Csuka | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást. De ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A csuka (Esox lucius L.)
1863-69 | magyarul 1901-1907
Csukák (Esox L.)
A tulajdonképpeni csukák, Esox L., nemzetségébe elsősorban az erős kapófogak jellemzők, amelyek az eke- és a garatcsonton több, a közti és az alsó állkapocsban pedig egy sorban állanak. Az alsó állkapocs oldalán 5–8 hosszú fogófoguk van, amelyek közt mellékfogak is lehetnek.
Az alsó állkapocs aránylag jelentékenyen túlér a felsőn. Fejük lapos, elülső része olyan, mint a kacsacsőr. Úszóhólyagjuk hosszú. A pikkelyek aprók, átterjednek az arctájékra és a farokúszóra is.
A csuka (Esox lucius L.)
A közönséges csuka, Esox lucius L., nemzetségének egyedüli képviselője Európa édesvizeiben. Színe és mustrázata rendkívül változatos. Általánosságban csak annyit mondhatunk, hogy a háta feketés, az oldala szürke, a hasa pedig fehér. A háta többé-kevésbé egyszínű, az oldala márványozott, vagy haránt irányban sorakozó foltok vannak rajta, a hasán pedig fekete pettyekkel van behintve. A mell- és a hasúszó vöröses, a hát- és az alsó úszó barnás; a farokúszó felső szegélyén rendszerint fekete folt van.
Fiatal példányokon különösen ívás idején a fekete szín helyét zöld foglalja el. A hátúszóban 7–8 fejletlen és 13–15 jól fejlett, a hasúszóban 1 és 8, a mellúszóban 1 és 13, az alsóban 4–5 és 12–13, a farokúszóban 19 sugár van. Megnő 2 m-re is, súlya pedig 35 kg-ra rúghat, de már az 1.30 m hosszú és 25 kg-os csuka is ritkaságszámba megy.
Némelykor ennél nagyobb csukát is fognak. Ilyenről ad hírt egy harctéri levél, amelyet a „Halászat” 1916. évfolyama közöl (211. l.). Írója a híres Russ-különítmény egyik tagja, Vukovity István szakaszvezető, aki civilben a Ferenc-csatorna mentén volt halászlegény. A különítmény Volhíniában táborozott, s ott esett meg vitézünkkel a következő kaland, amelyről levélben számolt be egyik pártfogójának.
„Többen mondták nekem, hogy a Luga vizében egy bizonyos helyen nagy hal van. Nem bírnak vele; hálójukat már többször megrongálta. Gondoltam: valami nagy harcsa, s egy nagy varsát csináltam dupla spárgából, hosszú szárnyakkal. A „Lugát” egy keskeny helyen elzártam vele, s négy emberrel, botokkal fölfegyverkezve a hajtáshoz fogtunk.
Az egyik egyszerre csak elkiáltja magát, hogy egy nagy valami megütött! Sejtettem, hogy a nagy hal, amire vadászunk. Nemsokára látom is, hogy ráncigálja a hálót, s már a karót is kihúzta! El is kiáltom magam: „Megvan a nagy hal!” Mire a közeli népség és katonaság mind odacsődült. Mikor aztán összefogtam a varsát, temérdek nép bámulta a csodát. Mert valósággal az volt. Bevittük Lokacsynba megmérni: 70 orosz font volt. Egy orosz font pedig 42 deka, tehát 28 kg-os volt a csuka!”
A csuka Európának valamennyi édesvízében előfordul,
kivévén Spanyolországot és Izlandot. Az Alpokban 1500 m-ig hatolt fel; de a dél-európai hegységekben még magasabban is megtalálható. Ázsiában és Amerikában is él. Mindenütt elég gyakori, de sehol sem annyira közönséges, mint az Obban és mellékfolyóiban.
Hamarosan tud alkalmazkodni mindenféle életkörülményhez és a pocsolyavízben is épp olyan jól érzi magát, mint a kristálytiszta mély vízben. Érzékszervei jól ki vannak fejlődve, ügyesen úszik és erős állat. Nyílsebesen szeli a hullámokat és csak igen ritkán hibázza el a zsákmányt.
Falánkságban túltesz minden más édesvízi ragadozón. Ezért keresztelték el édesvízi cápának is. Egyáltalán nem válogat. Bekap mindenféle halat, beleértve a saját fajtáját is, továbbá békákat, madarakat és emlősöket, amelyek csak beférnek a száján.
Angliában megfigyelték, hogy a hattyúnak a víz alá dugott fejét is bekapta, s nem engedte el, akárhogy erőlködött is a madár. A harcnak a hattyú megfulladása vetett véget. A csuka a vidrával is küzdelembe bocsátkozik.
