Éjszaka a vonaton először csókolja szájon egy leány

csók szerelem irodalom erotika szeretet történet könyv pixa 1

ELŐZMÉNYEK

HARMADIK FEJEZET,

MELYBEN 1903-BAN, KÖZVETLEN AZ ÉRETTSÉGI UTÁN,
ÉJSZAKA A VONATBAN ELŐSZÖR CSÓKOLJA SZÁJON EGY LEÁNY

Amikor Esti Kornél 1903-ban az érettségin praeclare maturus lett, édesapja szabad választás elé állította: vagy megveszi neki azt a gyönyörű kerékpárt, melyre már régóta áhítozott, vagy pedig kezébe adja a pénzt, százhúsz koronát s azon oda utazhat, ahova kedve tartja.

Ő az utóbbi mellett döntött. De nem kis habozás és lelkitusa után.

Nehéz volt elszakadnia édesanyja szoknyája mellől. Sárszegen nőtt fel, könyvek és orvosságosüvegek között. Esténként, minekelőtte lefeküdt, mindig meg kellett győződnie, hogy anyja, apja, öccse és húga az ágyában van-e, a szokott helyén, csak azután bírt aludni, az ingaóra ketyegésénél. Ha pedig egyikük-másikuk kirándulásra ment a tanyára és történetesen nem hált otthon, akkor inkább átvirrasztotta az éjszakát, úgy várta a fordulatot, mely majd megint mindent a régi, boldog egyensúlyba billent. Mindaz ellen, amitől félt, a család volt számára a menedék. Ez vette körül, mint valami fülledt, homályos, ragadósan-szemetes galambdúc.

Másrészt vágyakozott is innen, kifelé. Még nem jutott ki ebből az alföldi fészekből, ahol nincs se folyó, se hegy, az utcák, az emberek egyformák, s a napok, az évek bizony kevés változást hoznak. Fullasztó, poros délutánok voltak itt és hosszú, sötét esték. A könyvesboltok kirakataiba irkákat tettek ki és naptárakat. Szelleme már ébredezett, ízlése fejlődött, de a színházban rossz darabokat játszottak, s ő jobb híján ezeket nézte meg a kakasülő diákhelyén. Szeretett volna világot látni. Mindenekelőtt a tengert szerette volna látni. Erről képzelődött már az elemi iskolában, amikor először pillantotta meg a falitérképen azt a sima, végtelen kékséget. Így – hősi elhatározással – föltette, hogyha törik-szakad, Olaszországba utazik, egyedül.

Egy fakó, izgatott júliusi napon indult. Hajnali három órakor már talpon volt az egész ház. Lehozták a padlásról csámpás, ütött-kopott utazókosarát, s a zárát próbálták kijavítani, sikertelenül. Mosolyogva, elszoruló szívvel vett búcsút. Nem hitte, hogy még visszakerül ide. A pesti személyvonathoz mindenki kikísérte. Zsebkendőjüket lengették utána. Édesanyja arcát elfordította és sírt.

Ötórai zötyögés után „szerencsésen” meg is érkezett Pestre. Erről azonnal értesítette szüleit egy levelezőlapon. A pályaudvar közelében valami harmadrangú szállóban váltott szobát. Csak egy napot töltött itten.

Ezt arra használta föl, hogy megismerje Pestet. Boldogan, fölvillanyozva vágott neki a városnak, ennek a modern Babylonnak, ahogy szüleinek írta egy másik levelezőlapon. Önérzete növekedett, mert egyedül járt-kelt. A Nemzeti Múzeumban megnézte a régiségtárat, a lépcsőerkélyt, ahonnan Petőfi szavalt, és a kitömött állatokat. Később az Andrássy úton eltévedt. Egy rendőr szívesen útba igazította. Kezében Budapest székesfőváros térképé-vel megtalálta a Dunát és a Gellérthegyet. A Duna nagy volt, a Gellérthegy magas volt. Mind a kettő gyönyörű volt. Pest általában gyönyörű volt.

Leginkább a pesti ember érdekelte. Mindenki, aki az utcán ment, a kávéházban, villamosban ült, a boltokban vásárolt, „pesti ember” volt. Ő csak azt vette észre, hogy merőben különböznek a sárszegiektől, és modorukban, viselkedésükben annyira hasonlítanak egymáshoz, mint egy család tagjai. Ennélfogva előtte egy kúriai bíró, egy lócsiszár, egy mágnásasszony és egy pesztra csak a pesti ember volt. Ezt a megállapítást – magasabb szempontból – nem is lehet kifogásolni.

A „pesti ember” sietett, és nem törődött vele. Rögtön megérkezésekor tapasztalta ezt. A bérszolga, aki poggyászát fölcipelte a szálloda harmadik emeletére, szintén a pesti emberekhez tartozott. Nem szólt az hozzá egy árva szót sem, akárhogy várta, hanem kedvetlenül letette kosarát egy bakra, mormogott valamit, s máris tovább állt. Ez a modor fájt neki, de roppant bámulattal töltötte el. Előkelőnek tartotta a pesti tartózkodást és fölényt. Meg is írta szüleinek – egy harmadik levelezőlapon -, hogy az itteni emberek nem durvák, sőt bizonyos tekintetben finomabbak, figyelmesebbek, mint a sárszegiek. Néha azonban hidegeknek látszottak, sőt szívteleneknek. Senki se kérdezte például azt, amit otthon a főispántól kezdve mindenki föltétlenül megkérdezett volna tőle, még az is, aki csak látásból ismeri: – „no, Kornél barátom, ugye gyönyörű Pest?” „ugye nagy a Duna?” „ugye magas a Gellérthegy?” Aztán nem tekintettek nyílt, szeretetre áhítozó arcába sem, melyet eleinte – az első órákban – oly határtalan bizalommal emelt mindenki felé, hogy egyesek önkéntelenül elmosolyodtak, s háta mögött összenevettek ennyi tapasztalatlanság és ifjúság láttán, mindaddig, amíg – pár óra múltán – meg nem tanulta, hogy arcát el kell zárnia, ha nem akar nevetségessé válni. Itten megszűnt az a széles, kedélyes világ, az a cukros babaélet, az a főzőcskejáték, melyet a vidéken megszokott. Egészen más kezdődött itten. Több annál és kevesebb.

Fölzaklatva ezektől az újságoktól, minden helyzetben megaláztatva és újra-újra vérig sértve lézengett ide-oda, s mint akit megnyúznak és nyers húsához tapadnak a tárgyak, fájóan fölszaggatva a gyógyuló hegeket, minden benyomásra betegesen fogékony lett, minden érzéke kiélesedett és megfinomult, s egy szó, mely megütötte fülét, egy gyár cefreszaga, egy ismeretlen alakú pohár – egy „pesti pohár” – a szállodája nyomorúságos udvari szobájában, jelképpé, feledhetetlen emlékévé vált, s mikor végre a napi lótás-futásból bódultan ágyba bújt – a „pesti ágy”-ba, a „pesti párnák” közé -, fölbugyogott szívében a honvágy a régi dolgok, a régi emberek után, és kétségbeesetten vágyakozott haza. Nem is jött álom a szemére. Felkönyökölt párnájára a sötét szobában, és töprengett.

Másnap délután szállt a fiumei gyorsra. Nyomban kapott helyet. Kevesen utaztak. Abban a másodosztályú fülkében, ahova először nyitott be, csak ketten voltak: egy úriasszony meg a leánya. Köszönt nekik. Az asszony néma főbólintással fogadta ezt, jóindulatúan, de kimérten, mintegy tudomására hozva, hogy a barátságos semlegesség álláspontjára helyezkedik. Ő belenyomorította a hálóba kosarát, s az ablak melletti ülésre telepedett. Szemben vele ült az asszony, az asszony mellett a leány, vele rézsút szemközt.

Esti legyezgette magát. Afrikai hőség uralkodott. Az átfűlt kocsik, melyek egész nap pácolódtak a tűző verőfényben, most adták ki mérgüket, füstölögtek a portól, s az ülések huzatai valami állati bőrbűzt izzadtak. A párnák fekete foltjai részegen táncoltak szeme előtt ebben a sárga, panoptikumszerű világításban.

Alig vette szemügyre útitársait. Ő sem óhajtott ismerkedni. Okulva a keserű leckékből, játszotta a közönyöst. Már jobban tudott alakoskodni, mint azok, akik egész életükben ezt művelik. Kinyitotta könyvét, Edmondo de Amicis Cuoré-jét. Mulattatta, hogy hézagos olasz nyelvismerete ellenére is tökéletesen értette, majdnem folyékonyan olvasta, a testvéri latin alapján.

A vonat kifutott a pályaház üvegkalitkájából. Ekkor az asszony keresztet vetett. Ez meglepte őt. Náluk nem volt szokás. De meg is hatotta. Milyen szép, milyen nőies ez az alázat. „Isten kezében vagyunk mindnyájan.” Valóban, az utazás rontja életszázalékunkat. Nem halálos veszedelem, csak körülbelül annyi, mint egy tüszős mandulalob, melyből – esetleg – általános vérmérgezés, szívbénulás is fejlődhet. Ez az út különben se csekélység. Tizenkét óráig tart, egyfolytában. A délután egy darabja, aztán az egész éjszaka, holnap reggel nyolcig. Mire megérkeznek, ismét süt a nap, mint most. Ki tudja, mi nem történik azalatt?

