Boldog élet? Engedjük el a mítoszt, hogy hamarosan jobbak leszünk!
KISFONTOS
Elég volt abból, hogy folyton egymással foglalkozunk. Nézzük meg, mire mentünk vele! Elég volt abból, hogy egymás felett akarunk győzedelmeskedni. Ne magunkkal bíbelődjük állandóan, mint a hipochonder meg a nárcisztikus pszichopata. Mert ez zajlik. Ezért burjánzanak a szekták, ezért terjednek kórosan a hamis terápiák, az ezoterikus foglalatosságok, mindenféle magunk bütykölése, mindenféle énközpontú módszer, tévhit és megváltástan.
Ne bíbelődjünk másokkal sem!
Képtelenek vagyunk meghaladni egymás iránt érzett ősi gyanakvásunkat, ellenségeskedésünket, sőt, kimondom: undorunkat. Egy ember nem alkalmas – alkatilag és genetikailag sem – száz és száz, ezer és ezer, millió és millió ember befogadására. Ez csak egy mítosz. Nem vagyunk tömegbe valók. Sosem éltünk tömegben. Hordákban éltünk évezredekig, pár tucat ember együtt, és nem milliós hordák nagyvárosokban. Nem egymásra tolt felhőkarcolokból, csupán pár sátorból állt a tábor. Hiába igyekszünk megoldani a felszaporodásunkkal és a tömegessé válásunkkal járó gondokat, nem fog sikerülni. Az alaptermészetünket mi magunk képtelenek vagyunk felülírni, korlátlan szabadságunk eszméje is csak egy szép rege a vágyainkról, valójában nem áll rendelkezésünkre.
Sok mindenen változtathatunk, igaz, de az alaptermészetünket csak a helyzet, vagyis a természet változtatja meg, az viszont nem máról holnapra. Addig pokol az életünk. Egyre inkább, ezt mindenki látja. Senkik osztják az észt egyre agresszívabban, egyre több az önimádó seggfej a virtuális és társadalmi térben. Egyre többen vannak azok is, akik emezeknek bedőlnek, rosszabb esetben emezeket ájultan imádják. Egyre több beteg, gátlástalan és veszélyes figura tűnik fel, akiknek viszont mindez kedvez; mert a zavarosban halászni a legkönnyebb, amint ezt már régóta tudjuk. Egy normális világ – akár még pár éve is – kivetette volna őket (jobbára), ám gyorsulva haladunk a totális tudatlanság és az agresszió végletekig történő felfokozása felé. Megállíthatatlanul.
Mert állandóan önmagunkkal és a másikkal vagyunk elfoglalva. Mert az ember egy köldöknéző lénnyé tette magát, holott ez is természete ellen való. Alighanem ijedtségében vált ezzé, rémületében tesz így, játssza el, hogy ő maga ennyire fontos.
De mármost egymás helyett foglalkozzunk a környezetünkkel!
Nemcsak izgalmasabb nálunk, de amíg a bioszféra vagy az univerzum megismerésével vagyunk elfoglalva, nem jut idő egymás utálatára. Mert az utálat nem szűnt meg évezredekig, és semmi sem utal arra, hogy holnap végre megszűnne, vagy akár enyhülne bármikor a belátható jövőben. Épp ellenkezőleg: agressziónk, hülyeségünk, elmebetegségeink száma növekedik, fogyatékunk gyarapodik, gyarlóságaink sokasodnak. Valójában nincs remény egymás megkedvelésére, sőt: elfogadására sem. Talán most már nem is kellene ezt erőltetni. Jobb volna egyszerűen elterelni a figyelmünket. Ne foglalkozzunk magunkkal és egymással, hagyjuk a francba a nagy és képmutató, amúgy szépnek ható, ám téves és sunyi ideológiákat, forduljunk inkább a vadon és a kozmosz felé! Egymás baszogatása és kiirtása helyett válasszunk magunknak kegyesebb és békésebb hobbit!
Legyen az a világ megismerése.
De mi küzdeni akarunk? Hiszen ez is a vérünkben van, mint a skorpiónak, hogy megöljön mindent, ami él. Hisz a küzdelem vágyát, a háború igényét, a harciasságot, az agressziót, mi több: a féktelen agressziót semmi sem fogja kiiktatni belőlünk. Amint egymás megértése és megkedvelése sem sikerült az utóbbi ötezer évben, a harcikedvünket sem lohasztja majd le semmi. Legfeljebb – csakúgy, mint undorunkat a másiktól – a vadon, az evolúció, a természet és a kozmosz, de az is csak lassan, jó esetben évezredek alatt. Küzdeni tehát muszáj, de most már ne egymással küzdjünk!
Küzdjünk inkább a tudatlanságunkkal! Cselekedjük meg ezt a kettőt! Ne magunkkal és másokkal foglalkozzunk, hanem a világgal, ami fenntart minket. Ne egymással küzdjünk, mint inkább a tudatlanságunkkal. Mindkettőt megvalósíthatjuk, ha minden energiánkat, minden agressziónkat, tehetségünket – mert néha van az is – és erőnket a bioszféra és a kozmosz megismerésébe fektetjük. És ha így teszünk, a végén még az is megeshet, hogy a világ megismerése révén leszünk képesek meghaladni azokat a gyarlóságokat, azokat a vérvágyó alantasságainkat is, amelyeket mindmáig nem tudtunk.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Centauri
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több „Kisfontos”
Nos, azért az sem baj, ha az ember tudja magàròl. hogy kicsoda❤️amùgy a többi OK, egyetértek.
Értelek, és pontosan így gondolom én is!
Sokszor eszembe jut, hogy a hinduk korszakokban képzelik el a világot, és azt gondolják, hogy jelenleg a Kali jugában, vagyis a sötétség és a viszályok korában élünk. Immár ötezer éve és még kb. 425 ezer évig. Ezzel a gondolattal nem nehéz azonosulni, de az már inkább kérdés, hogy volt-e és lesz-e valaha más, mint például az aranykor, ami szintén része a rendszerüknek. Vajon honnan jön ez a gondolat, hogy volt és lesz újra egy békés és termékeny kor? A Biblia is ír erről az Édenkert képében. „Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán” – szól Vörösmarty a Szózatban. Vajon ez csak vágy vagy alapja is van? Ami még érdekes, hogy a hinduk szintén azt az elképzelést vallják, hogy az embernek nincs igazán hatalma ezek felett, az istenek felelnek a világkorszakokért.