Kanadai hód | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A kanadai hód (Castor canadensis Kuhl)
1863-69 | magyarul 1901-1907
A kanadai hód (Castor canadensis Kuhl)
A kanadai hód a közönséges hódtól jól elkülöníthető, önálló faj.
Európai rokonától eltér abban, hogy arcvonala domborúbb, feje keskenyebb, gereznája sötétebb és különösen hódzacskója elütő ezétől. Ezeken kívül a két faj önállóságát Blasius Vilmos igen alapos összehasonlítás alapján már 1886-ban megállapította. Azonban az amerikai hódok sora még egyáltalában nincs kimerítve a kanadai hóddal.
Ezt már azoknak a példányoknak az alapján is meg lehet állapítani, amelyeket French Cecil washingtoni állatkereskedő az európai állatkertek részére szokott szállítani. Mert ezek között akadnak olyanok is, melyek éppoly világosszínűek, mint az Elbe-vidékiek; ezek az Egyesült-Államok nyugati államaiból származnak. Éppen azért ma az amerikai hódnak több alfaját szokták megkülönböztetni, míg a szűkebb értelemben vett „kanadai hód” elnevezést csak a Hudson-öböl környékén élőkre vonatkoztatják.
A hód Észak-Amerikában
régebben még sokkal nagyobb szerepet játszott, mint az óvilágban. Itt nagyon közönséges állat volt, azonban száma a szakadatlan üldözés következtében már itt is erősen megcsappant. Hornaday 1904-ben megjelent egyik könyvében kénytelen volt azt a megállapítást tenni, hogy Észak-Amerikában ma már csak kevés vidéken kevés hód él. Stone és Cram „American animals” című, 1902-ben megjelent művében azt írja, hogy a kanadai hód hazája Észak-Amerika északkeleti része, s hozzáteszi, hogy az állatot az Egyesült Államokból már majdnem teljesen kiirtották. Az általuk karolinai hód (C. canadensis carolinensis Rhds.) néven megkülönböztetett alfajról pedig azt jegyzik meg, hogy hazája eredetileg a déli síkföldi államok területe volt, „ma azonban jórészt már kiirtották, de Észak-Amerika egyes pontjain még él”.
Az amerikai népszerűsítő természettudományi irodalomnak ezekkel az adataival nagyon nehezen lehet összehangolni a prémkereskedelem kimutatásait.
Hiszen Müller Hermann Róbert lipcsei szűcsáru-bizományos cég kimutatása szerint
a Londonban 1906-ban tartott négy árverésen, hivatalos adatok szerint, közel 83.000 darab hódbőrt adtak el, azonkívül azt is láthatjuk, hogy a Gandig & Blum, valamint más lipcsei cégek raktáraiban állandóan felvannak halmozva a még barnaszínű bőrök! Az Andersch Bros. minneapolisi, Minn., cég által kiadott „Hunters and Trappers Guide”-ban összeállítva találjuk 1904/5-től visszamenőleg az utolsó öt év hódprémvadászatának összesített eredményeit, ami összesen 375.000 hódbőr jelent közel 2,300.000 dollár értékben.
A hódbőrkivitel számai nem igen érthetők meg miden további nélkül.
Így a prémkereskedelem világszerte ismert ura, a Hudson Bay Company 1853-ban 55.000-nél több, 1873-ban körülbelül 150.000 és 1893-ban 56.000-nél több hódbőrt adott el, tehát 40 éven belül a szám először hozzávetőlegesen háromszorosára nőtt, azután pedig ismét visszaesett az eredeti értékre.
A nagymértékben űzött cserekereskedés számára régebben a hódprém szolgált értékegységül. Brasz szerint a legjobb bőrök a Hudson-öböl környékének délkeleti részéről származnak. Legdrágábbak a Moose River árutelepről származó M. R. jelzésű, és East Maine-ből származó E. M. jelzésű sötét, majdnem fekete bőrök, azután következnek az Y. F. jelű, gyakran kissé világosabb barna színűek. Kanada délibb részéből szintén nagy, jó színű (sötét) prémek kerülnek a kereskedelembe, de ezek nem oly bolyhosak, mint az északibb vidékekről valók.
A Mackenzie-folyam vidékéről, messze északról, a barátságtalan Barren-Graunds közepéről hosszú formában, Brit-Kolumbiából pedig sajátságosan halalakban megszárított bőrök kerülnek forgalomba. Az Egyesült Államok most már alig szállít évenként a londoni vásárra 20.000 bőrt. A legtöbb az északi és nyugati államokból származik.