Örült ennek a bizonytalanságnak. Annak is örült, hogy nem szállt be hozzájuk új utas, s így valószínűleg kényelmesen ezzel az asszonnyal meg a leányával utazik mindvégig, akik ha nem is barátságosak, de nem ellenségesek.

Végigzörögtek a váltóparkokon. Már Pesten túl haladtak, szántóföldek között. A zsíros hőség enyhült, meghígult. Egy kis szél is fújdogált. Úgy érezte, hogy fölszabadul, hogy ő is sok mindent maga mögött hagyott, hogy sok minden nem köti már, ami annak előtte, s az a fiatalember, aki ott ül, az olasz könyvvel kezében, voltaképp ő is meg nem is ő, mindenki lehet, akit akar, mert a folytonos helyváltozással a helyzetek végtelen lehetőségébe jutott, holmi lelki álarcosbálba.

Az asszony igazgatta hamvasszőke haját, hátul a kontyával motozott, a teknősbéka hajtűivel. Nyugodt arca volt és egyszerű, tiszta homloka. Esti most fedezte fel először, hogy a vonatfülke micsoda jótékonyan elmés hely. Itt az idegen emberek élete mintegy keresztmetszetben – egyszerre és tömörítve – jelenik meg előttünk, akár egy regényben, melyet találomra felütünk valahol a középen. Kíváncsiságunk, melyet egyébként álszemérmesen rejtegetünk, kielégülhet a kényszerűség folytán, hogy össze vagyunk velük zárva egy mozgó szobába, beléjük kandikálhatunk, találgathatjuk, hogy mi lehetett ennek a regénynek a kezdete, és mi lesz majd a vége? Ő már az önképzőkörben nem megvetendő irodalmi munkásságot fejtett ki mint költő és regényíró. Itt is ezt a mesterséget gyakorolta. Akármilyen gyámoltalan volt is különben, szándékát finoman-ravaszul palástolva teljesen átadhatta magát a teremtő kotnyelességnek, s tekintete a Cuore gyermeteg mondatai mellől egyre gyakrabban siklott az asszonyra.

Harmincnyolc-negyvenéves lehetett, annyi, mint az ő édesanyja. Mindjárt az első pillanatban rendkívül rokonszenvesnek találta. Borostyánzöld szeme volt. De az asszony nem nézett sem Estire, sem a leányára. Maga elé nézett, fáradtan, szomorúan, talán kissé közönyösen is. Magába nézett. Nem engedte, hogy más is belenézzen.

Lankatag szelídséget árasztott és meghittséget is, mint egy galamb. Nem volt kövér, egyáltalán nem volt kövér, de telt volt, mint egy galamb. Kezén minden ékszerül egy arany karikagyűrűt viselt. Ez a kéz – a fehér anyakéz – többnyire az ölében pihent, az anyaöl kedves, rejtélyes puhaságában.

Két disznóbőr bőröndöt hozott magával, kávébarna vászonhuzattal, teleragasztva a külföldi szállodák kolibricifra céduláival. Fogantyújukról bőrkeretes névjegy lógott, himbálódzva, amint a vonat haladt. Mellette az ülésen takaros kézitáska hevert, szamárbőrből.

Az asszony minden mozdulatában mérték, ízlés nyilatkozott meg. Különben alig mozgott. Egy csöppet furcsa is volt ez a nagy nyugalom. Tűnődött, és semmit se tett. Esti néha azt hitte, hogy majd egyszer – amikor tüsszent, vagy az orrát fújja – hirtelen kiábrándul belőle. De csalatkozott. Később minden ilyen apró-cseprő meglepetés csak indokolta gyors rokonszenvét. Még a nő tétlensége se vált unalmassá. Mindaz, amit tett, vagy amit nem tett, jó volt, szép volt, kellemes volt, és úgy volt jó, úgy volt szép, úgy volt kellemes, ahogy ő tette, vagy nem tette.

Olyan mélységes szeretet ébredt benne iránta, mintha az anyját látta volna. Jólesett ránéznie, jólesett tudnia, hogy ez az asszony a világon van, és ilyen közel van őhozzá.

Közben úgy elröppent az idő, hogy észre se vette.

Természetesen ezeket a megfigyeléseket lassan, apródonként gyűjtötte, minden percben valamit, mert nem tolakodhatott, csak rövid ideig szemlélhette, mintegy véletlenül, aztán visszaszállt az elorzott, becses virágporral, s ezt földolgozta képzelete zümmögő méhkasában, mézzé.

Egyszer, mikor épp leshelyére vonult vissza, a Cuore fedezéke mögé, és szemöldökét morcolva, igen fontoskodva olvasott, feltűnt neki, hogy a leány valamit sugdos az anyjának.

Ezt a sugdosást – ha ugyan annak lehet nevezni -, ezt a suttogást-buttogást már attól fogva hallotta, hogy beszállt ide. De nemigen törődött vele. Egy idő múltán meg is szokta, mint a légy dongását, nyári délután egy szobában.

A leány az anyja karjába csimpaszkodott, és úgy suttogott fülébe. Olykor tenyeréből tölcsért is formált, és úgy suttogott. Szakadatlanul suttogott neki valamit. Hogy mit, azt nem lehetett hallani. Az anya figyelt is rá, nem is. Bólingatott, tagadólag rázta fejét. Amikor ez a suttogás – vagy inkább susogás – pusmogássá és vihorászássá fajult, csitította. Gépiesen, félszavakkal próbálta leszerelni: „Csöndesen, kisleányom”. „Igen, kisleányom”. „Nem, nem, kisleányom”. De ez volt minden.

Esti nem értette a helyzetet. Kissé idegesítette a dolog. Nyugtalanította a leány nyugtalansága. Nyugtalanította – talán még jobban – az anya nyugalma. Most tehát nem kukucskált ki könyve mögül, hogy új adatokat szerezzen a kedves ismeretlen ismerősről, nem nézelődött, hanem fülelt.

Lázas, sietős susogás volt ez, összefolyó szóáradat, tagolatlan, érthetetlen s olyan szapora, mintha könyvből olvasták volna.

Eddig úgyszólván ügyet se vetett a leányra, hiszen csak az anya kötötte le minden érdeklődését. Bejövet látta, hogy serdülő leány, tizenhárom, legföljebb tizenöt éves. Azt is látta, hogy nem szép. Valószínűleg ezért kerülte tekintetével, ösztönösen.

Most Edmondo de Amicis mellől rásandított.

Afféle csipisz volt, jelentéktelen, sótalan-borstalan. Vézna, cingár, mint egy cinege. Cinegelábú, cérnahangú. Pöttyös, fehér batisztruhát hordott, drága svájci csipkével díszítve és vadonatúj, pompás lakkcipőt. Száraz, fehérszőke hajában óriási eperszín atlasz szalagcsokor világított, mely még inkább elsápasztotta arcát. Ugyanebből az anyagból szalagot viselt a nyakán is, igen széleset, hogy eltakarja hosszú cinegenyakát.

Úgy kiöltöztették, mintha nem is erre a nyári útra hozták volna, hanem valami bálra, egy tündöklő, téli bálra, egy egészen valószínűtlen és hozzá képtelen gyermekbálra.

Csenevész fejecskéje, lapos mellkasa, nyiszlett válla, aztán két sótartója is, mely a gyöngén kivágott ruhából föl-fölbukkant, s keze is, füle is, mindene előbb szánalmat keltett, de nyomban utána visszatetszést. Nemcsak rút volt ez a teremtés: elidegenítő volt, határozottan ellenszenves volt.

Szegény, gondolta Esti. Nem is bírta sokáig nézni. Kitekintett az ablakon.

Lassan sötétedett. A félhomályban eltűnt a leány, összeolvadt anyjával. Csak suttogása hallatszott, véget nem érő, bosszantó suttogása, mely a sötétben egyre izgatottabb, gyorsabb lett. Az anyja fülébe bújva suttogott. Érthetetlen volt, hogy nem fárad el már órák óta, s hogy az anyja nem fárad el őt hallgatni. Mért selypeg ez annyit? Mért nem rekedt be, mért nem dőlt már ki? Esti vállat vont. Mindez merőben érthetetlen volt.

A vonat réges-rég elhagyta a gyékényesi állomást, s teljes sebességgel vágtatott bele a csillagtalan nyári éjszakába. Fönn a mennyezeten meggyújtották a gázlángokat. Esti a könyvéhez menekült. Minden erejét kifejtette, hogy a szövegre központosítsa figyelmét. Alig olvasott azonban négy-öt oldalt, olyasmit vett észre, ami végképp kihozta sodrából.

Észrevette, hogy ez a leány reá mutogatott. Az anyja karjába kapaszkodott, suttogott, mint eddig, és reá mutogatott. Ami sok, az aztán sok.

Ezen már ő is fölháborodott. Oly izgalom fogta el, hogy fölháborodása elhűlt. Higgadtan igyekezett gondolkozni. Szóval reá vonatkozik a mutogatás. De ebben az esetben ez az egyoldalú párbeszéd is kezdettől fogva reá vonatkozott, s ő olyan érdeklődés központjába került, melynek se eredetét, se célját nem ismerte.

