Irodalom helyett színészkultusz: A római köztársaság korának irodalma II.
Előző fejezet
A köztársaság kora II.
E korszaknak nagy epikára nem volt ideje, drámája nem maradt fenn, csak azt tudjuk, hogy az irodalmat leszorította a színpadról a látványosság és a színész-kultusz. De a lírában két nagy költő emléket állított a meghasonlott kor kétféle útjáról az Abszolutum felé.
Az egyikük, Lucretius,*
tudatosan konzervatív, elzárkózik a divatos alexandrin irány elől és római büszkeséggel követi az ódon mintaképet, Enniust. Egyetlen műve hatalmas tankölteménye, a De rerum natura, régies komolysággal, olykor kissé prózai, de méltóságteljes ömlésű hexameterekben adja elő „a dolgok lényegét”, amint a címe mondja, Lucretius filozófiáját, világnézetét.
Az emberiség, úgy látja, egy nagy, nyomasztó félelem súlya alatt nyög. Ettől a félelemtől nem menti meg vagyona a gazdagot, hadserege a vezért, hatalma a királyt.
A nagy félelmet a primitív vallás okozza, vészes jóslataival, az istenek haragjának és a halál utáni kísértet-életnek szuggesztiójával. Mint gyermekek az éjszakában, mondja, úgy félünk mi nappal dolgoktól, amelyek pedig nem félelmetesebbek, mint a gyermekeket éjszaka rémítő képzetek. A félelemtől nem ment meg más, csak „naturae species ratioque“, a természet ismerete és az ész.
Ezért az emberiség legnagyobb jótevője Epikurosz, mert megmagyarázta, hogy természetes oka van mindennek, nincsenek félelmes csodák, az istenek végtelenül elegek önmaguknak, örök boldogságban élnek mennyei palotájukban és semmiképen sem avatkoznak be az emberek dolgába.
Lucretius a józan ész megszállottja.
Költői lelkének egész csodálatos lendületével tagadta az irracionálisat, ami pedig a költészet élet talaja; „istenien tagadta az istenit”, mondja róla egy nagy angol költőnő, Elisabeth Barrett-Browning. Mert a józan észnek is lehetnek költői és megszállottjai, olyan időkben, amikor a világ kezd kisiklani természetes síneiről az esztelenség felé.
A maga kora kevéssé hallgatott a magányos költő poszthumusz művére. Az utókor pedig először a természettudóst látta benne, amikor Gassendi a XVII. században felújította a római költő tanításait. A Felvilágosodás a babona elleni küzdelemben mint ősét ünnepelte és idézte (nálunk is Kölcsey): Tantum religiopotuit suadere malorum! (Ennyi rosszra vihette rá az embereket a vallás!)
Költői nagysága legerősebben az énekeket bevezető proomeimumokban nyilatkozik meg. Ezekben dicsőíti a mindent mozgató Venus hatalmát, ünnepli istenséget megillető szavakkal mesterét, Epikuroszt.
De másutt is előlép nagyszerű ábrázoló képessége, természetérzéke, megfigyelő ereje és legfőképpen az a mély megrendültség, ami legértékesebb sajátja. Különösen érdekes a rész, ahol minden szerelem eredendően reménytelen voltáról, az örök kielégíthetetlenségről beszél komor, ó-római pesszimizmussal.
Művének paradoxiája az, hogy ily nagy költő létére ily költőietlen tárgyat választott. Mert A Dolgok Lényege nagyobbára elméleti-fizikai, vagy legjobb esetben természetrajzi és kultúrfilozófiai fejtegetésekből áll — ezt az anyagot a világ legnagyobb költője sem tudná költőivé varázsolni. Képzeljük el, hogy Vörösmarty Mihály arra pazarolta volna életét, hogy versbe szedje Newton fizikáját: ez a Rerum Natura.
A másik nagy lehetőség Catullus.**
Az eredetiség modern, romantikus találmány, Catullus époly kevéssé ismerte, mint Shakespeare. Kifejezéseiben többnyire a hellenisztikus modort követi. Pl. azt az ősi, népdalainkban is élő képet, hogy annyi csókot küld kedvesének, mint ahány csillag az égen, ahány homokszem a pusztán, így mondja el, egyébként gyönyörűen:
Hány porszem van a pusztaságban, izzó
Juppiter jósszéke s az ősi Battus
szent sírhalma között, a silphiondus
Kyréné mezején ? Fejünk fölött hány
csillag nézi a néma éjszakában
a titkos szeretők lopott szerelmét?