A csuka néha meglakol határtalan falánkságáért.
Ezt bizonyítja a következő eset is. Mirtl kapitány 1915 decemberében a Traunseen halászás közben különös állatot vett észre a víz felszínén. Csónakkal közelébe férkőzve látta, hogy jókora csuka, amelynek fején valami idegen hal van. A hal nem merült a víz alá, úgyhogy kézzel sikerült a csónakba rántania. Akkor látta, hogy a csuka szájában, keresztben egy menyhal van olykép, hogy a feje az egyik kopoltyúnyíláson állt ki, farka pedig a másikon lógott kifelé.
A menyhal ebbe a furcsa helyzetbe bizonyára úgy került, hogy akkor, amikor a csuka elkapta, azonnal szabadulni igyekezett. Nem kis dolog lehetett, amíg a csuka kampós fogai között a rablóra nézve ennyire kényelmetlen fekvésbe sikerült jutnia. A csuka ugyanis képtelen volt kellőképp lélegzeni. Az úszóhólyagja is, amint a boncolásnál kiderült, háromszor nagyobbra puffadt fel a rendes méretnél, ezért nem is tudott víz alá merülni.
Egyébként mind a két hal élt még, mikor a menyhalat sikerült kiszabadítani. Sőt, amikor közös haltartóba kerültek, egy idő múlva a csuka a farkánál fogva ismét elkapta áldozatát, úgyhogy csak a feje lógott ki a szájából. A csuka 72 cm hosszú volt és 52 kg-ot nyomott; a menyhal 35 cm hossza mellett 0.42 kg-ot. Egy másik ugyanilyen hal már félig megemésztve került elő a csuka gyomrából.
A csuka bekapja a vízben mosó, vagy álldogáló asszonyoknak a kezét, vagy a lábát is. Elvakultságában nagyobb emlősökkel is kikezd. Belekap a vízbe hajtott öszvérek lábába is. Fiatal kacsákat, libákat, s egyéb madarakat is találtak már a gyomrában. Előkerültek a beléből lenyelt kígyók is, de varangyok sohasem. A tüskés hátúszójú halakat, mint pl. a sügér, nem nyeli le mindjárt, hanem addig tartja a szájában, míg ki nem múlnak. A tüskés pikót békében hagyja.
A fogságban tartott csuka étvágyát nem lehet kielégíteni. Jesse említi, hogy 8, egyenként 2 kg-os csukája 3 hét alatt kb. 800 fenékjáró küllőt fogyasztott el. Ekkora falánkság mellett nem csoda, hogy olyan gyorsan növekedik. Az első esztendőben 1, a következőben 2, sőt bő táplálkozás mellett kivételesen 4–5 kg-ot is elér.
A tavasz első hónapjaiban, március kezdetétől fogva egészen májusig, ívik. Ilyenkor az egyébként eléggé óvatos csukát akár kézzel is meg lehet fogni. Egy 4 kg-os nőstényben 150.000 ikrát számoltak meg. Az ikrákat a nádasokba és más vízinövényekkel benőtt sekély helyekre rakja le. Kikelésükhöz 10–18 nap szükséges.
Az ivadék egy része a felnőttek gyomrába vándorol, más részüket gyorsabban fejlődő testvéreik falják fel. A csuka állítóan magas kort ér el. Régi írók százesztendős csukákról tesznek említést.
Miskólczi Gáspár, „sok szép eklésiáknak mind Magyar Országban, mind Erdélyben hasznos tanítója”, „Egy Jeles Vad-Kert, avagy az oktalan állatoknak öt könyvekbe foglaltatott helyes Históriája” című művében a következőket írja:
„Krisztus urunk születése után 1417. esztendőben Sueviának Heilbrona nevű városánál lévő Halas-tóból fogattatott volt ki egy igen nagy csuka, kinek a felső állán volt által vonva egy sárgaréz gyűrű, amelyre görögül e volt írva: Én vagyok az a hal, ki a Méltóságos II. Fridérik kezei által legelőször vettettem ebbe a tóba 1230. esztendőben, Mindszent havának 5. napján. És így az a csuka 267 esztendőkig lakott abban a tóban. Igen nyers és egészséges természetű hal tehát ez.”
A csuka valóban rendkívül szívós állat.
Ezt bizonyítja az az eset is, amelyet egyik tollforgató sporthorgászunk, Bertram Ferenc jegyzett fel („Sporthorgászat”, 1928). Bertram 1927 szeptemberében csukát fogott, s a belében hármashorgot talált. A horgok belülről nemcsak a bél falát, hanem az állat oldalát is keresztüldöfték. A csuka a leszakított horoggal a gyomrában vígan élt tovább. A szúrós durbincshoz és sügérhez szokott bél működését nem zavarta az idegen test.