Mi az ördögöt akart tőle ez a leány? Azt kellett föltennie, hogy valamiért gúnyolja. Talán ruhája miatt? Erre az útra legszebb ruháját vette föl, a sötétkéket, melyet az idén tavasszal kapott. Egyénien öltözködött. Magas, állig érő gallért hordott, vékony fehér piké nyakkendőt, mely egyszerre egy nemzetközi tenoristához és egy mucsai díjnokhoz tette hasonlóvá, de ő ezzel roppant meg volt elégedve, s úgy hitte, hogy semmi se fejezi ki találóbban bohémvoltát, határtalanba sóhajtó, szeszélyes költőlelkét. Hát akkor talán nevetségesnek tartja ez a kis fityfiritty, vagy csúnyának? Tudta magáról, hogy nem az. Sudár, karcsú fiú volt. Oldalt választott gesztenyebarna haja dúsan ömlött le domború homlokára. Szürke szeme fájó csengéssel, tétova kandisággal égett, akkor még sokkal tisztábban és tüzesebben, mint később, mikor a csalódás, a mindenben való kétkedés ködössé tette e szem ragyogását, olyan ólomszínűvé, olyan részegen-zavarossá, mintha állandó pálinkamámorban volna.

Nem sokat teketóriázott. Megvárta, míg a leány ismét reá mutogat, és mikor ujja az orra előtt hadonászott, ölébe csapta könyvét, s magyarázatot követelve feléje fordult.

A leány, mint akit tetten érnek, meghökkent. Vékony ujja szinte jégcsappá dermedt. Úgy állt a levegőben. Lassan húzta vissza.

Anyja most se szólt semmit. Megragadta a leány kezét – a bűnös kis kezet, mely mutogatott -, a két tenyere közé fektette, bezárta, s szelíden, végtelen gyöngédséggel és türelemmel tapsikolni kezdte, mintha nyulacskát játszana vele: „Ez elment nyulászni… ez megfogta…”

Némi fegyverszünet állott be. A suttogás gyérült vagy olyan halk lett, hogy nemigen lehetett hallani. Éjfélre járt. Az asszony kinyitotta kézitáskáját. Egy kést vett ki belőle, egy éles, hegyes, vékony pengéjű aranykést. Utána még valamit kivett, ami vattába volt csomagolva. A vattagöngyölegből egy gyönyörű, vajsárga kálvilalma bomlott ki. Ügyesen, gondosan meghámozta, gerezdekre szeletelte, s a gerezdeket az aranykés hegyére tűzdelve egyenként emelte a leány szája felé.

Az evett. Nem szépen evett. Csámcsogott.

Amint a gerezdeket kissé duzzatag ajkai közé kapta, fehér, tapadó nyál képződött, mint a kis fecskefiókák csőrén, olyan tajték, olyan hab, mely holmi belső forróságtól sűrűsödik meg. Mohón tátogatta csőrét minden falatra. Közben föltárta vérszegény ínyét is, ritkásan álló, romlott fogacskáit, melyek benn a szájában feketésen csillámlottak. „Akarsz még, kisleányom?” – kérdezgette az anya. A leány bólintott.

Így költötte el majdnem az egész almát. Csak az utolsó gerezd volt még hátra.

Egyszerre talpra ugrott, föltépte az ajtót, és a folyosóra rohant. Az anyja rémülten iramodott utána.

Mi történt már megint? Mi van az almával és az anyával? Mi van ezzel a leánnyal? Esti is fölugrott. Körültekintett az üres fülkében.

Egyedül maradt. Végre egyedül maradt. Föllélegzett, mint aki boszorkánynyomástól szabadul. Csak most merte igazán bevallani, hogy félt. Útitársait egyre kevésbé értette. Kik ezek? Mik ezek? Kicsoda ez a neveletlen leány, aki folyton suttog, mutogat, aztán kiront, az anyja pedig utána, mint egy csendőr? Milyen jelenet kezdődik ott künn, és milyen jelenet fejeződött be itt az imént, akkor, amikor végre békésen almáztak a hirtelen beállott csöndben, melynek végszavát még csak sejteni se lehet? Kicsoda ez az anya, aki mindent eltűr leányától, mindent ráhagy, egyetlenegyszer sem utasítja rendre, sőt olyan puha – vagy olyan buta -, hogy majomszeretettel becézi vásottságáért? Most inkább őreá neheztelt, nem a leányra. Haragudni kezdett erre a rendkívüli rokonszenves asszonyra, akit annyira megszeretett. Erélyesebbnek kellene lennie, szigorúbbnak. Vagy nem bír vele? Persze, persze. Elkényeztette, rosszul nevelte.

Könnyen megtudhatta volna nevüket. Csak föl kellett volna pillantania a bőrbe foglalt névjegyekre, melyek feje fölött imbolyogtak. De ő ilyesmit illetlenségnek tartott. Különben is, mit ért volna azzal, ha elolvassa nevüket? Az ő kíváncsisága mélyebbre tört, nem a nevekre – mert mit számít egy ember neve? -, az emberekbe akart hatolni, az életükbe, ebbe a két életbe, mely valószínűleg igen rejtélyes.

Már akár rejtélyes, akár nem, ő itt tovább nem maradhat. Ezekkel lehetetlen egy fedél alatt eltölteni az egész hosszú éjszakát. Menekülnie kell innen. Váratlan eltávozásukkal a sors úgyis egérutat nyitott neki, hogy nagyobb feltűnés nélkül szökhessen, poggyászát átvigye egy másik fülkébe, akárhová. Még mindig nem jöttek vissza. És most szorongva gondolt arra, hogy akármelyik pillanatban visszajöhetnek. Kisietett, hogy szétnézzen.

A keskeny, alig világított folyosón már egy lélek se volt. Az anya se volt ott és a leány sem. Hová tűnhettek? A kérdés izgatta. Tűvé tett mindent. Még a két árnyékszékbe is betekintett. Üresen találta. Sehol se voltak. Se hírük, se hamvuk.

Átszálltak egy másik kocsiba? Ez valószínűtlen. Az átjáróajtók, melyek a szomszédos kocsiba vezettek, be voltak zárva. Tehát kiugrottak a robogó vonatból, s most a pályatest kavicsain feküsznek, haldokolva, nyitott, lassan szivárgó koponyával, vagy a kerekek közé gabalyodva folytatják útjukat, és kísérik őt mint megcsonkított holttestek? Ez borzalmas volna.

A kocsi minden szakaszába benyitott, akár egy titkosrendőr, részint, hogy világot derítsen az anya és leánya hollétére, részint pedig, hogy legalább ülőhelyet keressen magának erre az éjszakára.

Legtöbb fülkében sötét volt. Az utasok leeresztett függönyök, zordan-csukott ajtók mögött horkoltak. Az ismert hálószobaidill fogadta: alvó gyermekek és fél narancsok, bőröndökkel harcászatian eltorlaszolt szekértáborok és mogorva férfiak ingujjban, zöld vizespalackban kotyogó tej és nagynénik, szuszogó fejüket kövér emlőjükre hajtva, a földön sajthéj, virág, cipőhúzó, rémült rendetlenségben széthányva, mint vad ütközet után, az üléseken izzadt harisnyában gőzölgő lábak, viharosan pipálva és felhőzve, s közben szendén szenderegve a terítőül odaborított tegnapi újságok hazafias vezércikkszólamain. Mindenütt kialakult már az a hamar összeverődő, rondán családias utastársaság, az a véletlenül és kényszerből toborzódott zárt vonatcimboraság, csupa idegenekből, akik egy másik, hozzájuk teljesen hasonló idegent, aki oly későn és váratlanul toppant be, nem sokkal nyájasabban üdvözölnek, mint egy álarcos, kloroformos rablót.

Esti nem erőszakoskodott. Miután meggyőződött, hogy az anya és a leány tényleg sehol sincs, és hogy hely sem akad számára, szerényen visszahúzódott, mindenkitől bocsánatot esdekelve.

Álldogált a folyosón. Gyönyörködött a mozdony röppentyűiben. Ez minden pillanatban tűzbokrétát rakott az éjszakára. Miriád és miriád szikra hatalmas ívben lendült el, aztán megsemmisült egy árokban, mint hamar kialvó hullócsillag. De egy szikra szemébe szállt. Visszament fülkéjébe.

Az még mindig elhagyottan állt, levegőjében két élet emlékével. Leült régi helyére. Most már ő maga is bizonyosra vette, hogy ittragadt. Ezt bánta is, meg nem is.

Ha véletlenül helyet kap egyebütt – amint kaphatna, hiszen a vonat nem zsúfolt, aztán csak a kalauznak kellene szólnia -, akkor is vajmi kétséges, hogy átvonul-e másik szakaszba, bírja-e vállalni furcsa-érzékeny lelkiismerete, hogy suttyomban való, riadt menekülésével esetleg megsértse útitársait, azt a két embert, akit most először látott az életben, és talán utoljára is. Valószínű, fölöttébb valószínű, hogy ő ekkor is meggondolja magát, az utolsó pillanatban visszatáncol, s mégis úgy dönt, hogy itt marad, mint most tette.

Érdekelte a dolog, az bizonyos. Bármennyire is rettegett tőle, kíváncsi volt, hogy mi lesz a folytatása. Világosabban akarta látni, hogy kikkel utazott eddig, tisztázni szeretett volna egyet-mást.