Annyi csókot akar neked Catullus adni. . .
(Ford.: Devecseri Gábor)
Mégis Catullus közvetlensége, személyes hangja, verseiből elénk áradó rokon- és embervolta által hódítja meg a késői szíveket. Minden stilizált alexandrinizmusa dacára Fénelon „simplicité passionée“-ról, szenvedélyes egyszerűségről beszél vele kapcsolatban és igaza van. Intimebb és természetesebb, mint bármely latin költő.
Költeményeit három csoportra lehet osztani, aszerint, hogy milyen arányban elegyedik bennük a személyes hang az alexandrin tanultsággal.
Legszemélyesebb hangúak azok a nugak, semmiségek, amelyekben a költő futó élményeiről számol be és csúfondáros nyelvét szabadon ereszti. Ide tartoznak politikai gonoszkodásai is, amelyek elsősorban Caesar ellen irányulnak és amelyeket Caesar, mikor hatalomra került, nagylelkűen megbocsátott a hálálkodó költőnek. Ezek között a versek között sok annyira semmiség, annyira csak diákos tréfa, hogy az embert szinte meghatja, hogy ilyen elillanó dolgokat is meg tudtak őrizni a századok.
A második és legfontosabb csoportot a Lesbiához intézett szerelmes versek alkotják. Catullusnak nem volt jó dolga Lesbia mellett; versei a szerelmi rabszolgaságot mesélik el, azt, hogy minden csalódáson
és megaláztatáson keresztül, minden jobb érzése ellenére, mégis szeretnie kell Lesbiát:
Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requuiris.
Nescio, sed fieri sentio et excrucior.***
A harmadik csoport erős alexandriai hatást mutat. Ide tartozik a két szép lakodalmi ének és a hátborzongató Attis, a szerelmi őrület titokzatos legendája.
Catullus legtöbb verse olyan, mintha mai ember írta volna, meglepődünk, milyen keveset változott az emberi az emberben kétezer év alatt. De amikor az Attisra kerül a sor, egyszerre érezzük, milyen mélységesen más volt Catullus világa, keleti misztériumok milyen erősen átitatták, egyszerre megértjük, mit jelent az, hogy Catullus pogány és kételkedni kezdünk, vajon csakugyan olyan jól értjük-e könnyebb verseit.
A két költő a köztársasági Róma legnagyobb, de nem legjellegzetesebb irodalmi képviselője. A római szellemnek a költészetnél jobban megfelel a próza és ez a köztársaság korában érte el legnagyobb, évezredekre mintaszerűvé váló kicsiszoltságát Cicero **** beszédeiben és írásaiban.
Cicero a latin irodalom legnagyobb stilisztája.
Ezt még Mommsen is elismeri róla, pedig egyébként minden érdemet megtagad tőle. De hozzáteszi, hogy dicsősége elsősorban nem neki szól, hanem a latin nyelvnek. Csakugyan, Cicero és latin nyelv bizonyos fokig egyet jelent.
Mikor Cicero mint szónok megjelent a színen, a római szónoki stílusban két irány küzdött egymással: a régi, magvas és egyszerű catói stílus mindinkább helyet adott a felcicomázott, hellenisztikus mintákon nevelt ún. ázsiai stílusnak. Cicero a kettő helyett harmadikat választott és vitt diadalra, a klasszikus görög mintákhoz alkalmazkodó atticizmust.
Cicero stílusának lényege, amint tudjuk, a periodus, a körmondat. Az arányosan tagolt, kiegyensúlyozott, ritmikusan végződő körmondatban a klasszikus harmónia ölt mondat-testet; a cicerói körmondat a
klasszikus ízlés éppoly jellegzetes alkotása, mint a belvederei Apollo vagy a római Pantheon. Sem azok, sem a körmondat nem elsődleges megnyilatkozásai az antik léleknek, hanem hosszú csiszolódás folyamán létrejött, tudatosan klasszicizáló alkotások.
