Folyami rák | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást. De ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A közönséges folyamirák vagy nemesrák (Potamobius astacus L., Astacus fluviatilis, nobilis)
1863-69 | magyarul 1901-1907
A közönséges folyamirák vagy nemesrák (Potamobius astacus L., Astacus fluviatilis, nobilis)
megnő 14, ritkább esetekben 16 cm hosszúra. A nőstények mindig 1–2 cm-rel kisebbek maradnak, mint az ugyanabban a vízben élő hímek, és gyakran gyengébb ollókat hordanak. Előfordul Németországban, Dániában, Svédország déli részein, Franciaországban, Olaszországban és a Finn- és Fehér-tenger vízkörnyékén. Az asztalra való jó rákokat csak ez a faj szolgáltatja.
A kisebb alakú kövirák (Potamobius torrentium Schrank, Astacus saxatilis, longicornis), amely különösen karcsú, majdnem henger alakú fejtorral tűnik ki, inkább tekinthető hegyi alaknak; egyesek szerint ez csupán a nemes rák egyik válfaja. Gyakran található a neki megfelelő helyeken a nemes rákkal együtt. Svájcban gyakoribb a nemes ráknál, Angliában, az Ibériai-félszigeten és Németország hegyes vidékein pedig kizárólag a kövirák terjedt el. Tojásai világosszürkék, a fiatalok már májusban kibújnak. Főzéskor felső része nem lesz egészen piros.
Németország harmadik idetartozó, délnyugaton előforduló faja a csókarák (Potamobius pallipes Lereb.), amelynek a tojásai feketék vagy sötétbarnák.
Végül egy negyedik faj, a galíciai, orosz vagy mocsári rák, magyar nevén kecskerák (Potamobius leptodactylus Eschz.), amelynek ollói hosszúak és keskenyek, Oroszországban és Dél-Magyarországban mindazokban a folyamrendszerekben előfordul, amelyek a Fekete-tengerbe, az Azovi-tengerbe és a Káspi-tengerbe öntik vizüket.
Újabban a csatornák által való összeköttetések következtében a Finn- és a Fehér-tenger folyamterében is megjelent, és Oroszországban a nemes rákot kezdi kiszorítani; Németországba való behozatala, amelyet ellenálló képessége miatt ideiglenesen megfontolás tárgyává tettek, egyáltalában nem ajánlható, mert ez a rák kevésbé ízletes, és hosszú, keskeny ollóiban, ezekről a legkönnyebb a kecskerákot felismerni, csak kevés hús van.
A Káspi-tengerben, a Krími-félsziget és a Kaukázus északi lejtőjének hegyi patakjaiban, a Kaukázustól délre folyó és a Fekete-tengerbe szakadó Rion-folyamban, valamint Szibériában szintén találtak folyami rákokat. Japánban is előfordulnak, azonban a Rion-folyamot kivéve, egész Afrikából és Ázsiából hiányzanak.
A nemes rák külső felépítését a mellékelt ábrán láthatjuk.
A felső állaton észrevehetjük, hogy a fejtor páncélja a nyeles szemek között hegyes végződésben, rostrumban nyúlik elő, és egy lapos keresztbarázda egy elülső és egy hátsó részre osztja. Ez a „nyaki barázda” jelöli a fej hátsó határvonalát. A toron ezenkívül a középvonaltól jobbra és balra egy-egy hosszanti barázda halad. A két barázda közötti részen a páncél szorosan összenőtt a háttal, kifelé azonban a páncél a kopoltyúüreget fedi be.
A hosszú tapogató nem más, mint a második antenna; az első antennák jóval rövidebbek. A szájszervek, nevezetesen egy pár mandibula, két pár maxilla, és három pár kopoltyúláb kétágúak. A külső ágakat a „tapogatók” alkotják rajtuk, a második antennán a már a homárnál említett pikkely.
Jól látni a lerajzolt rákon az öt pár egyágú járólábat, amelyek közül az első három pár ollóban, az utolsó kettő egyszerű karomban végződik. A harmadik pár mögött két kerek lyuk látható, a petevezeték nyílásai. Hogy nőstény állattal van dolgunk, az még abból is kitűnik, hogy az első potrohgyűrűn a végtagok hiányoznak, és csak a következő öt párt találjuk meg. Négy ezek közül kis úszóláb, az ötödiknek az ágai – ez egyáltalában a legutolsó – lemezszerűen kiszélesedtek és a farok legyezőjének az oldalsó részeit alkotják.
A legyező középső lemeze (telson) a hetedik potrohgyűrűnek tekinthető; alsó oldalán fekszik a végbélnyílás, jól észrevehető hosszanti nyílás alakjában. A hímeknél megvan az első potrohláb, ez azonban párosodószervvé alakult át. Ő veszi fel az ondót az ivarnyílásból, amely az utolsó torlábpár alján fekszik. A második potrohláb vesszőalakú, pontosan beleillik az elsőnek a csatornájába és előre tolva 1/2-1 cm hosszú kolbászkák alakjában préseli ki a nyúlós ondót. Ezt a rák a nőstény ivarnyílására tapasztja.