Pusztán ezzel mégse magyarázható magatartása. Azzal sem, hogy ő „jól nevelt fiú” volt. Azzal sem, hogy félénksége, élénk képzelete határozatlanná tette, és gyakran, mikor a veszedelemtől futott, ez hajszolta bele a veszedelembe. Azzal sem, mintha valami túlontúl kegyes lélek lett volna, a szó köznapi értelmében. Sok kegyetlenség lakozott benne, sok vérengző, gonosz ösztön. Csak ő tudta, hogy mint kisdiák mit művelt a szegény legyekkel és békákkal a mosókonyhában berendezett titkos kínzókamrában. Itt ő meg unokaöccse konyhakéssel boncolták föl a békákat s öreganyjuk macskáit is, meglékelték koponyájukat, kivették szemüket, vagyis rendszeres vivisectió-t folytattak, tisztán „tudományos, kísérleti alapon”, és öreganyjuk – ez a hangos, szeleburdi, rövidlátó asszony – váltig dühösködött, hogy bármiként ügyel, folyton eltűnnek a macskái, minden évben tíz-húsz darab. Kellő esetben bizonyára gyilkolni is tudott volna, mint minden ember. De attól, hogy valakit megsértsen, jobban félt, mint hogy megöl valakit.

Mindig iszonyodott attól, hogy egy emberhez – aki csak olyan, mint ő, szóval gyarló, boldogságra vágyó, s végül minden körülmények között nyomorultul elpusztuló – durva legyen, kíméletlen s tapintatlan, hogy megalázza őt önmaga előtt, hogy csak egy célzással, csak egy gondolattal is megbántsa, és sokszor – legalább ezt képzelte – inkább meghalt volna, semhogy azt a hitet keltse, hogy valaki fölösleges ezen a világon, s az illető, amíg elkotródik mellőle, pirulva mondogassa, „úgy látszik, terhére voltam… úgy látszik, un… úgy látszik, lenéz…”.

Ez az erkölcsi fölfogása, melyet Esti Kornél később részletesebben is kifejtett egyéb műveiben, már ekkor csírázott gyermeklelkében. Tudta, hogy keveset segíthetünk egymáson, hogy boldogulásunk érdekében kénytelenek vagyunk ártani másoknak, néha halálosan is, hogy a nagy dolgokban majdnem mindig elkerülhetetlen a könyörtelenség, de épp ezért azt a meggyőződést vallotta, hogy emberiességünk, apostolkodásunk – becsületesen és őszintén – egyedül csak a kis dolgokban nyilatkozhat meg, s a figyelem, az elnézésen és megbocsátáson alapuló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön.

Végül ezen a gondolatsoron haladva arra a sivárnak, sőt egyenesen pogánynak tetsző következtetésre lyukadt ki, hogy mivel igazán jók úgyse lehetünk, legalább udvariasak legyünk. Ez az udvariassága pedig nem udvariaskodás volt, nem bók, nem üres fecsegés. Sokszor csak abban állott, hogy kellő pillanatban, észrevétlenül elhelyezzen egy közönyösnek látszó szót, melyet valaki kétségbeesetten várt tőle, mint életének igazolását. Ezt a legkülönb erénynek tartotta. Mindenesetre különbnek, mint az úgynevezett jóságot. A jóság folyton prédikál, meg akarja váltani az emberiséget, keneteskedik, máról holnapra csodát akar művelni, a tartalmával hivalkodik, a lényeget akarja bolygatni, de bizony legtöbbször csak kongó, tartalmatlan és merőben formai. Viszont ha az udvariasság merőben formainak rémlik is, belül, a mivoltában maga a tartalom, maga a lényeg. A jó szó, melyet még nem valósítottak meg, minden szűz lehetőséget magába zár, és több, mint a jó tett, melynek kimenetele kétes, hatása vitás. Általában a szó mindig több, mint a tett.

Izgatottan várta vissza útitársait. Azok nem jöttek, nem jöttek. Megnézte zsebóráját. Háromnegyed egy volt. Pont háromnegyed órája, hogy nyomuk veszett.

Egy órakor lépések zaja hallatszott a folyosón. A kalauz haladt el fülkéje előtt, kezében lámpa, az új horvát kalauz, egy barátságos, bajuszos ember, be is jött hozzá, kifogástalan németséggel és osztrák bizalmaskodással megkérdezte tőle, hogy hová utazik, és miért nem alszik. Arra vonatkozólag azonban ő se tudott fölvilágosítást adni, hogy hol az asszony és a leány. Hosszan elbeszélgetett vele a kalauz. Aztán kifogástalan németségével és osztrák bizalmaskodásával így szólt: Ich wünsch’ Ihnen eine scheene, gute Nacht, tisztelgett, s amint kiment, behúzta maga után a szakasz ajtaját.

Pár perc múlva zörögve nyílt az ajtó. Esti azt hitte, hogy a kalauz tért vissza, még egy kicsit tereferélni, elbratyizni, szlávosan, a borravaló reményében, mert nehéz az élet, sok a gyerek, satöbbi. De senki se lépett be. A folyosón némaság volt. Mintha az ajtó csak magától nyílt volna ki, a vonat zakatolásától. Arról a helyről, ahol ő ült, látni se lehetett senkit. Tíz-tizenöt – igen hosszú – másodpercig tarthatott ez.

Akkor egy hangot lehetett hallani. „Menj be, kisleányom. Menj be szépen, kisleányom”. Az asszony volt. Ők voltak.

Percek múltak el. Újra semmi nesz, semmi mozgás. A leány belépett.

Utána – a sarkában – az anyja. Becsukta az ajtót, leült az ablak mellé. Estivel szemben.

A leány nem ült le. Csak állt, indulatosan, konokul, ingerülten. De ezek csak szavak, tapogatódzó szavak, hogy némiképp megközelítsék görcsös durcásságát. Kissé felhevültnek is látszott, mintha künn forró vízben fürdött volna, vagy egy csöppet kipirosította volna még mindig igen sápadt arcát. Esti kérdő pillantást vetett az anyára, puhatolódzni, hogy hol járhattak? Az anya arca változatlan volt és elutasító.

A lány – mint a villám – valami rugóra járó kattanással odatérdepelt a túlsó ülés másik sarkába, a folyosóablak mellé, arccal a falnak, hátat fordítva mindenkinek. Térdepelt, és meg se moccant. Meredten térdepelt. Meredten és makrancosan térdepelt. Tarkóizmai megfeszültek. Háta oly egyenes lett, mint egy vasalódeszka. Hosszú karjai, hosszú, angolkóros karjai lelógtak. Hosszú, angolkóros lábszárait mutatta, melyeket a fehér félharisnya meztelenül hagyott, a cinegelábszárakat meg a lakkcipője szinte használatlan talpát. Az egészben volt valami bohókás. Hasonlított a „haragszom rád”-játéknak ahhoz a mozzanatához is, mikor a zálogkiváltásnál valaki büntetésből „szobrot áll”, s a társaság azt művelheti az illetővel – csúfságból -, amit akar. Csak állhatatosságában, kitartásában volt valami nagyon komoly és megdöbbentő.

Hát ez meg mit jelent? Esti újabb kérdő pillantást vetett az anyára. Már száján lebegett pár szó, könyörögni akart, hogy itt az idő, most végre avatkozzék bele, mert ez kezd kissé tűrhetetlen lenni. Az asszony azonban tekintetét sem engedte magához. Esti visszanyelte szavait.

Nem is a leányon csodálkozott már. Azon csodálkozott, hogy az asszony nem csodálkozik ezen. Az csak ült, és a semmibe meredt. Nyilván megszokta. Már látott ilyesmit és ennél különösebbet is? Nyilván nem cselekedhetett másként. Föl se vette az egészet. És ez volt a legrettenetesebb.

A vonat zakatolt. Esti minden öt percben kirántotta zsebéből az óráját. Egy óra lett. Fél kettő lett. Kettő lett. A leány még mindig nem unta el. Zágráb felé közeledtek.

Az anya most fölkelt, s mint aki elve és jobb meggyőződése ellenére cselekszik, a leányhoz ment. Megint olyan rendkívüli rokonszenves volt, mint az út elején. Odatérdepelt leánya mellé, és arcát az arcához szorítva beszélni kezdett. Beszélt csöndesen, szépen és okosan, arcát az arcához tapasztva beszélt neki az arcába, a fülébe, a szemébe, a homlokába, az egész testébe, beszélt-beszélt el nem fáradva, záporos patakzatossággal és lendülettel, s érthetetlen volt, ez is érthetetlen volt, akár előbb a leánya suttogása, érthetetlen volt, hogy mit beszélhet ennyit egy ember, milyen régi szavakat, tanácsokat, intelmeket, milyen egykori fájó, de ma már át nem érzett, bemagolt, halálosan unt szólamokat ismételhetett, melyeket egykor nyilván ezerszer és ezerszer fölhasznált, hiába, és azóta egy lomtárban porosodtak, haszontalanul.

Egy ötfelvonásos tragédia főszerepe nem lehet ilyen hosszú és egy ima sem, egy egész rózsafüzér minden imája sem, melyet valamilyen hívő morzsol az ő ismeretlen és láthatatlan istenének. A leány rá se hederített. Nem volt hajlandó kimozdulni helyzetéből.

