Isten és a test útjai kifürkészhetetlenek. Az elme útjai is. | blog

Isten és a test útjai kifürkészhetetlenek. Az elme útjai is. | blog

---

Isten útjai kifürkészhetetlenek – hát még az elme útjai! Arról a pszichéről beszélek, amely Istent is megalkotta. Vagy amely felismerte Isten létezését, holott sosem látta, sosem beszélt vele, sosem ivott meg vele egy felest.

Az elme útjai kifürkészhetetlenek.

A test útjai kifürkészhetetlenek.

Sokszor úgy tűnik, hogy ez egy gigantikus kifürkészhetetlenségi verseny – mondom én, aki mindenkinél régebben és mindenkinél jobban hiszek a világ ki- és megismerhetőségében; a terv, az álom, a tervezés és álmodozás erejében. Mondom én, aki mindezt empirikusan is számos módon igazolta, még ha nem is abszolút értelemben, de az életében-ételvitelében egész biztosan.

Aki pedig kétkedik ebben, aki ebből mit sem lát (életem tanúságtételéből és bizonyító erejéből), mert nem tudja vagy nem akarja, mert megakadályozza ebben a felettes énje, esetleg az alantas énje, azt még sajnálni sem tudom, hisz vele, és általában ezzel a destruktív alkattal kapcsolatosan állandó a kétely: létezik-e egyáltalán? Jó, tudjuk, beszél, véleménye van, szóra nyílik a szájszerve, de vajon az ilyen destruktív, szándékosan vak alkat van-e olyan entitás és identitás, amit a saját létezésünk koordinátarendszerében, az értelmes lét szempontfüggvényén át ténylegesen létezőnek és számottevőnek, számba vehetőnek tekinthetünk?

Vagy esetleg identitása van csak entitás nélkül?

Ahogyan a béléstesteknek anyaguk van csak, de hiába is lyukacsosak, lelkük akkor sincs.

Talán rémisztő ugyanakkor, hogy ebben a kifürkészhetetlenségi versenyben gyakran állítom szembe a testet a lélekkel és szellemmel, és talán a szellem és a lélek sincs mindig összhangban, egyazon univerzális akaraton, bár dialektikusan szemlélve az univerzumba vetett embert, kiváltképp önmagamat, az is elképzelhető – és talán ez képzelhető el a leginkább –, hogy a test és a szellem és a lélek hármas „marakodása”, e három fluidum, e három „lény” a létezésben, e három láb a széken,

valójában épp marakodásuk által tartanak fent egyfajta dinamikus egyensúlyt, tartanak fent egy olyan kötélhúzást, ami nemcsak megfeszíti a lét kötelét, de egyúttal életben és létben tartja azt is, akit a léthez ez a kötél láncol hozzá.

Ha nem volna dualisztikus, trialisztikus, ambivalens és dialektikus, permanens és immanens vita, akkor lét sem volna.

Ez tehát nem meghasonulás, mint inkább egység.

Felismerése nem a skizofrénia és a test megtámadásának előjele, hanem a bölcsesség előszobája. Nem nyugtalanság, hanem a béke és a megértés forrása – mint ahogyan bizonyítottan az is. Egyszer sem sikoltottam a kétségbeesés hangján, amikor ezek a belső egymásnak feszülések előkerültek, épp ellenkezőleg: minden esetben energiák szabadultak fel a kezem alól, minden esetben lelkesen, lelkendezve, esetenként édes kegyetlenkedéssel, analitikusan írtam minderről és önmagamról.

---

Végre megvan az ideális testsúly! | blog

Legutóbb arról, hogy a test időnként lázad, és megállít.

Korábban csak tettem a dolgom,

ha kellett tízszer annyit, mint mások, de mára beláttam – mert a test belenyomta ezt az elme képébe –, hogy ezentúl az olyan jelentősebb feladatok előtt, mint amilyen teszem azt egy nagyregény megírása, szabályosan fel kell készülnöm, akár egy olimpikonnak, s nemcsak lélekben, hanem testben is. A regényírás ugyanis mindig is jelentős testi megpróbáltatás volt. Legalábbis a számomra.

Amikor azt kérdezték Woody Alllentől, hogy szerinte a szex nem disznóság-e, azt válaszolta:

Ha jól csinálják, akkor igen.

Ha engem kérdeznek arról, hogy jelenthet-e az írás akkora fizikai megterhelést, mint egy Forma1-es futam, jelenthet-e annyi fiziológiai próbatételt, mint felállítani az 500 pillangó újabb világrekordját, azt válaszolom:

Ha jól csinálják, igen. Természetesen.

