A Szentírás és a keresztény ókor
Előző fejezet
Harmadik rész
A Szentírás és a keresztény ókor
Az a kor, amely a görög-római kultúra hanyatlása és a középkorinak kivirágzása között terül el, — tehát a keresztény időszámítás első ezer éve — Spengler történetszemlélete szerint külön, egységes kultúrkör. „Előideje“ a bibliai kor, amelynek révén visszanyúlik a babiloni, egyiptomi és ó-perzsa kultúrákba. Kivirágzása a kereszténység első századai; megmerevedése a bizánci kultúra és az iszlám.
Spengler arab vagy mágikus kultúrának nevezi. A kor életérzésének legtökéletesebb szimbóluma a kupola, mert benne ölt architektonikus formát a „barlang-érzés„, e századok legalapvetőbb élménye a világgal szemben. A barlang, amelyben a kor embere megbúvik és amely neki az egész világ: a Helyes Tan, a hit. Ez a kor a nagy, egyistenhívő világegyházak születési ideje.
Ha azt mondjuk, hogy e kor kultúrájának középpontjában a vallás állt, nem mondtunk semmit, mert minden igazi kultúra középpontjában a vallás áll. A kultúra nem is más, mint egy-egy vallás világképének kiteljesítése a szellem valamennyi területén.
De ez a kor a vallás kizárólagosságának a kora. Csak az van, amit vallási átéléssel lehet megközelíteni. Az antik realitás-érzék eltompul. Az embereket a ,,világ” csak annyiban érdekli, hogy el lehet fordulni tőle. Minden magasabb tevékenység transzcendens célkitűzésű; a világ csak a másvilág kedvéért van. Az élet értelme mindig az életen kívül terül el.
Ebben a kultúrkörben világi kultúra úgyszólván nem is volt.
Nem művelték azt, amit mi szorosabb értelemben irodalomnak nevezünk, a szépirodalmat, — vagy pedig csak csempészáruként. „Írók“ a szó mai értelmében alig akadtak, mert az ember, amikor leült írni, már maga előtt találta az utolérhetetlen tökéletességű írást, az Írást, más irodalmi feladat nem is maradt, mint hogy azt értelmezze, körülírja, népszerűsítse.
Már az ókeresztény írók is összehasonlították a Szentírás szépségeit az antik irodalom nagy alkotásaival. A XVIII . századi preromantikus ízlésváltozás ismét felvetette ezt az összehasonlítást ismét a Szentírás javára. Az irodalomtörténet sem hagyhatja el a szent szövegeket) nemcsak önmagukért, hanem hatásuk miatt sem: hiszen az egész európai irodalom az Antik és a Szentírás kettős pillérjén nyugszik.
Első fejezet
A Szentírás – Az Ószövetség
Az Ószövetség, mondják, nem egy könyv, hanem egész irodalom. Olyan, mintha a görögök egy könyvbe tömörítették volna Homérost, Aischylost, Platónt, Sapphót és számos kisebb szerzőt, beleértve a gúnyoros Lukianoszt is.
Aki az Ószövetség irodalomtörténetét mondja el, a zsidó nép irodalmának kilencszáz vagy ezer esztendejéről számol be, mert a legrégibb szövegrészek, mint a Tízparancsolat is, a tudósok szerint Kr.e. több mint ezer évvel keletkeztek, a legifjabb könyv, Salamon király Bölcsessége pedig a Kr.e. I. században.
Mégsem lehet a Szentírás néven összefoglalt irodalmi műveket történelmi sorrendben tárgyalni, mint más irodalom alkotásait, mert keletkezésük időpontja több, mint vitás. Az Egyház által szentesített hagyomány sok esetben ellentmondásban áll a kutatók nem mindig meggyőző érvelésével.
Mi tehát az egyes könyveket nem létrejöttük feltételezett sorrendjében, hanem az ősi hármas beosztást követve, műfajok szerint vesszük sorra: először a történelmi műveket, majd a zsidó szellem sajátos műfaját, a prófétikus írásokat és harmadsoron a költeményeket, elbeszéléseket, filozófiai műveket, tehát a határozottan irodalmi jellegű könyveket, amelyeket a hagyomány egyszerűen írásnak nevez.
A történelmi művek között az első helyet
méltósága, valamint a benne elbeszélt események ősisége révén a Pentateuchus, vagyis Mózes öt könyve foglalja el. Az ősi hagyomány e könyvek szerzőségét Mózesnek, a zsidó nép vezérének tulajdonítja.
A katolikus egyház mindmáig a hagyományos álláspontot foglalja el és 1906-ban leszögezte, hogy az eddig felhozott érvek nem döntik meg Mózes szerzőségét. Ezzel szemben a protestantizmus a bibliakritika művelőinek tanítását tette magáévá és azt vallja, hogy a Szentírás első könyvei keletkezésük idejére nézve egyáltalán nem az elsők, mai alakjukban négyszáz évvel későbbiek például Amos próféta könyvénél.