Ekkor az anya átkulcsolta a leány nyakát, magához szorította keményen, nagy erővel a levegőbe emelte, s leültette maga mellé.

Simogatta haját. Homlokát kölnivizes zsebkendővel törölgette. Reá is mosolygott, egyszer, egyetlenegyszer, egy mosollyal, egy fásult, személytelen mosollyal, mely maradéka és roncsa lehetett annak a mosolynak, mellyel valaha, régen mosolyoghatott erre a leányra, amikor az még pólyában hevert, bölcsőben gőgicsélt, csörgőjét rázogatta. Megfakult mosoly volt ez, szinte vak mosoly. De mint valami foncsoravesztett tükör, még mindig fölcsillantotta, hogy mit jelenthetett neki akkor ez a leány.

Ezüst kanalat tartott kezében. Teleöntötte valami színtelen folyadékkal, melynek fojtó-illékony szagáról Esti – patikusok ivadéka volt – nyomban fölismerte, hogy paraldechyd. Ezt szerette volna beadni leányának, s ezért mosolygott. „Most majd szépen, csöndesen elalszol, kisleányom” – mondta, a kanalat a leány szájához közelítve. A leány szürcsölte az orvosságot. „Aludj, kisleányom, nyugodtan aludj.”

Zágrábba érkeztek.

A vonat álmos élete megélénkült. Tolattak, sípoltak. Kalapácsokkal kongatták az áthevült kerekeket, s ez a zaj dallamosan hullámzott végig az éjszakai állomáson. A mozdony itatott. Új mozdonyt akasztottak eléje, hogy kettő vonja föl a kocsikat a Karsztok irdatlan magasságába. Ismét megjelent a barátságos horvát kalauz, a lámpájával. Csak néhány utas szállott föl. Őket nem háborgatták.

Az asszony lélekmelegítőt adott a leányra, lehúzogatta a térdére a szoknyáját, újra – még csinosabban – megkötötte eperszín szalagcsokrát. Öltöztette őt éjszakára, ahelyett hogy vetkőztette volna. Lábára puha, sárga takarót teregetett. A leány lehunyta szemét. Mélyen, egyenletesen lélegzett.

Már ő is készülődött lepihenni. Hamvasszőke haját könnyű fekete fátyollal kötötte át.

Amikor Zágrábot elhagyták, a lámpára tekintett. Esti elértette a célzást. Fölkelt, az üvegburán összehúzta a körernyőt.

Nyitott szemmel, ölbe tett kézzel várta az asszony az álmot. Azok a jelenetek, melyeken átesett, nem izgathatták föl túlságosan, mert gyorsan elaludt. Csak egyet sóhajtott, és már aludt. Szemhéjai súlyosan lezárultak. Fáradt lehetett, halálosan fáradt. Arca mozdulatlan volt. Lélegzet nélkül aludt. A leány mély, egyenletes lélegzése is halkult. Nem is hallatszott már.

Csönd volt a fülkében, teljes csönd. A gázmécs zöld ködöt szitált széjjel, afféle opálos-tejes derengést, amilyent halpalotákban látni, tengeralatti búvárképeken.

Esti megint azt a megkönnyebbülést érezte, mint imént, amikor kimentek innen. Ez is bizonyos magány volt. Útitársai – fejüket az ülés támlájához nyomva – zsibbadtan, öntudatlanul ültek. Amíg a vonat határozott irányban száguldott, lelkük másfelé kalandozott, ki tudja, milyen utakon, ki tudja, milyen síneken. Az ő lelke e két lélek körül kalandozott. Hol az anyára, hol a leányra pillantott. Micsoda szenvedések és szenvedélyek ráncigálhatják őket. Szegények, gondolta.

A két mozdony zihálva kaptatott föl a kopár sziklákra, s köhögtek, nehezen lihegtek, egyre jobban erőlködtek. Már benn a nagy hegyek közt jártak. Idegen világ volt ez. Sötét erdők zúgtak fönn-fönn, magasan, kifürkészhetetlen titkaikkal. Vizek locsogtak itt-ott, hegyi erek és búvópatakok, néha ijesztően közel, az ablakánál. Tüzek gyulladtak valami hegyormon. Egy hámor egyetlen virrasztó ciklopszszemével vérvörösen izzott. Később fölcsillámlott egy folyó tükre is. Sötétszürke, jéghideg vize ide-oda csavargott, szikláról sziklára bukdácsolva. Sokáig követte ez a vonatot. Utána kocogott, versenyt futott vele, míg csak el nem fáradt. A levegő hirtelen lehűlt.

Esti fázott. Feltűrte kabátja gallérját, s belebámult ebbe a vadregényes éjszakába.

Most ismeretlen, kis állomások bukkantak ki a sötétből, sárga lámpafénytől csorogva, zárt váróterem, bitang székeivel és asztalával, konyhakert, salátákkal és káposztafejekkel, gyöpágyak, az állomásfőnökné kedvenc petúniáival és rezedáival. Kerti karókon üveggolyók puffadoztak. Fekete cica ugrott át a sövényen egy megvillanó fénysugárban. Az állomásfőnök ezen a késő órán kesztyűs kezét sapkája ellenzőjéhez emelve tisztelgett. Lábánál bölcs kutyája fülelt, hűségesen. Filagória szaladt elő a homályból, napsütéses, családi kávéozsonnák rég elhangzott kacagásával, s a vadszőlő lombjai között roppant időszerűtlenül egy halálosan riadt hajnalka reszketett, bekormozva az éjszakától, a félelemtől sötétlilán. Ezek a tárgyak, ezek az emberek és állatok pedig, akiket Esti most meglesett – mint azt, aki alvás közben kitakaródzik és álmában beszél -, szinte szemérmetlenül nyíltak ki előtte, tűrték, hogy ily sehonnai ifjú költő meglopja eddig féltve őrzött, gondosan rejtegetett életüket és magával vigye, örökre.

Mióta elindult erre az „első olaszországi útjá”-ra, több mint két napja, semmit sem aludt. A sok élmény elcsigázta. Füle égett, hátgerince sajgott. Lehunyta szemét, hogy kicsit nyugtassa.

Amint így bóbiskolt, ébrenlét és álom között kóvályogva, halk ruhasuhogást hallott. Valaki mellette állt, oly közel hozzá, hogy a keze az ő keze fölött lebegett. A leány volt. Esti megmozdult. Erre a leány visszaosont helyére.

Ez a leány nem aludt. Most sem ébredt föl, hanem már virrasztott. Zágráb után, az altatótól sem aludt el, becsapta őt is, anyját is. Valamit várt, valamire készülődött. Ebben a pillanatban hátracsuklott fejjel feküdt, és mélyen, egyenletesen lélegzett. Tettette az alvást, akár eddig. Esti a pilláinak résén kémlelte őt. A leány szeme se volt egészen becsukva. Az is épp így kémlelte őt, a pilláinak résén. Esti kinyitotta szemét. A leány is kinyitotta szemét.

Reá vihogott. Olyan különösen vihogott, hogy Estit majd kilelte a hideg. Lábacskáit keresztbe rakta. Fölfittyent csipkés alsószoknyája, látszott a térde meg a combja, a cinegecombocskájának egy meztelen darabkája. Megint vihogott. Idétlenül, félreérthetetlen kacérsággal vihogott.

Jaj, de förtelmes volt ez. Ez a leány szerelmes volt belé. Belé volt szerelmes ez a kukac, ez a csirke, ez a giliszta. Szerelmes volt belé ez a láb, ez a szem s ez a száj is, ez a borzalmas száj. Vele akart táncolni, ővele, azon a trágár gyermekbálon, a bóbitájával, az eperszín szalagcsokrával, ez a kis maskara, ez a kis báli rém. Jaj, de förtelmes volt.

Mit lehetett itt tenni? Botrányt nem akart csapni. Attól mindennél jobban iszonyodott. Fölkelthette volna az asszonyt, aki vele szemben aludt. De sajnálta.

Homlokát kiverte a verejték. Az volt a harcmodora, hogy egyrészt féken tartsa a leányt, másrészt lépre csalja és leleplezze. Ezért szabályos időközökben jelezte, hogy nem alszik, s ilyenkor köhögött, vagy vakargatta fülét, de az alvást is mímelte éppilyen szabályos időközökben, mert tudni akarta, hogy voltaképp mi a leány szándéka. Ezt a két módszerét következetesen váltogatta, mindig nagyon ügyelve, hogy egyik se legyen hosszabb, mint a másik.

A viaskodás sokáig tartott. Közben a vonat haladt rendeltetési célja felé. Néha úgy tetszett, hogy egy állomáson vesztegel, pedig javában kattogott, néha aztán úgy tetszett, hogy robog-robog, pedig egy állomáson álldogált, s a pályaőrök furcsán éber hangja hallatszott, és épp egy gépész csoszogott el a kavicson a szenesraktár felé. Visszafelé mentek, vagy előre? Egy fél óra múlt el? Vagy csak egy fél perc? Tér és idő szálai összegubancolódtak fejében.