Amikor tehát erről írtam, nem csüggedtem. Amikor arról írtam, hogy a test lázad, örültem ennek a lázadásnak. Az nem örülne, aki elszakadt a testétől. Vagy aki elszakadt már a szellemétől. Már ha volt neki egyáltalán egyik vagy másik. Ahogy a Fonósok mondták:

A skizofrénia nem ott kezdődik, amikor valakiben többen laknak, hanem amikor szétköltöztek már.

Kék angyal | 2008 | Magvető

Nemhogy nem költöztem szét a testemmel, de látványosan, akár a test megkínzásának útján is megtettem mindent a testért. Íme egy újabb paradoxon. De ezen a ponton talán nem is kell a dialektika mélyére süllyedni a filozófia búvárharangjában, hisz rémesen egyszerű, elemi mozzanatról van szó.

Olyasmiről, amit minden ember ismer, sőt olyasmiről, amit nemcsak mindenki ismer, hanem amit mindenki elsőként ismer meg.

A születés paradoxonjáról,

amely egyúttal a kegyelmi magzatkorszak hirtelen halála is, és ami minden korábbinál édesebb létbe hoz át, de ki tudja miért és miért nem, annyi fájdalommal és kínnal, oly sok kockázattal azokban az órákban, ami maga is misztérium, és amire még sosem született válasz. Ma sem tudjuk, az élet legfontosabb pillanata, a kezdet, a szabadság és az önálló lét keletkezésének pillanata miért van a törvény vasszigorával hozzáláncolva a létező legnagyobb kínok egyikéhez, és miért nemcsak a család, egy szerető anya puha létpárnája várja idekint az újszülöttet, hanem a legvadabb kockázatok is, köztük azzal, hogy talán már a következő két percben meghalhat.

Az újjászületésről sem tudnánk semmit

– egy szót nem szólhatnánk róla –, ha korábban mi magunk is meg nem születtünk volna. Itt tehát újjászületésről van szó, mintha csak ugyanazt a lemezt fordítanám meg, és megint az A-oldal forogna, de mint az első alkalommal, amikor „csak” megszülettem, ezúttal sincs felmentésem a kínok alól, ezúttal sem jöhet létre a test valamiféle új kezdete anélkül, hogy az örömök napsütötte útját ne a kín kockakövei szegélyeznék, és ne volna ott a legszebb pillanatokban is lépten-nyomon egy-egy csatornafedél, amit meg-megemel a lentről buzgárként feltörő, és mindhiába kiontott vér.

Olyan komplex táncban van itt élet és halál, az élet és a halál minden pillanatában, hogy talán ez az egyetlen olyan emberi momentum, ami méltán vethető össze a bioszféra vagy a világegyetem komplexitásával. Talán épp azért, mert abból fakad, abból születik, és mintegy nagy ősanyától, az emberi lét az univerzumtól és kis testvérétől a bioszférától is magával hozza a komplexitás és egyúttal a teljes és univerzális élet összetettségét és ígéretét.

Talán épp ebben az összetettségben rejlik az a kulcs,

ami lehetővé teszi: a test bizonyos dolgokat maga intézzen. Sőt: a legtöbb közös dolgunkat egyedül vigye. Testi folyamataink többsége nem tudatos. Még a légzésünk se! A vér kering, a szív dobog, és még millió folyamat zajlik bennünk, nemcsak anélkül, hogy irányítanánk, de anélkül, hogy egyáltalán tudnánk róla. Az elme lényegileg nem különbözik a testtől. Épp úgy vannak folyamatai, amelyeket kontrollálunk, és vannak, melyeket akkor sem tudnánk iránytani, ha akarnánk.

Csodálatos, hogy a test számos problémát és feladatot intéz teljesen önállóan, hogy ezzel biztosítsa az elme számára azt, ami pedig annak a legfontosabb: a lehető legnagyobb szabadságot és függetlenséget –, hogy ne kelljen minden percben sejtszintű feladatok bonyolításával elfecsérelni amúgy is bizonytalan létidejét.

Meséltem már arról, hogy a 2023-as infarktus és halál után bizonyos problémáim megoldódtak. Addig voltaképp úgy éltem, mint aki a frontvonalból érkezett haza. Olyan sokkot éltem át jóval korábban, ami a lövészárkokból kiráncigált katonák élnek át. Az ilyen poszttraumás stressztől alig képes szabadulni valaki, sőt: valahol azt olvastam, hogy a PTSD-sek 71%-a nem éli meg a második évet, inkább öngyilkos lesz.

Azt kell mondanom most is: megértem.