Legnevezetesebb művei beszédei. A beszédek egy részét hűséges felszabadítottja, Tyro, gyorsírással jegyezte, majd az áttételt Cicero gondosan megfésülte, mielőtt kiadásra került. Beszédei írott formában legalább annyira hatottak a közönségre, mint elmondva.
Mégis szónoknak tartotta magát, majd filozófusnak, semmi esetre sem írónak. Az írói pályát a római nem sokra becsülte és a görögökre bízta. Cicero is csak olyankor írt, amikor a politikai körülmények következtében nem beszélhetett.
Életének két ilyen kényszerű pihenésében írta meg elméleti írásait: ezek részben a szónoklat művészetével foglalkoznak (De Brutus), részben államtudománnyal (De Officiis), részben pedig a műkedvelő filozófus elmélkedései (De senectute, De amicitia). Ez utóbbi csoportba tartoznak vallási tárgyú írásai is : De natura Deorum, De divinatione, amelyek az előkelő római hűvös kételkedésére vetnek jellemző világot.
Cicero szorgalmas és kitűnő levelező volt; levelezésének jelentékeny része az utókorra maradt. A mai ember számára ezek Cicero legérdekesebb írásai: révükön megelevenedik előttünk a híres és mozgalmas kor, személyes érintkezésbe lépünk Caesarral, Pompeiusszal, és főkép magával Ciceróval, aki minden gyengesége dacára érdekes és rokonszenves egyéniség, mint minden igazi író.
Emberi alakját, amelyet levelei annyira lelepleznek, különfélekép ítélték meg. A Levelek a XIV. században bukkantak ismét napvilágra és nagy csalódást okoztak Petrarcának, amikor az megismerkedett az istenített mester kicsinyességeivel és a „vana glória”, a hívságos dicsőség hajszolásával. A múlt század elején egy Drumann nevű német tudós, majd később maga Mommsen éles kritika tárgyává tette Cicero emberi alakját, államférfiúi bölcsességét és írói tehetségét.
Kétségtelen, hogy Cicero nem volt a tettek embere és a döntő pillanatokban csődöt mondott. Politikában csupa sznobizmusból támogatta a veszendő ügyet, a feudális köztársaságot. Nem-nemesi származása túlságosan fogékonnyá tette az előkelőek részéről jövő elismerések iránt. Mérhetetlenül hiú volt, azonkívül élénk és sértődékeny is és kevés érzékkel bírt a realitás iránt. De mindezek a hibák az író és az elméleti ember jellegzetes tulajdonságai; éppúgy és nagyobb mértékben is, fellelhetők a későbbi író-fejedelmekben, Petrarcában, Erasmusban, Voltaireben, sőt Goethében is.
Cicero emberi mivolta ezekkel rokon; rokon a leglényegesebb vonásban, a humanizmusban is. Ezt a szót: humanitás, éppen ő honosította meg. Levelezésében minduntalan visszatér, mint dicséretes emberi tulajdonság; kedvesség, szelídség, türelem, megértés, udvariasság, jóság (lehetőleg áldozat nélküli jóság)
magasabb egységét jelenti.
Valamennyi antik autor közül irodalmilag Cicero hatott legerősebben az utókorra.
A keresztény ókor sem tudott megszabadulni tőle, a renaissance szemében minden idők legnagyobb írásművésze, a humanizmus szorosabb értelemben a cicerói körmondat és cicerói humanitás újjászületése.
A XV. századtól kezdve műve minden irodalmi nevelés alapját alkotta, egész Európa tőle tanult prózát írni. Hatása a XIX. század közepéig tart, a mi irodalmunkban Eötvös Józseffel zárul. Igaza volt Caesarnak, aki azt mondta, hogy Cicero messze kiterjesztette a latin géniusz határait.
A mai ember számára Cicero keveset jelent. Az irodalmi múlt egyik legnagyobb tétele, de csak a múlté, míg a nagy latin költők ma is elevenen hatnak a lélekre.
A köztársasági római történetírás legnagyobb neve az az ember, aki egyúttal a legnagyobb mértékben alakította is a történelmet: Julius Caesar (1oo—44).