A Rocky Mountainstől nyugatra élő hód
nagyon világosszínű, s különösen Oregon déli része és Kalifornia hódjainak gereznája majdnem aranyszőke. Az alaskai hódnak bár nagyon jó a bundája, azonban jelentékenyen világosabb színű, mint a Hudson-öböl, sőt a Mackenzie-folyam környékén élőé. Nagyon jó bőrök kerülnek ki Montanából. A keleti államokban ma már alig akad hód. A déli államokban, Arkansasban, Texasban stb., jóllehet előfordul még az állat, azonban ritka, bőre pedig csekély értékű.
Stone és Cram részletesen leírja,
hogy milyen volt az amerikai hód életmódja a régi időkben, s milyen jórészt nyilvánvalóan a ma élőké is. Gátjaikat gyakran újabb gátakkal erősítik meg, melyeket közvetlenül a régiek alatt építenek meg, hogy a vizet megduzzasszák az első gát alatt is, hogy ilyenképpen azt a nyomás egy részétől mentesítsék. A vízszínti emelkedéskor a gátakat és a partot állandóan szemmel tartják s ha oldalt partszakadás következtében valahol rés támad, rögtön eltömik és így vizüket állandóan a kívánt magasságban tartják.
Még manapság is vannak Kanadának olyan részei, melyeknek arculatára a hód építményei útján valami sajátságos bélyeget nyom. Ezt a kérdést annak idején részletesen taglalta a néhai kiváló lipcsei geológus, Credner Hermann („Petermanns Mitt.”, 1896). Ahol az állat nagyobb számban él és munkáját az embertől nem zavartan végezheti, az egész tájék képét sajátságosan módosíthatja.
Sűrű bozóttal vagy fákkal benőtt völgyek működésük következtében, ha t. i. gátakkal elzárják őket, tavakká alakulhatnak át. Ha a gátakat későbben, a hódok eltünéseután a tavaszi áradások elsodorják, a földuzzasztott víz lefolyik és helyén sással benőtt mocsárterület marad, mely későbben a terület további kiszáradásával rétnek ad helyet.
A fogságban tartott hód
más állatokkal szemben barátságtalan, az emberrel szemben legalább is tartózkodó. De csakhamar megszokja a ránézve kezdetben annyira terhes szomszédságot és alkalmazkodik ápolója akaratához, de a nélkül, hogy a méltatlan bánásmódot tűrné. Amelyekkel jól bánnak, vagy tűrik, hogy megcirógassák őket, oda is mennek gazdájukhoz és valósággal üdvözlik, de ellenszegülnek minden erőszakoskodásnak, hátukat is felpúposítják, fogaikat vicsorgatják és szükség esetében támadnak is. Az állatkertekben élő hódok hátuljokra ülve koldulnak a látogatóktól almát, diót, cukrot és kenyeret, a kapott ajándékot ügyesen elveszik a kezükkel és elkezdik enni, de aki ingerkedik velük, annak a körmére koppintanak.
A fiatalon elfogott hód nagyon megszelidülhet. Amerikában utazott írók az indiánok falvaiban olyan példányokat is láttak, melyek háziállatok módjára éltek a ház körül.
A hódnak két külső élősködője van,
egy repülni nem tudó bogárka, a Platypsyllus castoris Rits., és egy szőratka, melyet közel egyidőben több búvár is megtalált, köztük Friedrich is. Ezt az állatot Trouessart a francia „hódok apja”, Mingaud tiszteletére Schizocarpus mingaudi-nak nevezett el. Ez a két állat azért érdemli meg a legszűkebb szakkörön túlterjedő érdeklődést, mert egyforma alakban megtalálhatók mind az Elbe- és Rhone-vidéki, mind a kanadai hódon. Ezt a tényt másképpen nem lehet megérteni, csak ha föltesszük, hogy a két állat már akkor a hódon élősködött, amikor azok hazája még egyetlen, összefüggő területet alkotott; és ez az idő nem lehetett olyan messze a multban, mert hiszen akkor az élősdiek sem lehetnének ugyanazok a ma egymástól elszakított területeken élő hódokon.
Ez is eggyel több ok,
hogy a hódot szintén azok közé az Amerikába későn bevándorolt állatok közé soroljuk, melyeknek, mint a vapiti-szarvasnak, a havasi kecskének, a kanadai vadjuhnak, a bölénynek és a szürke medvének legközelebbi rokonai az óvilágban élnek. Ugyanis az élősködő bogárban és a szőratkában élő bizonyságát kell látnunk annak, hogy gazdájuk, a hód eredeti hazájának, szárazföldjének az óvilág északi részének valamely partját kell tartanunk, onnan vándorolt el messzebb tájakra s közben a ma ismert fajokra és alfajokra tagolódott szét.
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több vadon