A párosodás után 2–45 nap múlva válnak le a tojások ragadós váladékfonalakkal együtt. Ez utóbbiak hamar összekuszálódnak, a vízben gyorsan megkeményednek és a tojásokat szabálytalan csomókban az előre hajlított potroh úszólábaihoz erősítik.
A sötétpiros peték lerakása ősszel történik, a fejlődésük azonban, talán a következő kedvezőtlen időszak miatt, nagyon lassú, mert csak a következő év júniusában vagy júliusában jelennek meg a fiatalok. Ekkor 9 mm hosszúak, de gyorsan nőnek, úgyhogy az első év végén gyakran már a 4–5 cm nagyságot is elérik.
A fiatal rákok ollóikkal rendkívül erősen kapaszkodnak
meg azokon a nyeleken, amelyek a peték burkait az anya úszólábaihoz kötik, úgyhogy rázással nem is választhatók le. Sőt még akkor sem mindig hagyják el az öregeket, ha velük együtt borszeszbe tesszük őket, mivel hogy el is kell pusztulniok, ha erőszakkal leválasztatnak. Mellesleg megjegyezve a tojások sem fejlődnek tovább, ha az anyáról leszakítják őket, úgyhogy a peték mesterséges költetése, amely a homár esetében lehetséges, a folyami rák petéivel meddő kísérlet.
8–10 nappal az első vedlés után a fiatalok, amelyek az öregekhez már meglehetősen hasonlítanak, csupán testük esetlenebb és ollóik még nagyon gyengék, önálló életet kezdenek, de alkalmilag és bizonyos mértékben mégis visszatérnek anyjuk farka alá védelmet keresni, míg aztán lassanként elszóródnak és teljesen önállók lesznek.
Olyan szabadon úszó zoëa-állapotot, mint amilyenbe a homár ivadékai kerülnek, a folyami rák esetében nem találunk. Mivel a rákok további növekedéséről és vedléséről már a bevezetésben elég szó esett, még csak azt jegyezzük meg, hogy a nemes rák nősténye, Dröscher szerint, nagyságának az arányában 36–288 petét rak; Svédországban a peték száma, Trybom szerint, 150–300 között ingadozik.
A folyami rák mindenevő
s mellékesen jegyezzük meg, hogy nagyevő is. Azaz: semmit sem vet meg, ami élvezhető és amivel megbirkózhat: dögöt, ebihalakat, vízi csigákat, amelyeknek meszes háza jót tesz neki, rovarokat és ezek álcáit, a maga fajtáját, ha gyengébb nála, és ezeket azután nagy élvezettel költi el. Ugyanígy elcsípi néha a kis halakat is, de pusztítást nem okozhat közöttük.
Alkalmilag, úgy látszik, növényi táplálékra is van szüksége. A vízi csillaghúrt (Chara) bizonyára a mésztartalma miatt eszi szívesen, de jó neki mindenféle gyökér és vízi növény is, és kenyérrel, sárgarépával, tökdarabokkal és hasonló anyagokkal szívesen hizlaltatja magát.
E mellett határozottan kedveli a rothadó és a bomlófélben levő anyagokat, akár növényi, akár állati eredetűek azok. Ezek alkotják a legjobb csalianyagot, nemcsak a folyami rák számára, hanem a Decapodák részére általában.
Legjobban szereti a folyami rák a csendesen folyó, nem nagyon mély, árnyékos, leginkább meredek partú vizet, amely agyagos és meszes falában a gyökerek és fák közt mindenféle lyukat és búvóhelyet mos ki, vagy ahol ő maga könnyen áshat. De az állóvizet sem veti meg.
Ott ül aztán a lakása bejárata előtt és mindig éhesen lesi a zsákmányt. Ha veszély fenyegeti, farokúszójának néhány gyors csapása nyílsebesen beviszi üregébe, amelyet hatalmas ollóival kitűnően meg tud védelmezni.
Máskülönben rendesen nem mozog hátrafelé, mint a közmondás tartja, hanem előre, csakhogy ha fogságba jutott, akkor gyakran lép föl nála ez az ijedtségtől származó reflex. Éjszaka, vagy ha az ég felhős, nagyobb kirándulásokat tesz, sőt részben, mint mondják, kis darabra kimegy a szárazföldre is.
Dröscher szerint a rákok a folyókban általában barnák, egészen feketék, tavakban világosabbak és a szín némileg a fenékhez alkalmazkodik. De találtak világosszürke, sőt majdnem fehér rákokat is, azonkívül pirosakat, zöldeket és kékeket; az utóbbiak Westfáliában nem éppen ritkák; egyes ottani patakokban, amelyek márgás földeken folynak, állítólag röviddel a vedlés után valamennyien kékek. Mellesleg a fiatal rákok is égszínkékek.