Amikor megint horogra került, akkor is három darab, félig megemésztett 3–4 cm-es hal volt a gyomrában. A gyomornedv a hármashorgot is annyira megtámadta, hogy rövidesen megsemmisült volna. Az oldalán levő szúrt sebnek is csak vörös hegedés alakjában volt még meg a nyoma.
A csukának réteges és ízletes húsa van, amelyet Angliában régebben többre tartottak még a lazacénál is. Fogásának sokféle módja van. Hálókkal, varsákkal, csapóhurokkal és horgokkal halásszák. Tógazdaságokban sok helyen a vadhalak elszaporodását gátolják meg vele, a modern berendezésű pontygazdaságokban azonban nincsen rá szükség. Behalasításra tenyésztik is.
A csuka hazánkban is közönséges.
Heckel a Szávából, a Murából, a Balatonból és „Erdélyből” említi, Petényi a Dunában, a Fertőben, a Vágban, az Ipolyban, a Tugárban, a Szamosban, a Marosban, a Krasznában és a Bodrogban találta meg; Herman Ottó ezeken kívül még a Berettyót, a Bódvát, a Borzsát, a Kőröst, a Latorcát, az Olt, a Sajó, a Szernye, a Zagyva vizét, továbbá a Velencei-, a Hódos-, a Szarvas- és a Kopácsi-tavat sorolja fel lakóhelye gyanánt. Bodrossi szerint a Bégában nem ritka, a Temesben pedig gyakori. A legnagyobb példány, amit a Temesben horoggal fogott, 8 kg körül járt. Egyébként minden folyó- és állóvízben megtalálhatjuk.
A Fertő-tónak gazdasági nézőpontból ma a csuka a legfontosabb hala. Mika és Breuer a Fertő halászatáról és halairól írt érdemes munkájában azt mondja, hogy az 1917. évi szárazságot a csuka heverte ki a leghamarább. A tó minden részében él és ívik.
„A halászok bemondása szerint, – írja Mika és Breuer – jelenlegi tömeges előfordulása nem régibb keletű 7–8 évnél. Évről-évre nagyobb példányokat fognak. Öt-hat év előtt a 3–4 kg-os csuka még ritkaságszámba ment, ma az ilyen elég általános, sőt 8–9 kg-os példányok is előfordulnak. Ma több van belőle, mint volt 1917 előtt.
Életmódjának a Fertő kitűnően megfelel. A nádas és hínáros részek jó búvó- és vadászóhelyek. Ívása rendszerint sikerül, a tél végi magasabb vízállású szélvizektől, szóval a kiszáradás veszélyének kitett területről az ivadék a nyári szárazság beálltáig, növekedésével lassan magától visszahúzódik a biztosabb vízállású helyekre.
Tápláléka bőven van, mert a tó nyüzsög a gazdaságilag alig értékes halfajoktól. Értékesítési lehetősége jó. A bécsi piac részéről állandóan keresik. A compónak gazdaságilag szintén igen fontos és kívánatos szaporodását annak életmódja folytán nem veszélyezteti, viszont a gazdaságilag jóformán értéktelen koncérok, kelék, küszhalakat értékes halhússá dolgozza fel.”
„Ősszel megkezdődik horoggal a csukázás. Télen vastag jégkéreg mellett, amikor a varsa már nem használható, ez az egyetlen halfogási mód. Rendesen apró kárásszal, esetleg sügérrel (csak kényszerűségből más hallal) felcsalizott közepes nagyságú dupla horoggal történik.
A horgot kb. egy méternyi zsinóron, alsó részére drótot erősítve, egy 1½–2 m hosszú ág végére kötik. Az ágat ferdén a vízfenékre tűzik, úgyhogy a csali 15–20 cm-re a víz színe alá kerüljön. Télen léken át horgásznak, ilyenkor a horgot egy, a léknél nagyobb fadarabra erősítik. Egy-egy halász 100–200 horgot állít fel.” A Fertőn a csukát varsával is fogják. A varsák szeme a karcsúbb csukákból a 20–25 cm-eseket is fogva tartja.
A csuka a sporthorgászoknak is kedvelt hala.
Egyik legkiválóbb sporthorgászunk, báró Szurmay Sándor, aki a szakirodalmat is sok értékes közleményével gazdagította, a csuka horgászatáról („Horgászat orsós forgócsalival vagy más készséggel rablóhalakra”, Halászat, 1924.) a következőket írja: „A csuka, eltérőleg rablótársaitól, zsenge korától kezdve önállóan él. A csuka nálunk a jég elolvadása után azonnal (márciusban) ívik.
