Égitestek és égi testek | A Föld az űrből
A fennmaradás, az életképesség igénye nemcsak a test felépítésében, hanem a tudat struktúráiban is specializálja a fajt és egyedeit; minthogy a világot lehetetlen leegyszerűsíteni az egyed számára, az egyedet butítja le az evolúció annyira, hogy a léte még elviselhető legyen.
Elhangzott a Liget Jó szó című előadássorozatában (2008.)
“A Földnek az a fényképe, amelyet a világűrből, műholdról készítettek, és amelyen az egész kék égitest rajta van a felhők örvényeivel együtt, az emberi tudat fejlődésének mérföldkövét jelentette. Láthatjuk, hogy alakja van és véges. Ismét megtudjuk, hogy olyan rendszerben élünk, amely valamilyen értelemben zárt: megvannak a maga határai és kölcsönösen függünk egymástól. Az ebből fakadó etika vagy erkölcs sokkal több annál, mint hogy kedvesnek kell lenni a mókusokhoz.”
(Gary Snyder: A hely dicsérete)
Ha megnyugvást akarunk – a tudományt javallanám. Ott hiba, ha önellentmondásos, vagyis nyugtalanító valami; ott boldogítóbb a világot boncolgatni, mivel átláthatóbb, következetesebb egyfajta rend, bár csak ideig-óráig, mivel a modern tudomány – a relativitáselmélettől a kvantumfizikáig – ma már egyáltalán nem az a könnyen átlátható, hatás-ellenhatáson alapuló sakkparti, mint Newton idejében volt.
A tudományosság, csakúgy, mint a jó családi háttér, az erős és egyenletes társadalmi hatás során létrejövő szocializálódás, szintén segít az identitás kialakulásában és szinten tartásában. Az önazonosság, az identitás az egyed alapvető létfeltétele, kijelöli azokat a családi, társadalmi inerciákat, amelyek segítségével magabiztosan, állandó kétely és veszélyérzet nélkül képes a világban mozogni.
Súlyos túlzás volna úgy fogalmazni: a Nagyvilágban.
Mert az identitás ugyanolyan erősen korlátoz, amennyire támogat.
Egyetértek azokkal, akik az első Földről készült űrfotót mérföldkőnek gondolják – amikor az ember (Homo sapiens) először szembesülhetett azzal, hogy miféle apró, kék golyóbison éli napjait, háborúit, iszonyait. Ez az űrfotó épp az identitásra hat.
Egy űrhajós azt mondta
a légkörről: amikor az űrből látta, hogy a hatalmasnak hitt, vastag és védelmező atmoszféra mindössze vékony celofán a bolygón, soha nem érzett félelem szállta meg. Ex-űrhajósokat néha évekig kezelnek lélekbúvárok, mert nem képesek feldolgozni a kozmoszban látottakat: hogy a Föld, Amerika, Európa, Ázsia, a régió, a város, az udvar, fű, fa virág, csak ennyi! Mert onnan látszik: a hártyavékony földi légkör után közvetlenül nem más következik, mint a kozmosz; az a golyó bizony abban úszik védtelenül.
Feltűnő, hogy az űrhajósok java visszatérve az anyaföldre különböző környezetvédelmi programok önkéntese, a bengáli tigris vagy a jegesmedve utazó nagykövete lesz.
Állandósul bennük az űrben felvett, nyomasztóan nagy veszélyérzet – képtelenek lerázni magukról az elhagyottságnak azt az érzését, ami akkor égett beléjük, amikor először néztek ki a rendkívül kicsi kajütablakon, a roppant méretű, dermesztő és töksötét, halott és üres, védelem és isten nélküli űrbe.
Kivételes kvalitású, jól képzett, pszichésen már-már abnormis mértékben stabil férfiakról beszélünk, akik a kezdetektől olyan kondíciót mutattak, később olyan sikereket értek el, egészségi állapotuk olyan makulátlan volt, hogy identitásuk atombiztosnak tekinthető: lenyűgöző fiziológiai tökélyük spirituális megnyilvánulásának – és lám!
Az univerzum érintése mégis padlóra küldi őket:
úgy érzik, a Föld valószínűtlenül kicsi lélekvesztő, amelyben talán addig lökdösődünk, míg fel nem borul; identitásuk összeomlik, gyökeresen átalakul, pandákat szoptatnak cuclisüvegből, és elefántszart talicskáznak a szafari-parkokban; a mindennemű és rangú tudományok kőkemény föccstején izmosodott férfiak a bioszféráért és az emberiségért fohászkodó ájtatosok lesznek.
