, hogy félrészegen már korántsem olyan ügyes, igaz, szelünk se volt, se hátszél, se szembe szél, épp csak valami édeskés fuvallat lengedezett Redwood Creek felől. Megvesztem az izgalomtól, szinte görcsbe álltam, voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, beledöglök, ha nem leszek hajótulaj most rögtön, szóltam is volna Pottinak, ne bénázzon, de annak is örültem, hogy nem szédül bele a vízbe. Erősen reméltem, hogy Mia is a fedélzeten lesz.

– Te, Potti! Az a Mia szokott az Első és Utolsóba járni?

– Dehogy.

– És tényleg Coyote csaja?

– Mit érdekel az téged? Tényleg az, egy hete a kezét is megkérte.

– Tényleg?

– Tényleg. Frankón, gyűrűvel meg minden ilyen faszsággal.

– És?

– Mi az, hogy és? Nem adott még választ, de szerintem ne agyalj ezen, Coyote jó fej, de egy vadállat, hidd el.

Oké, elhallgattam. Kis híján sötétedett, mikor kínos lassúsággal elértük a Zenebonát. Kivert a víz: csak nehogy valami gebasz legyen itt, csak minden simán menjen, lazán, olajozottan. Kurva sok pénz van nálam, Pottit is alig ismerem, remélem ez nem csapda, gondoltam, de Heinold csak nem vág át, csak nem ajánlja Pottit meg Coyote-ot, ha echte gazemberek. De azért rohadtul izgultam. Sötétedés után nem lett volna nagy tudomány agyoncsapni, követ kötni a nyakamba, és elhajókázni a lével.

– Késtetek – mondta Coyote.

– Na és? – kérdezte Potti. – Nem látod, hogy kurvára nincs szél?

– Indultatok volna korábban. Nyolcról volt szó, bazd meg.

– Mégis mi az isten van nyolckor?

– Ezt beszéltük meg – mondta Coyote. – Világosan megmondtam, ha nyolcig nem értek ide, odaadom a hajót másnak.

A fejem fogtam, Potti meg felállt a hajón és a szemét meresztette.

– Mit mondasz? – kérdezte Coyote-ot.

– Jól hallasz, seggfej! Mit gondoltok? Mi vagyok én, a kutyátok? Megbeszélünk valamit, aztán idejöttök fél óra késéssel?

– A jó kurva anyád! – üvöltött fel Potti, és lekapta a csáklyát a kabinajtóról, és el is hajította volna, ha Coyote fel nem röhög.

– Hogyaza! – ordított fel Potti, eldobta a csáklyát és puszta kézzel Coyote-nak esett. Addig-addig dulakodtak, míg a vízbe nem estek, ahol aztán egymás fejét nyomták a víz alá. Végre megnyugodtam, tekertem egy cigit, nem csinálnak ezek ilyen műsort, gondoltam, ha kirámolni akarnak. Mikor hosszú percek után is folyt a lubickolás – Coyote ugyanis jól úszott, s hol a hajó egyik, hol a másik oldalán bukkant fel –, szóval, mikor csak nem akart véget érni a pankráció, kissé nehezteltem. Miért nem megyünk már a hajóra, miért nem zavarjuk már le a boltot? Aztán baromkodhatnak. Potti hajóján vártam, hogy kitombolják magukat, de hiába. A fedélközből feljött Mia, úgy láttam Friszkó felé néz, melegen vöröslött a bőre a későalkonyatban. Coyote gyorsúszásban távolodott, Potti utána, anyáztak, kiabáltak, s mikor csendesebb lett a környék, Mia azt kérdezte, de mint aki csak a tengerhez szól:

– Te is itt vagy?

– Rám gondolsz? – kérdeztem vissza.

– Igen, Jack. Nem jössz át?… Ne is törődj velük.

Rendben, átugrottam a Zenebonára. Atyaég, fohászkodtam, legyek már ezen túl, legyen már holnap, s ne legyen itt, ezen a hajón senki, csak én! Ez volt akkor minden vágyam. Mia ügyesen mozgott, jól tájékozódott, bizonyára megszokott minden szegletet a hosszú évek alatt. Borral kínált, ám én inkább rövidet kértem, igaz megfogadtam, hogy egy kortyot sem iszom, csak ha már mindent tető alá hoztunk, de belém állt az ideg, muszáj volt belökni valami tüzeset. Kaptam is olyan fehér rumot, hogy kettéállt tőle a fülem, s még egyet ráadásként, míg Pottiék vissza nem jönnek.

– Szóval meggondoltad magad? – kérdezte Coyote.

– Igen, jó kis hajó ez.

– Azt meghiszem. Jól döntöttél.

Pottiék kikapaszkodtak a vízből, és összeláncolták a két szkiffet.

– Ünnepeljünk! – mondta Coyote.

– Jó, de először az üzlet – mondtam én.