Ifjúkorában drámákat, aforizmákat, szerelmes verseket, értekezéseket írt; ezek nem maradtak az utókorra. Szónoklatai sem maradtak ránk, pedig Quintilianus szerint Caesar, ha becsvágya ebbe az irányba hajtja, Cicerónál is nagyobb szónok lehet.
Csak két műfajilag nehezen meghatározható „kommentárja” maradt fenn: De bello Gallico és De hello civilt. Ezek az írások valószínűleg azért készültek, hogy bennük a demokratikus tábornok beszámoljon megbízójának, Róma népének, hogyan teljesítette feladatát és védekezzék az ellene elhangzott vádak ellen.
Az írások hangja csodálatosan egyszerű, tárgyilagos, plasztikus. Harmadik személyben beszél magáról, természetesen minden szubjektív mondanivalótól tartózkodik; a vádak ellen is úgy védekezik, mintha nem is tudna róluk. Az egyszerű tényelmondás örök példája — ennyiben tartozik Caesar a nagy klasszikus mintaképek közé. Különösen a Gall Hadjáratot becsülik.
„Derűs vidámság, egyszerű báj ömlik el fölötte, — mondja Mommsen — az irodalomban is oly egyedülálló, mint Caesar a világtörténelemben.“
Caesar alapította meg az első időszaki írást: naponta kifüggesztette az Acta Diurnát , valamennyi újság ősét. A legfontosabb hivatalos hirdetéseket és napi híreket tette benne közzé.
A kor másik nagy történetírója, Sallustius***** művészetnek tekinti a történetírást.
Gondos, tömör, zordon stílusában Thuküdidészt követi, de hiányzik belőle mesterének történetlátó géniusza. Két híres könyve a köztársaságot sötét oldaláról mutatja be: De bello Iugurthinojában Róma megvesztegethetőségét látjuk, a De coniuratione Catilinaeben pedig az alvilág összefogását, ami csaknem a köztársaság vesztét okozza.
* Titus Lucretius Carus (Kr. e. 97—55) életéről semmi biztosat nem tudhatni; a monda szerint elborult elmével öngyilkosságot követett el. Befejezetlen művét Cicero és fivére adta ki, a költő halála után.
** Caius Valerius Catullus Kr. 87-ben született előkelő és gazdag családból. Utazásokkal és szerelemmel eltöltött rövid élet után Kr. e. 54 körül halt meg. 116 verse maradt fenti.
*** Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem ezt. Hát Nem tudom, érzem csak : szerteszakít ez a kín. (Ford.: Devecseri Gábor)
**** Marcus Tullius Cicero szül. Kr. e. 106-ban Arpinumban. Az az ókori Író, akinek életét a legrészletesebben ismerjük. Ifjúkorában tanulmányutat tett Görögországba és Kis-Ázsiába. Ügyvéd lett. 75 : quaestor Szicíliában. 70 : beszéde Verres ellen. 66 : praetor, beszéde Gn. Pompeius hadvezérségéért. 63 : consul. Leleplezi Catilina összeesküvését. 58 : száműzetésbe megy Epirusba. 51: proconsul Ciliciában. A polgárháborúban Pompeius pártjára áll, Caesar uralomra jutásakor visszavonul a magánéletbe, filozófiával foglalkozik, 46 : harmincéves házasság után elválik Terentiától, úgy találja, hogy felesége nem érti meg. 44 : Caesar halála után a Philippicákkal fellép Antonius ellen. 43 : Antonius katonái meggyilkolják.
***** Caius Sallustius Crispus (Kr.e. 86-35) politikus, mint proconsul meggazdagszik, Kr. e. 59-ben botrányos életmódja miatt kitiltják a szenátusból, élete utolsó kilenc évét visszavonulva, a történetírásnak szenteli.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Wiki | Borítóképen Cicero a híres Catilina-beszéd közben; Forrás: Wikipédia
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Ó, azok az idők, amikor hónapokig Cicerót fordítottunk latinórán, és a Catilina-beszéd, ami kötelező memoriter is volt 🙂 Én nagyon szeretem a római irodalmat, nagy kedvencem volt Plautus és Petrónius 🙂
Én a gimiben oroszt és németet tanultam, így aztán nekem Tatjána Anyeginhez írt levele jutott – oroszul. 🙂
Az se rossz! 🙂 Hű, az Anyegint is, de szeretem, és mekkorákat lehet vitatkozni arról a történetről! Volt olyan, hogy Marával egy egész estén át beszélgettünk, vitatkoztunk az Anyeginről egy kis társaságban.
