Szent Ágoston
Előző fejezet
Ókeresztény irodalom 2.
Az ókeresztény fénykor és Szent Ágoston
A patrisztikus irodalom, miután sok évszázadon át uralma alatt tartotta a keresztény világot, idővel méltatlan feledésbe süllyedt.
Még a legnagyobbak is, Szent Jeromos vagy Aranyszájú Szent János is, csak mint egy-egy név merülnek fel a tudatban, ha ugyan felmerülnek. Egyetlen egy írója van e távoli századoknak, aki nem vesztette el aktualitását és mindmáig szellemének lángkörébe von: Szent Ágoston.
Szent Ágoston* nem az első középkori ember, sem nem az első protestáns, mint sokan állítják és nem is az „első modern ember”. Ernst Troeltsch beható vizsgálat alá véve tanainak korjellegét, arra a megállapításra jut, hogy Szent Ágoston „a keresztény antik lezárása és tökéletesedése, utolsó és legnagyobb gondolkozója, szellemének gyakorlati alkalmazója és néptribunja”.
Korának gyermeke ő is, mint mindenki — és ugyanakkor nem korának gyermeke, hanem minden koré, mint valamennyi géniusz. De egy tekintetben mégis jogosan érezzük „modern embernek”, vagyis a mihozzánk időben közelálló nagy írók rokonának: abban, hogy élmény és alkotás egészen új, az ókorban ismeretlen viszonyát teremtette meg.
Amikor ezt írjuk, csak egy művére gondolunk, Vallomások a Confessionesre, a Vallomásokra.
A Vallomások nagy határkő, nem az irodalom, hanem a lélek történetében.
Vele kezdődik az európai lélek introverziója, befelé fordulása. „Noli foras ire, reddi in te ipsum, — ne akarj kimenni, térj vissza magadba” — mondja Szent Ágoston.
Az antik világot, amint láttuk, a lélek önmagáért nem érdekelte, nem is volt orgánuma az észrevételére; az antik embert befogadó módszere, a látás arra tette alkalmassá, hogy a magas művészet síkjába emelje a látható testet és a lélek külső határait: a sorsot, amint kívülről rászakad. Szent Ágostonban nyílt ki először „a belső szem, amely a magány áldása”, ahogy Wordsworth, az angol költő mondja; ő látta meg először, remegve és szédülten, saját lelkének végtelenjét.
„Az ember hatalmas mélység”, mondja. „Az emberek megcsodálják a hegyek magasságát és a tenger árját, a folyamok széles hátát és az óceán messzeségeit és a pályát, ahol a csillagok járnak és önmagukat elhagyják és önmagukon nem csodálkoznak.”
Elmondja gyermekkorát (minden nagy önéletrajzíró különös figyelmet szentel gyermekkorának, ösztönösen tudva, hogy az determinálja az ember életét), majd világias, bűnös ifjúságát.
Szent Ágoston forró vérű afrikai volt, kivette részét a test örömeiből és a pogány irodalom adta örömökből is és tehetségének tudatában elmerült a világi becsvágy nagyratörő álmaiba. Visszatekintve, már csak a kontraszt kedvéért is, szörnyű sárban fetrengésnek rajzolja ifjúságát, pedig csak olyan lehetett, mint más ember ifjúsága.
Tizenkilenc éves korában Cicero egy könyvének hatása alatt elhatározza, hogy életét a bölcsesség keresésének fogja szentelni. A pogány filozófiát nagyon tiszteli, de hamar tisztába jön vele, hogy az nem adja meg a végső bizonyosságot, amelyet keres, csak kételkedni tanít meg. Türelmetlen vágyában a titkos szekták felé fordul, a manicheus eretnekektől várja a világosságot, majd amikor rájön, hogy titkaik milyen üresek, búskomor nihilizmusba hull.
Milánóban Szent Ambrus püspök szentbeszédei, amelyeket eleinte csak rétori kíváncsiságból hallgat, előkészítik a keresztény igazság számára. De még nem tudja rászánni magát, hogy ezekre a szigorú tanokra tegye rá életét. Már nem filozófiai kételyek tartják vissza, hiszen ekkor már túl van minden filozófián.
De „úgy éreztem”, — mondja — „igen boldogtalan leszek asszonyi ölelés nélkül”. Ekkor bekövetkezik a belső csoda, a „Durchbruch dér Gnade“ : a kertben, egy fa alatt, a szomszéd házból egy gyermek hangját hallja: tolle, lege; tolle, lege — vedd fel és olvasd. Ágoston kezébe veszi a véletlenül felnyíló Bibliát és tekintete Szent Pál szavaira esik: „Öltözzetek Jézus Krisztusba és ne keressétek a test gyönyöreit.” Ágoston megtér — és ezzel vége is van a Vallomások „cselekményének”.
Élmény és alkotás egybeforrásánál nem sokkal kisebb irodalmi csoda stílus és ember tökéletes egysége a Vallomásokban. Az izzó és édes afrikai stílus, Apuleius és Tertullianus stílusának felfokozódása és művészi tökéletesítése megfelel Szent Ágoston viharos afrikai szenvedélyességének.
A szenvedély, amely vad hullámokba veti Szent Ágoston mondatait: az igazság szenvedélye.
Mert számára a lélek felfedezése nem öncél, a lélek csak mint az igazság keresésének színtere, a lelki történés, mint az igazság felé vezető út érdekli. Csakugyan éhezte és szomjúhozta az igazságot, a Vallomásokból kihallszik az igazság vergődő, szinte testi kívánása. így válik Szent Ágoston a szellem emberének örök mintaképévé, mennyei pártfogójává minden szent közül.
Hatalmas munkásságának elenyésző kis része a Vallomások. Egyéb művei sem kevésbé fontosak, de nem az irodalom, hanem a keresztény vallás és az európai gondolkodás történetében. Hatalmas terjedelmével és gondolati súlyával kiemelkedik a De Civitate Dei (Isten országáról), az apologetikus irodalom betetőzése és összefoglalása, a keresztényi történetbölcselet alapvető műve
Folyt. Köv.
* Szent Ágoston (Aurelius Augustinus) szül. 354-ben Numidia (Észak-Afrika) Thagaste nevű városkájában. Apja pogány, anyja, Szent Monica, keresztény. Carthagoban tanult. 374-ben kezd retorikát tanítani, Thagastéban; majd Carthagoban, utóbb Rómában tanít. 384-ben állami tanszéket kap Milanóban. Itt tér meg 386-ban. Visszatér Afrikába. 391-ben pap lesz, 396-tól haláláig, 430-ig Hippo püspöke.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki | Borítókép: Philippe de Champaigne: Szent Ágoston
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
