Centauri: Hosszú dal

Centauri: Hosszú dal

---

Bevallom neked, nem tagadom többé,

hogy gyötrelmes és gyönyörű volt az út, suttogók, vaduló árnyak, intő és édes térképjelek, és az élvezetek vezettek a felvilágosodott alvilágba, azon az úton, ami a te utad is, ahol lábunk ugyanazt a mázlit és balsorsot tapossa, ahol rettentő kezünk azonos tettől feketéllik, ahol a te eszmélésed az én leheletemtől gömbölyödik, te meg én, együtt mentünk eddig is, tudtad ezt, sejtetted talán, érzed most és itt, mint régen, az elkeseredés ösvényétől, a kezdetektől fogva, ahogy ballagunk a sötétség barátságos alagútja felé, a hajad az arcomba hullik, és különös, hogy így, hosszú árvahajjal a szemem előtt jobban és messzebbre látok,

köszönöm neked és nektek, hogy együtt osonhattunk, suttoghattunk, szép volt és klassz, amikor együtt hajlongtunk a tájjal, a régi térrel és az új időkkel is, harsonából ittuk a sztratoszféra zenéjét, borzongva hallgattuk a Holdgramofont, véglények fénysebességével twisteltünk az ultraibolya-tartományban, esőben pedig nőttünk kicsit mindig,

tudtuk, hogy vámmentes legelőkre vonatkozó szelíd eszméink zöldítik a mezőt, tudtuk, hogy

a szemfenék féktelen kékjét tükrözi vissza a végtelen ég,

és mi félni is szerettünk, meztelenül úszni a tó hínárvarsái között teljes napfogyatkozáskor, édes érzés volt számunkra a rettegés, egylényegű a szerelem és a pánik, marcipán volt nekünk a másik szája mindig, és precízen szedett nyugtató a búsongók estebéd utáni hallgatása, és mi mindig mindent megtaláltunk, kolosszális ormot és köröm alá szoruló gondolatot, mi a Napot csak éjszakára hagytuk magára, reggel őt keltettük elsőnek, tartson velünk, mint egy fejlámpa, világítsa az ösvényt, amit mondtak útnak, horhosnak, járdának, légifolyosónak és világnak, nem tartottunk épületek, városok és emberek felé soha, csak figyeltünk szakadatlan, kőre, fűre, fára, madárra, az emelkedő pacsirták csőréből hulló viaszos vágyra,

a léhaság mannáját, azt ettük mi mindig, amit felhőtölcsérbe mérve a sarkon dekára adtak, azt a vágyat, amit mások elejtettek vagy mint a rossz szokást szándékosan elhagytak, úgy szedtük föl, mint fészekbélésnek való récetollat a gondosságába beleőrülő rigó,

ingyen kaptunk mindig mindent,

azt szívtuk, sodortuk, ittuk, ettük, ha egy lyukas csónakban egymás karján ringatózva piros és tilos szavakat csereberélgettünk, áldás és vemhesség, vetélés és átok, nem tartottunk láncfüvek és karógyökerek bosszújától, hisz még kértük is, isten és címzett nélküli retúr imában, hogy csapjon le ránk a sas itt és most, ragadjon el minket a szél, tépázza hajunkat a vihar, döfjön le minket ezüstsujtásos nikkelvillám, dőljön ki a föld a lábunk alól, vigyen a zenitbe a megáradt folyó, vegyen körbe minket rekettyetűz,

s nem hiába könyörögtünk, a vákuumban lengő ingák már a fájdalmaink számát mérik, mióta az utat járjuk, azt, amit világnak mondanak, az ég sokat tágult, legalább egy világnyit tágítottunk rajta, ott van már benne az is, amit mi alkottunk, sok-sok új és félkész égi- és téglatest, a te tested, a te kistéglád is, a te spirálod, az én kulcsrakész kvazárom, ott áll az ábránd hatványára emelt diadalívünk is, afölötti örömünk, hogy élhettünk, hogy négykézlábra ereszkedve félszáraz reményt ihattunk a bánat tubájából,

átgázolhattunk a keserven és belefulladhattunk, micsoda kegy és mámor, hogy többször is, s tudjuk már, hogy nincs ennek a bőségnek vége, ez a folyó torkollik a paradicsom mocsarába, ez a ragadozókkal teli folyam, aminek cápafogból van a kavicságya, ez a mi Eufráteszünk, lépéseinket és mindazt, amit valaha láttunk, soha sem adják zálogárvaházba, minden fa és fű, amire kúsztunk és amin másztunk, minden lomb, ami alatt piknikeztünk, s a lanka, amelyen elterültünk és szeretkeztünk, mára összenőtt, szétverhetetlen galacsin lett,

a pillanat szúrásából szivárgó méz a ragasztója,

hangok görögnek benne, mint egy hosszú élet csörgőlabdájában a könnyű órák golyói, madarak fészeképítése a varrása, másnapra és termoplánba csomagolt magfúziós csókok melegítik, földrészekké hasadó emlékek merülnek el a magmájában, illatunk az atmoszférája, auránk az ózonja, könnyűségének és rugalmasságának izotóniás könnyünk a titka, gondolataink határozzák meg pályaívét, az, amit egymásról hiszünk pláne, míg tovább lépdelünk táguló pórussal sóvárogva, és táguló orrlyukkal készen a következő vágtára, s most is, amikor már elődeink integetnek, őskőkori zsurlók, lovak és halott gepidáik, most sincs bennünk félsz, te még nem látod, de mi már igen, hogy szépek, ők is vízben, szélben, fényben ülnek,

oda tartunk, szkarabeuszként görgetjük a labdacsunkat, s van ott valami, ami a sok galacsint málnává machinálja, aminek mindezt oda lehet adni féláron, ami mindezt örömmel fogadja, élőtől és holttól is, odatartunk már, hogy utóbbiak legyünk, de talán ez szép lépés és nagy kaland lesz, és jól látszik, hogy visszatérhetünk bármikor, ha úgy akarjuk, nem kell elválni egymástól,

talán téged, téged már nem karolhatunk,

talán te, egyedül te elveszted a lehetőséget, hogy a mi adottságunkba kóstolhass, hogy velünk eredj egy gondolat nyomába, lehet, lehet, hogy te már nem találsz mást, csak a fekhelyünkön fennmaradó harmatot, s találkozásunkat már csak elázó vászoncipődről veszed észre, de hidd el, itt maradunk továbbra is veled, sőt nem csak mi, hanem azok is, akik minket megelőztek, ezért vedd elő minden halottadat, díszítsd fel elfeledett apádat és anyádat, emlékként repkedő párodat, alkosd a testét is újra, ha lebontottad már, ravatalát építsd föl megint, ha másképp nem megy, csontonként is, ha meg eddig állni hagytad, maradjon is úgy örökre, és ne feledkezz meg arról soha, hogy életed a te rövid életű madarad, és mikor egy reggel halva találod, csak az lesz a kérdés, engedted-e repülni — hol találsz rá azon a reggelen, a kalitka sarkában vagy a babértölgy alatt.

---

Korábban megjelent a Műút folyóiratban

Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

---

még több Centauri