„Quosque tandem abutére Catilinam patientia nostra?”
bocsánat az esetleges hibákért, fejből idéztem, ez természtesen nem jelenti azt, hogy tudnék latinul, Cen’ nyomába se érek.😊
Most olvastam, Cen’ készülő regényed 8. fejezetét, ahol bámulatos latinos müveltségedet megcsillogtattad. Bravo!
Azt a részletet épp Sasszem mai posztjára válaszul kaptam elő a „fiókból” 🙂
Sejtettem, érződött a párhuzam. 😊
Én is sejtettem valahogy! 🙂
Mindig irigyeltem a klasszikus műveltségű embereket. Nagyon nem jó középiskolába jártam, amit tudok az csupán az érdeklődésemnek köszönhetem,hiába tanultam latint, megmaradt a tudásom valamennyire a szakzsargonnál. Szerencsés akinek a szülei tudták hova kell küldeni tanulni a gyereket- mi nem is hallottunk anno a jó gimnáziumokról a közeli városokban.
Milyen klassz a virtuális séta videó. Néró hiába égette porig Rómát (ha igaz…) azért a történelmi város fantasztikus. Szívesen üldögélnék a spanyol lépcsőn, vagy hallgatnám a Trevi kút csobogását. Vajon a turistáknak ezután akkor is fizetni kell, ha ezeken az útvonalakon végig mennek és csak néznek? Győrben voltam történelmi sétán klassz volt és nem drága.
Cicerót, Catullust , Lucreciust sosem fogok olvasni, Plautus és Petronius nevét nem is ismerem. Szóval vannak behozhatatlan hiányosságaim. A bölcsész hallgatók biztosan tanulnak még a nagy ókori költőkről, meg arról hogyan határozzák meg a műveik napjaink írás kultúráját. Az biztos kedve Cen Neked vannak cicerói körmondataid a regényeidben:-))))
Vsz. Krasznahorkai is rajtuk nőtt.
Plautust szerintem élveznéd! Afféle tanmeséket írt, a nálánál is kevésbé ismert görög előd, Menandrosz nyomán (tőle a magyarul megjelent „A lenyírt hajú leány” fantasztikus élmény volt nekem, pontosan emlékszem, 1991-ben); miután ezeket a menandroszi fabulákat feldolgozta és görögről átültette latinra Plautus, Plautust egy újabb körben, jóval később Molière használta fel a darabjaiban (például a Fösvényben). Ha jól emlékszem. Remek kalandozás ezeket a szerzőket egymás mellé pakolni meg a történeteiket, és szörfözni a fabulák között.
Plautust is sokat olvastunk latinul, de bevallom, azt nem élveztem. Fordításban viszont annál inkább. 🙂
Az előző részben van egy link, ami mögött ott van Plautus: A hetvenkedő katona c. darabja. A Radnóti Színház 1988-as nagy sikerű előadása. 🥰
Gimis koromban láttam, diákszínjátszó napokon adták elő középiskolás diákok. Sajna, már nem sokra emlékszem, majd megkeresem a linket.
Ja, és Catulluson tanultuk meg, mit jelent az ambivalencia 🙂 🙂
Filozófia történet során emlegették ezt a szót az orvosin első éven- a szó mélyebb értelmet kapott, ismertem előtte is a legidősebb nővérem beszédéből:-)))egy fiúval való kapcsolatáról amikor mesélt ezt a szót használta- azt hiszem még általánosba jártam.
Rákerestem az ajánlott könyvre is ( ókori irodalom kiskönyvtára) , antiquáriumban még megszerezhető . Ha abban is olyan nehéz és hosszú mondatok vannak mint a Te védett utóbbi regényrészletedben, nem hiszem, hogy belevágok, túlságosan sznob és képmutató lennék, ha azt mondanám, hogy csak erre vágytam:-)))
Amúgy micsoda intellektuális élvezet azoknak akik mögé látnak az évszázadok sűrű fátylainak- legyenek sokan.