Néhányan azt várták az első űrfotótól, hogy az ember tudata lassan e fotóhoz idomul, s másképp tekint majd a Földre-világra; de nem! Az ember, aki csak hallott arról, hogy néhány társa járt már az űrben, de a saját szemével sosem látta azt az örök éjszakát, sosem üvöltött rá az űr közvetlen közelről, úgy, hogy nem állt közötte és a semmi között a védelmező atmoszféra,
az az ember hiába tanulta-tudja, hogy a Hold egy jókora gömb, mely egy másik, még nagyobb gömb, a Föld körül kering, mégis, korongnak tekinti.
Ha felnéz rá, korongnak látja!
Számos esetben mutattam meg embereknek a Holdat erős nagyítású spektíven, amikor a rézsút fényben jól látszanak a kráterek, sőt, a kráterek külső és belső árnyéka is, amikor a Hold a legplasztikusabban az, ami: egy meteor lyuggatta gömb. A többség olyan csodálatba esik, mintha sose hallott volna arról, hogy a Hold és a Föld gömbölyű.
Ha bármi reményt fűzhetünk a technikai haladáshoz, akkor azt, hogy végül valóban hétvégi időtöltéssé válik nemcsak a Föld körberepülése, hanem a Holdutazás is
– talán majd akkor, ha mindenki láthatta odakintről a Földet, lassan változik a tudat is. Bár az első űrfotó előtt is számos alkalom kínálkozott arra, hogy külső hatás, vagy önmagunkra mért csapás hozza mozgásba, és sarkalja gyökeres fordulatra a tudatot – mégsem történt meg.
Nem igaz, hogy megtörtént! Ha valamihez valódi, vérmes reményt fűzhetünk az a tudat belső reformja: ha sikerülne idehaza, a Földön állva, kiforgatni önmagából; levetkőztetni, és rászorítani, hogy csinálja ruháját maga! Ne lopja, túrja, szedje, vásárolja össze.
Mondjon le régi és jól bevált identitásáról – vesse le, mint a rongyot, akkor is, ha eddig védelmet nyújtott. Lépjünk együtt abba a félelembe, amit két-három, összezárt asztronauta odakint érez, és hagyjuk, esetleg akarjuk is, hogy nehezen felépített belső világunk összeomoljon.
Csakhogy ilyen identitás-összeomlás már sokkal korábban, tömegméretekben, kollektíven is lezajlott.
Ha hinni lehet az emberré válás folyamatában, akkor épp az emberré válás valamelyik – egyelőre meghatározhatatlan – stációja lehetett ez a tudati-agyi katasztrófa. A meghasonulás. A tudat maghasadása. Az identitást talán épp e meghasonultság leplezésére, kezelésére találta ki – öntudatlanul – az ember. Ha van a kulturáltságnak, művészetnek, irodalomnak, filozófiának valamiféle elsőbbsége-felsőbbsége, akkor épp abban ölthet testet, hogy önmagát is megkérdőjelezheti.
Bátorságot gyűjthet lerombolódásának vizsgálatára, és mielőtt egy unásig ismétlődő ciklikusság újabb epizódjaként állítaná be, mielőtt arra gondolna, hogy a modern ember viszont fantasztikus képességű keljfeljancsi a letűnt korok embereihez, az inkákhoz, az egyiptomiakhoz, a rómaikhoz képest, szembenéz azzal a felfedezésével is, hogy voltak földtörténeti korok, amikor ugyanezt a ciklikusságot olyan fajok élték, amelyek távolról sem hasonlítottak a Homo sapienshez!
És tízszer annyi agónia után, mint amit mi az előembertől a Homo modernicusig átéltünk, végleg kinyúltak – és ma már csak kövületeik vicsorognak ránk a mészkőfalakról.
Ha valami jó van az emberben,
akkor az a képesség, hogy átláthat a kövületekkel teli falakon, és áttörheti saját identitásának határait akkor is, ha veszélyes és fájdalmas. Mert az ember identitása leginkább azt a célt szolgálja, hogy az örökölt, (szűkre) szabott össztársadalmi illúziók között jól érezhesse magát. Az identitás a hit eszköze és alapja. Az identitás alapozza meg, hogy az egyed hihessen valamiben, valakiben, másban, önmagában, az elnökben, pártban, kabalában, vagy mindennek elutasításában. Ugyanez teszi lehetővé, hogy bízzon – egy másik, hasonszőrű identitásban. Ám ezek mind-mind – bár nem tűnnek annak – valójában esetlegesek, és korlátozóak.