A bibliakritika álláspontját először Jean Astruc, XV. Lajos háziorvosa alkalmazta 1753-ban; szerinte a Genesis több mű összeolvasztásából keletkezett. Két főforrása közül az egyiknek szerzőjét jahvistának
nevezi, minthogy ez Isten nevét Jahvéval jelöli, a másikat elohistának, minthogy az Istent az Elohim (többesszám!) névvel illeti.
A bibliakritika legnevezetesebb művelője, Wellhausen 1883-ban és 1894-ben megjelent műveiben ezt az elméletet Mózes valamennyi könyvére, sőt a hozzájuk csatlakozó Jósué könyvére is kiterjesztette, úgyhogy nem Pentateuchusról, hanem Hexateuchusról beszél.
Tanítása szerint a jahvista kézirat — természetesen igen régi szájhagyomány és írott szövegek felhasználásával — Kr.e. 850 körül keletkezett Izraelben, az északi királyságban; az elohista kézirat pedig Kr.e. 750 körül Judában, a déli királyságban.
A két szöveget 650 körül összeillesztették és hozzácsatolták a Deuteronomiumot, az ú.n. második törvénykönyvet, amelyet Helkiás főpap Jósiás királynak 600 körül adott át azzal, hogy a templomban találta ezt a Mózestől való könyvet. Az így nyert szövegbe a babiloni fogság idején iktatták bele a rituális előírást tartalmazó szövegeket. (Priester-codex.) E szerint a Hexateuchus végleges alakját 450 körül nyerhette el.
Wellhausen elméletét kétségkívül nagyon sok érv támogatja; de az is bizonyos, hogy végeredményben a múlt századi tudományosság naiv magabiztossága beszél belőle. Eljön majd az idő, amikor mulatni fognak azon, hogy a bibliakritika a Hexateuchusnak úgyszólván minden soráról külön-külön meg tudta mondani, mikor és hol keletkezett.
A tudomány már megcáfolta a XIX. századi kritika egy másik elméletét,
az ú.n. Bibel-Bábel elképzelést (Delitzsch), amelynek értelmében a Pentateuchus szerzője vagy szerzői a világ teremtésének mondáját, a vízözön történetét és számos más lényeges mozzanatot a babiloni mítoszból vettek át. A zsidó és babiloni mítosz hasonlósága kétségtelen, — de azóta Palesztinától térben igen távoli népek mítoszai közt számos olyanra találtak, amelyek még jobban hasonlítanak a bibliai elbeszélésekre, holott kölcsönhatásról szó sem lehet.
Ezekben a mítoszokban az emberiség ősi közös kincsével állunk szemben, amelynek eredete és terjedésének útja ma még felfedezetlen; Frobenius, aki talán a legnagyobb szakértő ebben a kérdésben, Polynéziát tartotta a nagy ős-mithológiahazájának.
Ami a Pentateuchus történelmi hitelességét illeti, feltételezhetjük, hogy sokkal több hiteles adat van benne, mint amennyit a múlt század túlzó kriticizmusa hajlandó volt elfogadni. Hiszen Renan még Mózes létezését is kétségbe vonta. De ő sem vonta kétségbe mérhetetlen költői értékét.
„Ez az ismeretlen (a Genesis szerzője) teremtette meg az emberiség költészetének egyik felét. Elbeszélései olyanok, mintha a világ tavaszának leheletét éreznők. Az a nagyszerű intonáció, amellyel a Genesis a Szentírást elindítja, mindvégig minta, ihletés és kötelező színvonal maradt a Szent szövegek szerzői számára. Egy könyv, amely így kezdődik, nem laposodhat el.“
Különösen kiemeli a patriarchák történetének bensőséges báját, elbeszélő hangjának gyermeki ártatlanságát, ami oly meggyőzővé tesz mindent, amit mond: aki így beszél, nem hazudhat…
Hogy József története milyen örökhatású epikus anyag,
azt napjainkban Thomas Mann feldolgozása mutatta meg.
De nemcsak az elbeszélő részek ragadják magukkal az olvasót, hanem a törvények is. Egy részük ugyan elidegenít vad kegyetlenségével és törzsi önzésével; más részükben pedig, a tisztasági törvényekben már a későbbi phobiákat, görcsösséget és a bűntudatra való szörnyű hajlamot látjuk, in statu nascendi, megdöbbentően fellobbanni.
De a harmadik csoport tisztult humanitást hirdet olyan korban, amikor a rabszolgatartó görög ilyesmiről még nem is álmodott: kévét és szőlőgerezdet hátrahagyni a szegény böngészőnek, a zálogba elvett ruhát este visszaadni, a napszámos bérét éjszakára nem visszatartani; még a fészekben ülő madárról is gondoskodik a Törvény és előírja a szabbatikus esztendőt: minden hetedik évben fel kell szabadítani a rabszolgákat, el kell engedni az adósságot és visszaadni a vásárolt földeket. . .
Ezt a törvényt valószínűleg sosem tartották meg.
Folyt. köv.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