– Először az üzlet, az üzlet, az üzlet – gúnyolódott Coyote. – Nem is tudtam, hogy ekkora nagy üzletember vagy.

– Írjuk alá a papírt.

– Papír is kell? – kérdezte Coyote. – Hű, de komoly ember tévedt ide!

Kezdtem dühös lenni, és ez, mint mindig, meg is látszott rajtam.

– Na, jó nem kell felkapni a vizet, tudom én, nyugi, hogyan megy ez, a papírt meg már elő is készítettem, csak egyre kérlek: ne baszd el nekünk ezt az estét, oké? Minden okunk megvan rá, hogy örüljünk, nekem lesz egy rakás pénzem, neked meg egy fasza hajód, Potti ihat, Mia kefélhet, szóval ne baszakodj most, rendben? Tessék, itt a papír üzletember, nézd meg!

Sorról sorra átolvastam a szerződést.

– El ne siesd! – cukkolt Coyote. – És hol a lové?

Mikor rendben találtam mindent, kidobtam az asztalra a kétszáznyolcvan dollárt.

– Remek, aláírás, kézfogás és ennyi. Ünnepeljünk!

Meg sem számolta.

– Gratulálok, Jack – mondta Potti.

Aztán esztelen ivászat kezdődött, és én nem tudtam kimaradni belőle, igaz, pár kör után kiszálltam. A fejem rendben volt, viszont a gyomromnak odasózott az abszint, Pottiék meg oly hirtelen vágtak maguk alá, hogy le sem szarták, mit csinálok, iszok-e vagy sem.

– Egészségedre! – kiáltották, mire azt feleltem:

– Proszit! – holott végül már pohár se volt a kezemben.

Aznap egy harapásra se jutott idő, csak három kávé és nyolc rum volt bennem. Mia kenyeret, szalonnát és teát adott, nem győztem ámulni, milyen irtó ügyes, nem tapogat végig semmit, magabiztosan nyúl mindenért, s nemcsak ügyes, hanem csinos is, a feneke kerek, két melle két szép gyümölcs, illata a nyugvó napé.

Megvacsoráztam, míg Pottiék továbbvedeltek és megintcsak nótáztak, őrjítő hamisan ordítva a refréneket. Sosem értettem, hogy a részeg mulatozók miért ordítják a refrént. Szívem szerint – mint újdonsült tulajdonos – megkértem volna őket, talán fáradjanak át Potti hajójára, menjenek a partra, menjenek Heinoldhoz, ott ordítsanak tovább, mint két nyúzott szamár, engem meg hagyjanak magamra.

Vacsora után cigit sodortam a lépcsőn.

– Nem is örülsz? – kérdezte Mia.

– De, örülök – válaszoltam szűkszavúan.

– Csak mert inkább gondterheltnek tűnsz. Volt már hajód?

– Még nem.

– Akkor nem lesz még egy ilyen éjszakád. Gondold át ezt. Erre fogsz visszaemlékezni? Hogy életed első hajójának vásárlásakor bánatosan üldögéltél a lépcsőn egész éjjel, és egyik cigarettát szívtad a másik után?

– Fáradt vagyok és feszült, holnap ünneplek, egyedül.

– Holnap ünnepled azt, ami ma van? Egyedül?… Különös elképzelés.

Úgy fél órára békén hagyott, ez idő alatt eltoltam még három cigit – a fejem oly nehéz volt már a füsttől, mint a satu – aztán ismét megszólított.

– Én ezt nem hagyhatom. Gyere, koccints velem! Én sem szoktam inni, de veled koccintok, csak azért, hogy felvidítsalak.

– Ne higgy neki, Jack! – szólt közbe Coyote. – Miánál nincs tintásabb spiné a kikötőben, de dörzsölt kis picsa ám, csak akkor szűröget, ha egyedül van.

– Kussolj Frank! – mondta erre Mia, aztán hozzám fordult. – Ne hallgass rá. Elbaszta a hajóját, és most undok. Na, gyere, és mondd, mit innál.

– Te mit kívánsz? – kérdeztem.

– Egy sört legurítanék.

– Rendben! – mondtam, és áttelepedtem az ágyra, Miához.

– Ez a beszéd, matróz!

Attól fogva együtt szűrtem Miával, aki mindenféléről kérdezgetett, merre jártam, idevalósi vagyok-e, mit kerestem a kaptárban, én meg lassan egyre beszédesebb lettem, de bármennyit ittam is, igazán nem tudtam a gőzt kiereszteni.

– Lazíts kicsit, matrózom! – és ledöntött az ágyra.

– Ugye tudod, Mia, hogy ha a feleségem leszel, nem babusgathatsz idegen palikat? – kérdezte a csontrészeg Coyote.

– Nem mondtam, hogy a feleséged leszek – felelte Mia az arcom simogatva.

– Holnap majd mondod, addig meg csak szórakozz.