Ami talán jól is van így.
Nem hordhatja egy faj minden egyede önmagában a mutálódás emlékét, és nem fogadhatja be a kozmosz rémét sem. A fennmaradás, az életképesség nemcsak a test felépítésében, hanem a tudat struktúráiban is specializálja a fajt és egyedeit; minthogy a világot lehetetlen leegyszerűsíteni az egyed számára, az egyedet butítja le az evolúció annyira, hogy léte még elviselhető legyen.
Ha ez az üdvös lebutulás nem jön létre, akkor rémisztő dolog történik: a nagyon kicsi egyed elenyészőségébe beáramlik a Nagyvilág.
Nem az adott társadalom nyavalyáinak összessége, nem is a megoldatlan problémák korról-korra akkumulálódó lavinája, hanem a messze az egyed felett álló, felfoghatatlan messzeségből érkező, de halálos röntgensugárzás. Az identitásnélküli tudat védtelensége ilyen, mintha fényérzékenységbe csapna át: beleég az egész kozmosz kópiája.
A tudomány lehetővé teszi, hogy elhagyjuk a Földet, hacsak időlegesen is.
Az irodalom, amikor értelmes foglalatosságnak látszik, alkalmasnak tűnik, hogy segítségével elhagyjuk a tudatot – hacsak időlegesen-részlegesen is. Egyfajta mediátorként ez sokkal könnyebb, eredményesebb, mint identitásként. Igaz, nincs köröttünk a kapszula, szkafander nélkül hagyjuk el a bázist, ám messzebbre juthatunk, mert nemcsak megérthetjük, hanem érezhetjük is, ami az űrből látszik: az univerzumban keringő, bolyongó kisebb-nagyobb testek csak a Földről nézve helyezkednek el egy égen, és a Föld is számos bolygó egén látszik.
Egek vannak, horizontok, testek,
s csak egyetlen egyes szám: a neve űr; és ebben a felismerésben, ebben az érzelmi viharban, önmagunkban is felismerhetjük az égitestet. A végletesen egyedi horizontokkal rendelkező, magányos, űrbe kivetett bolygót, holdat vagy csillagot; félelmes zuhanás ez a tudat, az identitás számára.
Ezt az utat talán meg sem teszi; ha mégis, azzal vigasztalja magát, még ha csillag is, talán egyszer talál egy másikat, akivel ikercsillaggá állhatnak össze, ugyanebben az űrben. És akkor talán a nyugtalan férfi, az űrhajós égiteste a távoli napok fényétől terhes nő horizontjába beúszva égi testre találhat.
Ha visszatekint az űrállomás ablakából a Földre, azt mondja: gyönyörű hölgy. Ha a vékonycsőrű póling megmentését célzó expedícióról hazaér, és benéz a konyhaablakon, amely mögött egy nő kisbolygókra emlékeztető krumplikat pucol, akkor azt mondja: Csillagom.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több publicisztika
még több Kisfontos
Ez nagyon érdekes .
Nemrégiben voltam egy születés állításon, kitűnő mesteremnél. Az biztos, hogy a “minden jó, majd szűk lesz a hely, majd jön a véres csaták fázisa, majd kint az újra minden ok”(a születés négy fázisa)-utóbbi helyett egy életen át a szeparációs szorongásaink valamelyikét lehet megélni, ami a 4 fázis valamelyikéhez kapcsolódik. Anyánk a Föld, ez a csodás bolygó, s az aranyfonál amivel az Univerzumhoz kapcsolódunk az a tápláló éltető energia, ami segít abban, hogy szeressük ezt a bolygót. Kiveszett az emberekből -vagy soha nem is szemlélték úgy azt a világot ahova leszülettek, hogy ott abban ők szerves részei annak a kiismerhetetlen nagy valaminek amit Univerzumnak hívnak. Eléggé földhözragadt az aki azt gondolja(vagy érzi) a Föld ahol élünk kiszakítható ebből és onnan fentről nézve a világűr az ” halott és üres, védelem nélküli hely”.
Jól megakadt a homo sapiens a saját születésében valahol, az biztos.