A rákokat felcsalizott varsákban,
még gyakrabban ú. n. „ráktányér”-ban fogják. Ezek csalival ellátott, kör alakú, vízszintesen lógó hálók, amelyek teknőszerűen besüppednek és ilyen módon a rajtuk összegyűlt rákokat felveszik, mihelyt este a sötétség beállta után a szerszámot felemelik.
A halakhoz hasonlóan a rákoknak is van tilalmi idejük, amely a peték lerakásának megfelelően, télre esik, azonban sok helyen azt tartják, hogy éppen az r-betűs hónapokban nem nagyon ízletes.
Sokat pusztított a rákászatokban a XIX. század második felében, körülbelül 1876 óta, a Franciaországból behurcolt rákpestis, amelyet valószínűleg egy Hofer által felfedezett bacillus, a Bacillus pestis astaci okoz, vagy egy penészgomba, az Aphanomyces astaci, amint azt Schikora hiszi. Mindkét élősködőt, másokkal együtt, rendszerint megtalálják a beteg rákokon.
A betegség kezdeti tünete a fokozott nyugtalanság, azután kimerülés, időnként felhúzott lábakon való járás, a végtagok elvesztése és végül a rákok elpusztulása, amely a szárazföldön is bekövetkezik. A járványt nyilván a halak terjesztik, amelyek, ha bacilusok támadják meg őket, fekélyek és pikkelyfelborzolódás által mennek tönkre.
Azonkívül megkezdett táplálék által is terjed, de hogy a fogószerszámok és a rákokat evő madarak meg a vidra ürüléke is szerepet visz-e benne, az kérdéses. Az emberre nézve a rák bacilusa közvetlenül nyilván nem veszélyes. Mostanság, úgy látszik, hogy a járvány örvendetes módon szűnőfélben van és a rákállomány ismét gyarapodik.
A rákok ellenségei közé tartoznak a halak közül az angolna és a folyami menyhal, amelyek ki tudják húzni a barlangjából, azonban más ragadozó halak is, továbbá a rákok kopoltyúférge (Branchiobdella varians), amelyik éppen úgy ellepi a rák kopoltyúit, mint a külső felületét, és néhány belső élősködő féreg, amelyeket már inkább a betegségokozók közé számíthatunk, mint a rákpestisnek fönt említett előidézőjét.
A magyarországi folyami rákokról
ifj. Entz Géza írt nagy tanulmányt. Ebben kimutatta, hogy az ország területén 4 faj honos, úgymint a Potamobius astacus L., leptodactylus Eschz., pallipes Lereb. és torrentium Schrank. Ha ezt a négy fajt egymással összehasonlítjuk, nagyság és alak szerint tetemes különbségeket találunk köztük.
Rákjaink között a P. torrentium a legkisebb, a legnagyobbra a P. leptodactylus nő meg; a kettő közt foglal helyet nagyság tekintetében a P. pallipes, amely ebből a szempontból a P. torrentiumhoz, és a P. astacus, amely a P. leptodactylushoz áll közelebb.
A P. leptodactylus a következő vizekből ismeretes: Duna, Rákos-patak, Balaton, Tisza, Berettyó, Zsitva, Rábca, Karcsaér, Poganics-patak (Temes megye). A P. astacus hazánkban, a tengermelléket kivéve, mind a síksági, mind a hegyvidéki folyókban előfordul (Duna, Tisza, Berettyó, Rákos, Dráva, Olt, Maros, Szamos, Hernád, Lika, stb.), a P. pallipes, magyar nevén csóka-rák, ellenben csak a tengermellékről és a Karszt lefolyástalan területének némely vizéből került elő. A negyedik rákfaj, a P. torrentium, szintén csak néhány lelőhelyről vált ismertté, ezek közül hozzánk jelenleg legközelebb fekszik a Szent-Endre közelében folyó Bucsina-patak; Ortmann szerint ez a faj főleg Közép-Európában él.
Az édesvizi Astacidák közül megemlíthetjük a vak Cambarus pellucidus Fellk. nevű fajt, amely a kentucky-i Mammuth-barlangban és más északamerikai barlangokban él.
A Cambarus-nem Észak-Amerikában a Rocky Mountains-től kelet felé több mint 60 fajjal terjedt el; számos alakjukat megeszik ott, és egyikükkel (Cambarus affinis Say) Németországban és Franciaországban is végeztek szórványos meghonosítási kísérleteket, ámbár egyesek szerint ezek semmiféle előnnyel sem szolgálnak.
A parti homokban élő Thalassinidák, amelyeknek a harmadik torlábpára nem hord ollót (ilyen például a Földközi-tengerben élő Gebia littoralis Risso), az Anomurákhoz (satnya farkú rákok) vezetnek át.
Fotó: Wiki, Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több édesvíz