Nem pártolom az öngyilkosságot – elvileg –, de a gyakorlatban teljesen megértem azokat, akik inkább fellógatják magukat. Ennyire kemény egy komoly, „harctéri” PTSD. Képzeljük el, hogy valaki két méterről nézi végig, hogy a menyasszonya fejét széttrancsírozza a golyó; a lány húsa, vére és agya az arcába fröccsen, és ettől sokkot kap. (Erről szól a Halászkirály legendája című film is.) Képzeljük el, hogy aztán úgy éli az életét, hogy bárhol megpillantja a vörös színt, legyen az egy abrosz vagy egy pipacs, újra átéli – teljes mellszélességgel! – ugyanazt a traumát, akár naponta többször is.

Naponta akár húsz alkalommal is. Képzeljük el, hogy így kell élni. És úgy kell lefeküdni minden nap, hogy biztosak lehetünk abban: újra arról az estéről fogunk álmodni. Aznap éjjel három-négy alkalommal biztosan, és reggelre mindig lefogyunk pár kilót, és minden reggel cserélni kell az ágyneműt, mert csatakosra izzadjuk. Ez – higgyétek el – fárasztó. Ez a mindennapi lét egyik legmelósabb formája. Ezek olyan műszakok, cseppnyi szabadságolás és remény nélkül, ami után joggal érezheti úgy 71%, hogy elég, nem csinálja tovább.

Ez a 71% megdöbbentően hatékony is.

Ezek az emberek ritkán hibáznak, mert nem azok közé tartoznak, akik valamire szeretnék felhívni a környezetük figyelmét: nem. Ők valóban menni akarnak innen, s joggal. Általában nem is beszélnek, és ezt is megértem: lehetetlen elmondani másoknak, milyen ez. Milyen a pokol. Jobb hallgatni. Én is csak akkor beszéltem erről, amikor már túljutottam egy halálon. És akkor is csak azért, mert különös dolog történt.

Négy dolgot tudtam az infarktusom előtt:

• Sosem múlik el a poszttraumás állapot.
• Elviselhetetlen a lét miden napja, de én „elviselhetővé”, értelmessé teszem.
• Büszke vagyok rá, hogy úgy dolgozok és élek, mintha a mennyben volnék és nem a pokolban.
• Egyelőre még nem lógatom fel magamat. Nem akarom, nem tervezem, még nem.

---

Aztán jött az infarktus, a halál,

amiről azóta sem írtam, mert nekem az nem volt egy fényességes-alagutas élmény, inkább egy újabb sokkoló, visszataszító, szerencsére rövid utazás, ami csak a nemlét kapujába vitt el, talán pár lépést még beljebb, a halál tartományába is, ahol rettentő dolgokat láttam és éreztem; olyasfajta undort, amit azelőtt sosem. Mintha földönkívüliek rabolnának el – olyan földönkívüliek, akik az univerzumban az abszolút jó ellenpontjaként az abszolút gonoszt képviselik és fejlesztették mesterfokra; akik eszközök és tettek nélkül is, csupán a jelenlétükkel olyan félelemet és kínt gerjesztenek a téridőben, amitől bárki megzavarodna.

Végül visszapofoztak az életbe, és megkezdődött második életem, a maga döcögős módján, apránként, temérdek felejthetetlen és iszonyú élménnyel és nehézséggel, ugyanakkor megdöbbenve észleltem, hogy míg olyan kihívásokkal kell megküzdenem, mint az inszomnia, a régi poszttraumás stressz, az a pokol nem sanyargat már. Legalábbis egy ideig nem.

Teltek múltak a hetek,

botorkáltam ebben az új életben, az új lét imbolygó útjain, az új lét finoman rezgő nyári felhői alatt, a virágzó mézelő zónák között, épültem, pihegtem óráról órára, de a pokol nem tért vissza. Aludni sokszor nem tudtam, de ha elaludtam mégis, nem voltak rémálmaim. Eltelt egy hónap, aztán kettő, és aztán három meg négy meg öt meg hat. És a helyzet nem változott. Nem mertem örülni. Sokáig egyáltalán nem. Úgy véltem, hogy ez talán egy igazán rosszindulatú packázás velem, egyfajta altatás, egyfajta átverés, hogy egy idő után a lehető legrosszabbkor ismét felcsavarják a belső elektrosokk potméterét, és olyan vad kisüléssel hozzák vissza belém a poklot, amit aztán már tényleg nem tudok majd kezelni.