Roppant fárasztó volt ez a mesterkedés. Esti szeretett volna szabadulni a kelepcéből, megérkezni Fiuméba, otthon lenni Sárszegen, a hálószobában, hol testvérei alusznak az ingaóra ketyegésénél, és mellettük aludni, a régi ágyában. De nem mert aludni, és nem is akart. Csikorgó foggal küszködött. Ha kissé jobban elálmosodott, különféle fortélyokhoz folyamodott. Rémítgette magát, leginkább azzal, hogy amíg alszik, hozzá mászik ez a zöldbéka, megcsókolja őt azzal a hideg szájával, melynél semmi se lehet utálatosabb és förtelmesebb.

Úgy három óra felé Esti, aki folyton ezekkel a lidérces gondolataival bíbelődött s folyton vigyázott, hogy mit kell tennie – most ébrenlétét jelezni, most alvást színlelni -, próbálta kinyitni szemét, próbált fölébredni, de nem bírt. Nem kapott levegőt. Száján volt valami. Valami hideg rondaság volt, valami nehéz, lucskos mosogatórongy, s ez ráfeküdt szájára, szívta, beléje dagadt, kövéredett tőle, megmerevedett, mint a pióca, nem akart leszakadni róla: Lélegzeni sem engedte.

Fájdalmasan nyöszörgött, ide-oda kapkodott, hadonászott sokáig. Aztán a torkából kurta ordítás harsant. „Nem” – hörgött -, „jaj”.

Az asszony már talpra ugrott. Nem tudta, hogy hol van. Nem tudta, hogy mi történt. Nem látott semmit. Teljes sötétség volt a fülkében. Valaki közben a gázmécsest is elfújta. Vastag füst gomolygott be az ablakon. Valaki újra segítségért kiáltott. Azt hitte, hogy vasúti szerencsétlenség történt.

Amikor sietve meggyújtotta a lámpát, a leánya Estivel szemben állt. Mutatóujját pajkosan ajkára nyomta, kérlelte őt, hogy csitt-csitt, erről hallgatni kell. Esti a leánnyal szemben állt, magából kikelve, minden ízében reszketve, halottfehéren. Száját törölgette, és zsebkendőjébe köpködött.

– Ó – mondta az asszony tompán -, bocsánatot kérek. De hiszen tetszik látni… – Csak ennyit mondott. Ezt is úgy mondta, mint aki azért kér bocsánatot, mert a kutyája végignyalta egy útitársa kezét. Végtelenül megalázott volt.

Majd anélkül hogy Estire tekintett volna, leányához fordult.

– Editke – kiáltott -, Editke, Editke – többször egymás után, talán hogy csak a nevét hallja. Ide-oda ráncigálta. Csodás önuralma mintha egy pillanatra elhagyta volna. Ezt rögtön megbánta. Átölelte őt, csókolni kezdte. Eszeveszetten csókolta, ahol érte, a száját is.

Esti, aki még föl sem ocsúdott az előbbi csók iszonyatából, és úgy undorodott tőle, hogy ki tudta volna hányni a belét is, lihegve szemlélte ezt a jelenetet.

A csók rejtélyét érezte. Amikor az emberek a kétségbeeséstől és vágytól tehetetlenek, s a beszéd már mit sem ér, csak ezzel érintkezhetnek, a leheletük egybekeverésével. Így igyekeznek egymásba szállni, a mélybe, ahol talán majd megtalálják mindennek az értelmét és magyarázatát.

Nagy rejtély a csók. Ő még nem ismerte. Csak a szerelmet ismerte. Csak az ábrándot ismerte. Lelkében szűz maradt, mint a legtöbb tizennyolc éves fiú. Ez volt az első csókja. Az első igazi csókot ettől a leánytól kapta.

Editke az anyja mellett gubbasztott. Most vállát vonogatta. Minden tizedik másodpercben – pontosan tíz másodpercenként – alig észrevehetően fölhúzta bal vállát. Nem dacoskodott. Ez nem szólt sem az anyjának, sem Estinek. Jeleket adott. Hogy kinek vagy minek adta ezeket a jeleket, azt senki se tudta, még ő maga sem. Csak talán az tudta, aki a földet teremtette a maga gyönyörűségére, és beléje az embereket.

Az asszony, akit furdalhatott az önvád, hogy előbb megfeledkezett magáról, a leányának mind a két kezét szorongatta. Tüntetett azzal, hogy vállalja vele a közösséget, most és mindenkoron.

Hallgattak. Mind a hárman hallgattak. Sokáig hallgattak.

Az asszony váratlanul megszólalt. – Virrad – mondotta maga elé -, nemsokára meg fog virradni. – Miért volt ez olyan ájulatosan szomorú? Azért, mert ezt jelentette: „Nem virrad, sohase fog megvirradni.”

Esti kiszaladt a folyosóra. Sietnie kellett. Alighogy kiért, sírva fakadt. Könnyei végigcsorogtak arcán.

De virradt, tényleg virradt. A keleti égen halvány fénysáv világított.

Most gondolta át, hogy mi történt. Ami itt történt, az tragikus volt és érdekes. Egy csöppet hízelgett is büszkeségének, hogy az iskolapadból – valami véletlen folytán – rögtön az élet legsötétebb gócába került. Többet tanult ebből, mint eddig minden könyvből.

Tavaly más harcai voltak. Egy költeményről az önképzőkörben azt állította, hogy ballada. A vezető tanár a kérdést vita alá bocsátotta, s a tagok véleményének meghallgatása után úgy döntött, hogy az illető költemény nem ballada, csak románc. Ebből ő „azonnal levonta a következményeket”. Leköszönt titkári állásáról, melyet tagtársainak megtisztelő bizalma ruházott rá.

Mennyire fájt ez neki akkor. Most látta, hogy nem is oly fontos. Nem a ballada és a románc a fontos. Az élet a fontos, csak az a fontos. Ez a csók is az élet gazdagságából fakadt, és őt gazdagította. Elmesélni senkinek se lehet, még öccsének se, mert mindenki kiröhögné. De maga előtt már nem szégyellte.

Homo sum – idézte Terentiust – humani nihil a me alienum puto” – s borzongva gondolt vissza erre a didergő csókra. Talán öröme is telhetett volna benne, ha kissé merészebb, és át tudja magát adni teljesen, mert a kéj – úgy sejtette – nem messze lakhat az undortól. Ezt se kell szégyellni. Epicurus non erubescens omnes voluptates nominatim persequitur. Ki is mondta ezt? Valahol a nyelvtan közepetáján van, egy oldalon, felül, kissé balra, példa a participium praesens használatára, tagadó kötőszócskával. Nem szabad pirulni. Semmit se szabad szégyellni. Csillag és szemét a sorsunk.

Már többen álldogáltak körötte, koránkelők, bajuszkötővel, útisapkában. A napfölkeltét lesték. Letolták az ablakot, magukba szívták a hajnali levegőt. Esti követte példájukat.

A lámpákat oltogatták. Robogott a vonat, menekülve az éjszakától, a lidércek elől, a nap felé. Az első sugár tündéri gyorsasággal megaranyozott egy ormot. Fatornyos kis templom állott rajta, várva híveit. Oly magasan állott, hogy képzelete, mire fölért, elpilledt, összerogyott, s kiadta lelkét, közvetlen a templom küszöbén, lenn pedig völgykatlan zöldellt, ijedelmes szakadék alján, oly mélyen, hogy képzelete hanyatt-homlok zuhant belé, és szörnyethalt egy sziklán. Meddő, kietlen táj volt ez. A hegyoldalon kőgátak húzódtak, sáncok, azokkal védelmezték az ittlakók kis termésüket, burgonyájukat, zabocskájukat az elemek haragja ellen. Ádáz közelharcot kell itt vívni a természettel. Szélviharok sivalkodnak, tövestül csavarják ki a fákat, összevissza hányják a barázdákat, s a levegőbe dobálják a vetőmagot az ördögnek. Errefelé még a sasok is félnek. Errefelé még a tehenek is oly értelmesen néznek, mert soványak és kedélybetegek. Télen leesik a hó, beborít mindent. Farkascsordák cammognak a fehérségben, lompos farokkal, lassan. Egy kalyibában guzlicáznak és sírnak. Itt kívánt volna élni. Elképzelte, hogy azonnal leszáll a vonatról, megtelepszik ebben a kőpokolban, erdész lesz vagy inkább kőtörő, feleségül vesz egy almaarcú, halovány horvát leányt, akinek fekete kendője van, fehér szoknyája és fekete köténye, aztán vele együtt öregszik meg, anélkül hogy hírt adna magáról, és a völgyben temetik el ismeretlenül. De azt is elképzelte, hogy ő e hegyek és erdők ura, gazdag, hatalmas, mindenkitől ismert és bámult, talán egy királynál is nagyobb. Mindenféléről képzelődött. Játszadozott az élettel, hiszen az még előtte volt.

Hat órakor beszállt egy katonaorvos – vagy amint Esti később elhencegte öccsének: egy „magas rangú ezredorvos”. Csomag nélkül jött, frissen, kialudva. Bársonyhajtókáján vidáman szikráztak az aranycsillagok. A közelben lakott, s Fiuméba igyekezett fürdeni.

Véletlenül Esti ablakához állott, aki ismert előzékenységével azonnal helyet adott neki. Az ezredorvos melléje könyökölt, s a köztük levő korkülönbség és magas rangja ellenére is beszédbe elegyedett vele.