Mia szeme szikrázott a dühtől, de oly látványosan, hogy biztosra vettem, csak ugratnak, ez a lány nagyon is lát, csak játssza itt nekem a vakot. Végül rám hajolt és látványosan lesmárolt. Édes, hűvös, eleven kis szája volt, és bár látszólag csak Coyote-ot bosszantotta, én éreztem, mit művel a nyelve a számban, s az nemcsak játék volt, Coyote-nak szánt fricska, hanem igazi kéjvágy. Mia azzal a csókkal, a beleegyezésem nélkül a magáévá tett. Nem édes-diszkrét közeledés volt az, nem tettlegességig fajuló flört, hanem vonzó behatolás, a másik gátlástalan bekebelezése és elemésztése élve, és ez kissé sokkoló volt egy ilyen apró lánytól. Mikor a zavarba ejtő, hosszú csók után Mia felegyenesedett, Potti felkiáltott:

– Láttad ezt Coyote? Az ördögbe, mekkorát smárolt Mia!

– Megmondtam – dörögte Coyote. – Ma még azt csinál, amit akar, de holnap, ha csak ránéz másra, megnyesem az arcát.

Potti lerántotta rólam Miát, hogy megcsókolja, ám Mia eltaszította Pottit, és úgy tökön rúgta, hogy az ágyéka szó szerint belereccsent. Még szerencse, hogy Mia puha mokaszinban volt, máskülönben Pottinak annyi. Így is összecsúszott, és pár percig magzatpózban görcsölt az ágy lábánál.

– Átkozott ribanc! Coyote… Coyote…

– Mit akarsz? Nem mondtam, hogy bárki fogdoshatja, majd ő eldönti, ki tapizza.

– Bazd meg – nyögte Potti.

Mikor sikerült felülnie, könyörögve nézett Miára:

– Legalább egy whiskyt adj…

Mia szó nélkül, igen nyájasan whiskyt töltött Pottinak:

– Bocs, de tudod, hogy velem ezt nem lehet.

– Na, jól van gyerekek, hagyjuk ezt, igyunk inkább – javasolta Coyote.

Potti összekanalazta magát, s folytatta a mulatozást Coyote-tal, Mia pedig visszatért hozzám, tovább itatott, s amikor ő is becsípett, rám mászott. Eleinte Coyote reakcióit figyeltem, de ő ránk se bagózott, látott mindent, de rohadtul nem érdekelte, az sem, hogy Mia a tunikája alá, a mellére vezeti a kezem.

– Na, gyerünk capitano! – bíztatott Mia. – Hadd érezzem jól magam én is.

Potti sóvárogva bámult minket, Coyote dudorászott, Mia átvitt a szoknya alá, be a lába közé, a sűrűjébe.

– Nézd csak, milyen nedves vagyok! Tiszta víz a puncim, érzed? Legalább az ujjad dugd be!

Nem csináltam semmit, jó, egy pillanatra betévedtem a lángoló kis résbe, tényleg csatakos volt, ha csak ketten vagyunk, hajnalig kefélem, de még részegen se tudtam rávenni magam, hogy nyilvánosan simogassam. Bármilyen nehéz volt is, kihúztam a kezem, Mia ennek ellenére kéjsóvár kígyóként tekeregni kezdett, rám fonta a lábát, a csípőjét a medencecsontomhoz riszálta, s amikor már Coyote is minket figyelt, bejelentette:

– Szerelembe estem!

– Igazán? Örülök – mondta erre Coyote.

– Igen – felelte Mia. – Belezúgtam Jackbe.

Potti röhögött, de szerintem maga se tudta, hogy miért.

– Gratulálok – mondta Coyote. – Legyél csak szerelmes. Holnapig az is lehetsz. Hé, Jack, dugd csak meg nyugodtan, vedd úgy, hogy ez a bónusz.

Ezek után életem egyik legzavarosabb éjszakája következett, pokolian berúgtam, Miával lógtam végig, és bár minden pohár után valamiféle sötétbe buktam alá, egyre lejjebb és lejjebb, mégsem voltam képes kiszállni. Ma sem tudom, hánykor oldottuk el Potti szkiffjét a Zenebonától, csak az rémlik, hogy már világos volt. Derengő világosság, lehetett korahajnal, de borús időben akár dél is, egy biztos, apály idején hajóztunk ki, Potti ügyetlenkedett, élénk hátszelet kaptunk, nem érzékeltük, hogy a vízállás alacsony, így aztán teljes gőzzel belerohantunk a sekély partba, én konkrétan fejjel előre lerepültem a hajóról és összetörtem a köveken az arcom, Potti meg, mivel tök részegek voltunk, kis híján belefulladt a térdig érő vízbe.

---

Centauri: Jákob botja | Magvető Kiadó, 2016

Borítókép: Wikipédia

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️

---

---

még több irodalom