De ez nem történt meg egyik éjjel sem, másik éjjel sem. A napközi poszttraumás pillanatok százai és ezrei is elmaradtak. Olyan poszttraumás reakciókról beszélek, ami fizikai szédüléshez vezet. Ami nem csupán egy rendkívül rossz érzés, hanem ami fizikai fájdalom, mintha naponta húsz alkalommal a hátadba döfnének egy kést – te pedig egy idő után rutinosan húzkodod ki magadból a kést, a tőrt, a villát, a nyársakat és bajonetteket, illetve a fájdalmat; olyan kurva ügyesen, és okosan, hogy végül mások már észre sem veszik, hogy épp az imént haltál meg megint. Ötmillióhatszázötvenegyezer-kétszáztizenkettedszer.

Ki hinné ezt rólad? És egyáltalán: ki az, aki képes lenne meghalni ennyiszer? Napi tíz-húsz halál? Erősebb napokon akár negyven is? Ugyan már.

Ez nem kamu?

Mintha a világ – az ember nyomorúságos, korlátolt kis világa, a társadalmak, családok és a baráti kör is – azt várná: Ne traktálj minket azzal, hogy te ennyit is elbírsz. Hogy te meghalhatsz naponta hússzor is? Ne túlozz. Az nem ugyanaz, mintha meghalnál igazán. Biztosan nem. Tudod, mit? Inkább halj meg egyszer, de akkor rendesen! Tisztességgel. Elsiratunk, eltemetünk, és akkor elhisszük neked mindezt, de most már ezzel ne traktálj. Inkább halj meg, mintsem beszélj. Inkább emeld a 71 százalékot 72-re, minthogy továbbra is a körünkben maradj. Tessék, hogy lásd, bennünk van emberség, hogy lásd, mi tudjuk, mi az elfogadás, mi a humanizmus, mi a haladás, mi a testvériség, a szabadság meg az egyenlőség, tessék, hogy érezd a törődést, tessék, itt van egy zsír új kötél.

Nem szakad el.

Ne félj, kicsim, ne félj.

Mintha az emberek világa ezt üzenné – míg az univerzum ugyanakkor rád mosolyog: Ne tudd meg, barátom, hány halál lehetőségét tartogatom még neked!

De mindez a múlté lett. A halál után.

Hosszan váratott magára a sok új hirtelen halál. Várattak magukra a sorozatos rémálmok, melyeket én korábban úgy néztem, mint bárki más a rántott hús-illatú vasárnapi délutánokon egy brazil szappanoperát. Csak én horrort néztem, éjjelente három-öt részt egyben.

Apa voltam álmomban, és együtt harcoltunk a fiammal egy lövészárokban, de repeszek tépték szét a testét míg én átöleltem. Leszakadt karja fennakadt a vállamon. Széttépett arca az arcomba fröccsent és onnan folyt rá vérhabos mellkasára, és mindezek ellenére, hogy így miszlikbe szabta egy gránát egy pillanat alatt, mégis láttam a tekintetét, ahogy még rám néz, és bár semmije sincs már egyben, a tudat utolsó pillantásával, utolsó pislákolásával, mint egy mécses a kihunyás pillanata előtt egy ezred másodperccel, még rám nézett, esdekelve, és ami  a legjobban fájt, az a kérdés a fiú utolsó felvillanásában:

Miért?

Ó, bassza meg, hányszor kúsztam álmomban derékig a szeretteim vérében, és nem tudtam, kik lőnek ránk, és nem tudtam, kikre lőjek. Kit és hogyan védjek? Hányszor másztam úgy, hogy félkézzel a kifordult zsigereimet vonszoltam magam után, de még fájdalmat sem éreztem, csak a belek forróságát, és azt a jeges rémületet, hogy nem találom meg időben azt, akit szeretek, ő is úgy jár, mint én, telibe trafálják, felhasad a hasa, kibuggyannak a zsigerei, ott vergődik majd a sárban a mája, és már nem lesz mit tennünk, és bármifélék akarnak is minket így, ennyire nyomorultul elpusztítani, ki kell mondanunk, legalább egymásnak, egy utolsó sóhajjal, vért bugyogva:

„Győztek”.

De az infarktus után nem jöttek a folytatások. Az újabb háborúk. Ha lefeküdtem, nem egy újabb lövészárokban ébredtem. Nem láttam és éltem újra és újra, amit egyszer az életben is átéltem. Amit nem kellett volna, és ami megerősítette azt a hitemet: vannak emberek, akikkel nem lenne szabad találkoznunk.

A test útjai kifürkészhetetlenek. Az elme útjai is.

Érdemes volt meghalni. Tényleg. De nem azért, mert a külvilág tudva / nem tudva (tudat alatt mindenképp) azt akarta:

„Halj meg tényleg – ne csak beszélj róla!”

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több blog