Mire a békés természetű hal csepp ivadéka csapatokban a vízben úszkálni kezd, a kis csuka már kisujjnyi hosszú és a maga szakállára egyedül rabol közöttük, amint azt saját szemeimmel megfigyelhettem. Őszre már 1 kilósra megnő, ha kissé kedvező viszonyok között él.
„Kedvenc tartózkodási helye a csendes víz, ahol vízinövények között bujkál és leskelődik. Ott, vagy a hínár szélén, úszós horogra tűzött, eleven hallal meg is lehet fogni, ha azt csak 1–2 arasznyira eresztjük a víz színe alá. A folyóvíz kevésbé kedvelt nála; ott is a csendes, védett helyeket keresi. A nyári és korai őszi hónapokban csak mellékesen érdemes vele foglalkozni. Főidénye a sporthorgász szempontjából a fagy beállta utáni idő.
Mindenkinek csak azt ajánlom, hogy mihelyt ez az idő beáll és a sok vízinövény a víz fenekére süllyedt, rögtön keresse fel az állóvizek csendes medreit, valamint a folyók csendes helyeit az orsós forgóval, mert ott sikeresen fog horgászni. Azért kell rögtön felkeresni, különösen a folyók holt medreit, mert különben megelőzik a hálós halászok, akik szintén csak most tudják végighúzni a nagy hálót és egy húzásra kifogják a hal színe-javát.”
A csukahorgászás módját Behyna Miklós (Kincses Kal., 1930) a következőkben foglalja össze: „Ősszel, télen következik el a csukafogás ideje, amelynek megint megvannak a maga különböző módszerei és örömei. A csukafogás legegyszerűbb módja az, amelynél a felszerelt hal elé úszót teszünk, s a kis hal ide-oda úszkálva, hívja fel magára a csuka figyelmét.
Öreg urak és szórakozott horgászok részére való a nyelőhorgos csukakészség, mert ennek a horgát halastól nyeli le a csuka, tehát nem kell bevágni, magamagát fogja meg. Ha az ilyen szerszám zsinege nincs botra erősítve, hanem csak valami parti tárgyhoz van kötözve, akkor ez a szerszám nem más, mint ősrégi magyar „kivetős csukazsinór”.”
A csukát ragadozó természete arra készteti, hogy alig szabadul el a horogról, máris újra vesztébe rohanjon. Erre vall Csörgey Titusznak, a kiváló ornitológusnak és híres sporthorgásznak itt következő megfigyelése is, amelyet „Balatoni horgászélmények” című cikkéből („Halászat”, 1918, 74. l.) vettünk ki.
„Szeptember 9-én egy 3 kilósra becsült csuka ugrott a csalira. A keményen küzdő rablót előbb fárasztanom kellett. Már háromszor körülsétáltattam a víz színén a csónak mellett, mikor egy kis reccsenéssel elszabadult. Másnap este ugyanott megint elszabadult a csukám, mert a kapásra rögtön a nádba ugrott, s hogy el ne akadjon, kénytelen voltam idő előtt bevágni. Az agyonharapott csalihalat rögtön visszadobva, pillanat mulva már ismét rángott a csuka, s most már kiemelhettem a másfél kilós rablót.”
Fotó: Wiki, Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több hal
De klassz videók:-)) Ezek után ha az ember bemegy valahol a vízbe jöhet a harapós csuka? Még a pocsolyában is? Nagyon szeretem a halat- őt még nem kóstoltam- vagy amikor hekket eszünk az valójában csuka?
A hekk tengeri hal. Bár azt olvasom a neten, hogy tengeri csukának is nevezik, mégsem azonos a cikkben említett édesvízi csukával.
https://greendex.hu/hekk/?amp
Köszönöm- jók a receptek is:-) Az átjött elsőre a cikkből, hogy a Balatonbn nincs, ám nem gondoltam, hogy a balatoni büfések a jó kis helyi halak helyett a kapós hekket veszik és sütik. nem nagyon merek a parti büfékben enni, mindig borzalmas olajszag van és sosem vagyok biztos a higiéniában. természetesen egyszer kipróbáltam- étteremben, finom.
Szuper, köszi Sasszem!
Ez az a hal, amit fogni és enni is szeretek. Rettentő élvezetes a horgászata. Szálkás ugyan, de filézve, nyúzva, nagyon finom fehér húsa van.
A férjem fogott már olyan példányt, amiben volt egy kisebb csuka, egy keszeg, és még felvette a műcsalit is. Tehát valóban falánk jószág, kannibál, nem veti meg a fajtársait sem.