Nagyon művelt ember volt, és nagyon világlátott. Vékony, színes hüvelyből mézédes dohányt szívott. Ápolt körmeit hosszúra növesztette, s befelé görbítette az ujjai bögyéhez. Igen érdekes ember volt. Már sokszor látta a tengert is.

Esti a legbadarabb kérdésekkel ostromolta, főképp a tengerre vonatkozólag. Ezekre az ezredorvos a lehetőség szerint felelt. Néha hosszabban, néha csak rövidebben, igennel és nemmel.

Plasénál fél hétkor figyelmeztette őt, hogy nemsokára feltűnik a buccari öböl. Lombok remegése jelezte, hogy a tenger már nincs messze. Sós pára röpült a levegőben.

Minden pillanatban itt lehetett. De még mindig nem volt itt. Esti már azt hitte, hogy az ezredorvos tévedett vagy tréfált. Nem jön a tenger, sohase is jön, nem hajlandó neki megmutatkozni. Ide-oda topogott, hogy ezzel is gyorsítsa a vonat nyargalását. Idegességében egy ditirambot készített, ünneplő sorokat, hogy ezekkel köszöntse a tengert. Szavai lassanként megfagytak ajkán. A tenger késett.

Véges-végig sorfalat álltak a kocsiban. Öreg hivatalnokok, nászutasok, asszonyok és gyermekek, még a dadák is, csecsemőkkel karjukon, még a betegek is, a tüdővészesek, a gyógyíthatatlanok, akik gyógyulást mentek keresni, mind-mind egymás mellett és egymás mögött ágaskodtak, nyújtogatták nyakukat, hogy kellő pillanatban magasra emelt szívükkel, egy kiszakadó, boldog sóhajjal üdvözöljék a tengert. Telt háza volt a tengernek. De ő azért se jelent meg. Mint a primadonna, kérette magát, csigázta a kíváncsiságot. Crescendóra volt szüksége, fokozásra, még hatalmasabb díszletre.

A két egymás elé fogott mozdony följebb-följebb kapaszkodott a meredek hegyi pályán. Már ők is türelmetlenkedtek, szomjúhozták a szabadító, megváltó vizet. Szaporázták sebességüket, és nekiszilajodtak. Vágyuk oly izzó volt, hogy talán azt se bánják, ha kisiklanak, lebukfenceznek ezekre a mészkövekre, és ízzé-porrá törnek. Meg kellett érkezniök. Kerekeik szemfényvesztő gyorsasággal forogtak, szinte állni látszottak. Újabb és újabb alagutakba rohantak. Előbb rémülten füttyentettek, aztán befurakodtak az izzadt, fekete sziklák közé, csattogtak és hortyogtak, s amikor kiértek, kérdőleg rikkantottak. Keresték a tengert, de még nem találták. Dugattyúik fényesen mozogtak az olajos csapágyakban. Fáradhatatlanul loholtak tovább. Megint egy alagútba zörögtek bele. Esti már letett minden reményről. Az ezredorvos azonban, amikor az alagútból kikanyarodtak, karneolköves mutatóujját a napfénybe nyújtotta, és így szólt:

– Itt van.

Hol van? Ott volt alatta, előtte, valóban ott volt, a tenger volt, maga a tenger, simán és kéken, ahogy azon az elemi iskolai falitérképen látta. Csak egy csücske még, a buccari öböl, a Quarnero szeletkéje. Tátott szájjal meredt rá. De ki sem élhette ámulatát, máris eltűnt. A tenger búvócskázott vele.

Később terült eléje, sokára, nyugalmas fönségében. Nem képzelte se szebbnek, se nagyobbnak. Szebb és nagyobb volt annál, amit valaha is elképzelt. Sima, kék végtelen, rajta a bárkák, csorba fél dióhéjak és vitorlák, fehér, narancsszín, fekete vitorlák, ferdén rábillenve, mint pilleszárnyak, tikkadt lepkék, melyek leröppennek a víztükörre, s isznak belőle. Távolról csak panoráma, képeskönyv képe, halk, majdnem mozdulatlan. Nem hallatszott föl hozzá a hullámok zúgása sem. Türemlésük se látszott. Maguk a hajók se mozogtak gyorsabban, mint az ő hajdani úsztatójátéka, melyet a mosdótálban ide-oda húzogatott gyermekkezével. Mégis ünnepi volt ez, óriási volt, az egyetlen óriási évezredek ősi fénykoszorújában.

Ekkor harsant ki belőle az a versféle, melyet már előbb próbálgatott, az a ditiramb, mely az éjszaka szorongó óráiban fogant meg benne, s Xenophon őrjöngő katonái, az Anabaszisz szétvert serege, az az éhező, hazavágyakozó tízezer nem kiálthatta oly hangosan, tízezer torok együtt, mint ő egymaga: Thalatta, thalatta. Nem-változó, örök-egy, egész te, hegyláncok székesegyházában, bércek templompillérei között, te szenteltvize a földnek, a szirtek kivájt szenteltvíz-tartójában, keresztelő-kútja minden nagyságnak, mely valaha élt ezen a világon, te anyaföld teje. Szoptass meg engem, válts meg, távoztasd el tőlem a rémeket. Tégy azzá, aminek születtem. Megfürdött a tenger szagában, előre megmosakodott leheletében. Két karját pedig feléje nyújtotta, hogy közelebb legyen hozzá.

Később a Scoglio di San Marco komorlott föl, a régi kalózvár romja. A crescendo után decrescendo következett. Lefelé ereszkedett a vonat a sziklák lépcsőzetes lejtőjén. Feltűnt az első olasz ház. Nem olyan rendes, mint otthon, nem is olyan kényelmes és tiszta. Karcsú és légiesen kecses. Színes rongyok, ingek lobogtak ablakából az élet őszinte piszkával, melyet itt nem rejtegettek. Magas póznákon piros-fehér-zöld zászlókat csattogtatott a szél, diadalmasan, a magyar tengeri kikötőt hirdetve. Be kellett mennie poggyászáért.

Az anya és leánya még mindig együtt voltak. Majdnem megdöbbent ettől. Ő közben elfeledkezett róluk. Már több órája eszébe se jutottak. Ezen a feledékenységen keresztül érezte, hogy mennyit voltak együtt ezek ketten, és még mennyit lesznek együtt. Most érezte, hogy mi az a sors.

Ők is cihelődtek. Az anya széles karimájú florentinkalapot illesztett a leány fejére, és a gumiszalagot odaakasztotta vékonyka állához. Maga is kalapban volt már. Fészekszerű szalmakalapot hordott. Két fehér rózsa volt rajta. Esti lesegítette bőröndjét.

Idestova búcsúzkodnia kellett. Elhatározta, hogy szóról szóra ezt mondja neki: „Asszonyom, én kimondhatatlan tiszteletet és mély részvétet érzek ön iránt. Mindjárt az első pillanatban rendkívül rokonszenvesnek találtam. Homlokán észrevettem egy jegyet, egy olyan fájdalmat, melyet eddig még sohase láttam. Zágráb felé a haját, a hamvasszőke haját könnyű, fekete fátyollal kötötte át. Hajnalban, amikor hirtelenül – és modortalanul – kiszaladtam ebből a fülkéből, egyszerre úgy láttam, hogy ettől a fátyoltól elfeketedik az egész világ. Ön egy mártír anya, ön egy szent vértanú anya, hét tőrrel szívében. Nagyon sajnálom. Leányát is nagyon sajnálom. Különös leány. Adjon neki talán brómkáliumot, oldatban, esténként egy kávéskanállal, és fürdesse hideg vízben. Nekem is ez használt. Ami azt a – hogy is fejezzem ki magam – dolgot illeti, nem vettem zokon. Egy kicsit féltem. De már nem félek. El is felejtettem. Csak az nyugtalanít, hogy hová tűntek éjfél után. Mindenütt kerestem önöket, de nem találtam. Most sem értem, hogy hol lehettek olyan sokáig. Az az ötletem támadt, hogy ekkor ön, asszonyom, a leánya kedvéért, akit úgy szeret, a leánya kedvéért, aki nem él ebben a világban, elment vele együtt a fantasztikum birodalmába, és ott vele együtt láthatatlanná vált. Nem kielégítő magyarázat, elismerem. De mély költői gondolat. Ezért bátorkodom közölni. Én írónak készülök. Ha egyszer majd megtanulom ezt a nehéz mesterséget – mert méltóztassék elhinni, ezt tanulni is kell: folyton virrasztani, szenvedni, megérteni önmagunkat és másokat, kegyetlennek lenni önmagunkhoz és másokhoz -, szóval akkor, egyszer talán meg is írom ezt. Nagyon nehéz téma. De engem ilyesmi érdekel. Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl, s a lehetetlent kísérli meg. Ami ezen alul van, azt lenézem – tessék megbocsátani szerénytelenségemért, hiszen még senki vagyok és semmi -, mégis lenézem, mélységesen megvetem. Amit itt átéltem, nem felejtem el soha. Megőrzöm emlékeim között, és ezzel fejeztem ki sohase szűnő gyászomat. Én már semmiben se hiszek. Ebben azonban hiszek. Most pedig engedje meg, asszonyom, hogy mielőtt végképp eltávoznék, együttérzésem és fiúi hódolatom jeléül megcsókoljam kezét.” Ezt akarta mondani, de nem mondta el. Egy tizennyolc éves fiú csak érezni tud még. Nem tud ilyen mondatokat összehozni és előadni. Ezért csak meghajolt. Mélyebben, mint ahogy tervezte. Majdnem a földig hajolt.

Az asszony csodálkozott ezen. A földre pillantott, még mindig rejtegetve szemét, melyben valaha élet lehetett, de most csak félelem volt s örökös aggodalom. Ő ezt gondolta:

„Szegény fiú, szegény fiú. Micsoda rémes éjszakád lehetett. Amikor beszálltál hozzánk, eszembe jutott, hogy el kellene valahogy távolítanom téged. Láttam, hogy remegsz. Néha kissé nevetséges is voltál. Föl akartalak világosítani. Csakhogy nekem nem lehet ilyesmivel törődnöm. Akkor folyton-folyton beszélnem kellene, mindenkinek el kellene mondanom, itt a vonaton, otthon a szomszédoknak, külföldön is és mindenütt, hogy mi történt minálunk. Ez lehetetlen. Hát inkább hallgatok. Aztán őszintén szólva egy kissé el is fásultam az emberek iránt. Éjfélkor, mikor leányommal elhagytam ezt a fülkét, és – valahol másutt – olyan jelenet játszódott le, melyet hogy nem láttál, örökké hálás lehetsz, azt reméltem, hogy majd csak meggondolod magad, és közben átszállsz máshová. Te ezt nem tetted. Finomságból nem tetted. Nem akartad tudtomra adni, hogy körülbelül tudod azt, amit tudsz. Szépen viselkedtél. Úgy viselkedtél, amint egy jól nevelt úrifiúhoz illik. Köszönöm. Még gyermek vagy. Bizony, a fiam lehetnél. A vőm lehetnél. Az lehetnél, a vőm lehetnél. Lásd, mi minden nem jut eszébe egy anyának. Még egy ilyen anyának is. Még egy ilyen leány anyjának is. De nem lehetsz a vőm. Senki se lehet az én vőm. Te nem ismered még az életet. Az orvosok diagnózisát sem ismered. A svájci és német tanárok nem sok jóval biztatnak. Tanácsuk ellenére utaztunk el. Itt a közelben van egy kis sziget. Sansegónak hívják. Halászok laknak rajta, egyszerű emberek. Olajbogyókat termesztenek, és szardíniát fognak. Azok nem vesznek észre semmit. Oda viszem őt, eldugni. Ezen a nyáron még együtt akarok vele lenni. Talán ez az utolsó nyarunk. Aztán – úgy látszik – mégiscsak el kell majd »helyezni«. Már évek óta ezt ajánlják a szaktekintélyek, az otthoniak meg a külföldiek is. Vannak megbízható »intézetek«. Ott külön szobát kap, vigyáznak testi épségére. Meg is lehet látogatni, ahányszor kívánom. Te még nem ismered ezt. Ne is ismerd meg soha. Isten áldjon. Én hiszek Istenben. Hinnem is kell benne, mert másképp nem tudnám teljesíteni kötelességem. Menj, fiam. Felejtsd el az egészet. Légy boldog, fiam.” Ezt gondolta. De ő se mondta el. Aki szenved, az nemigen beszél. Csak hátravetette fejét, föltárta összetiport arcát, s most először nézett Esti Kornélra, és jutalmul megengedte neki, hogy ő is hosszan nézzen borostyánzöld szemébe.

Már egy fiumei utcán futott a vonat a leeresztett sorompók között. Hordárok rohamozták meg a kocsikat. Esti maga cipelte kosarát, elhelyezte a vasúti raktárba, mert Fiuméban szobát se szándékozott váltani, takarékosságból, hiszen csak este nyolcig maradt itt, hajója, a Dániel Ernő, akkor indul Velence felé. O navis referent in mare te novis fluctus…

A pályaház előtti téren bérkocsik között magánfogat várakozott. Abba szállt be az anya és a leánya. Esti utánuk bámult. Nézte őket mindaddig, amíg el nem tűntek a Viale Francesco Deák méla platánsorán.

Ő is megindult ezen az árnyas, naptól pöttyözött sugárúton, könnyedén, panyókára vetett gumiköpenyével. Latte, vino, frutti – szóltak hozzá a cégérek. Buon giorno – mondogatták egymásnak a járókelők. Annibale – kiáltott egy anya a fia után, s egy kofa, aki a sarkon fügét árult, így szidta kisleányát: Francesca vergognati. Mindenki ezen a nyelven csacsogott, ezen a nyelven, mely oly szép, hogy nem is hétköznapra való, ezen a neki nem ismeretlen nyelven, melyet ő a magolás, a gimnazista szurkolás gyötrelmeiben fogadott szívébe. Állandó lárma zsibongott itt a levegőben, boldog zsivaj, az utca nagy és szabad vidámsága. Az emberek, amíg élnek, lármáznak, később úgyse lármázhatnak. Egy kézikocsin halakat toltak, nagy tengeri halakat és rákokat. Cukrászdák vaníliaillatot leheltek. Babérfát is látott és osztrigát. A fodrászüzlet rojtosan lógó üveggyöngy függönye előtt állt a parrucchiere fölségesen kinyalva, mint egy isteni hisztrió, ajánló minta vendégeinek, magasra polcolt, agyonpomádézott fekete hajába egy fehér fésűt ragasztva. Pipereszappana: italianissimo. Minden túlzás, a legeslegfelső fok, önkívület.

Esti letelepedett egy kávéház tornácára. Tegnap délután óta se nem evett, se nem ivott. De az ételnél-italnál is jobban vágyakozott arra, hogy végre életében először olaszul beszéljen, egy igazi olasszal. Bizonyos lámpalázzal készülődött erre. Nagyon lassan jött oda a pincér, egy öreg talián, hegyes, fehér szakállal.

Ez tudta, hogy a budapesti gyors érkezett meg, s ezért így szólította meg vendégét, majdnem zamatos magyarsággal: – Reggelizni tetszik? – Esti nem felelt, várt egy kicsit, majd így szólt: – Si, una tazza di caffé. – A pincér szívesen anyanyelvére fordította a szót: – Benissimo, signore – és máris indult. Esti azon való örömében, hogy ez a vizsga ily remekül sikerült, és hogy még többet társaloghasson, utána kiáltott: – Cameriere, portatemi anche pane, acqua fresca e giornali. Giornali italiani – tette hozzá hanyagul és magától értetődően. – Sissignore, subito – válaszolt a pincér, és elsietett, az ő leírhatatlanul kedves s-eivel.

Esti boldog volt. Boldog volt, hogy másnak nézték, mint ami, talán olasznak is, de mindenesetre másnak, egy idegennek, egy embernek, s tovább játszhatta szerepét, kiszabadulva abból a börtönből, melybe születésétől fogva bezárták. Felhörpintette feketéjét, melyet nagy alumíniumkancsóból öntött poharába a pincér, bevágott hat kiflit, négy zsömlét, aztán, mintha világéletében ezt művelte volna, beletemetkezett a Corriera della Sera lepedőjébe.

Amint így olvasgatott, rákiáltott egy hang: – Pane. Toprongyos, szutykos utcagyerek állt asztala előtt, négyéves kis lurkó, mezítláb, és a süteményes kosárra mutatott, igen határozottan. Esti adott neki egy zsömlét. De a fiúcska nem ment el. – Un altro – kiáltott újra. – Che cosa? – kérdezte Esti – Un altro pane – mondta a fiúcska – due – és mutatta, a levegőbe emelt két ujjával, amint itt szokásos, hogy nem egyet kér, hanem kettőt – per la mamma – és ezt is mutatta, az ő anyját, aki tőle pár lépésnyire állt a kocsiúton, mint egy színpadon, szemléltetően és hatásosan, mint egy könnyfacsaró giccsben, de mégis magasztosan. Fiatal, viharvert anyácska volt ez, szintén mezítláb, ingben, blúz nélkül, csak egy koszos szoknya lógott róla, és kócos is volt, arcbőre pedig olyan zöldes, amilyent Abruzzóban látni. Szeme sötéten fáklyázott. Ő meg a porontya egyenes derékkal, meg nem görnyedve figyelték, hogy mit fog művelni a straniero. Esti átnyújtott a fiúcskának még egy zsömlét. Az lassan tovább ballagott az anyjával, a mammá-val, akit annyira lehet szeretni. Egyikük se köszönte meg kedvességét.

Ez pedig kimondhatatlanul tetszett és jólesett Estinek. – Lám – gondolta -, ezek nem koldulnak, ezek követelnek. Régi szabad nép, a nyomorában is dicső. Mindig ott ült az élet asztalánál. Tudja, hogy övé az élet és a kenyér is. Sokat kellene itt élnem. Ez az érzékletesség, ez az őszinteség, ez a mindent átvilágító verőfény, ez a könnyű forma, mely mögött nem is sejtett tartalom lappanghat, izgat. Vérségi kapcsolat nem lehet oly erős, mint hozzájuk való vonzódásom. Csak ők gyógyíthatnak ki zavaros érzelmességemből.

A fizetésnél némi nézeteltérések támadtak, mert Esti nem értett egypár olasz számot, s a pincér, aki Esti kiejtésén rögtön észrevette, hogy nem olasz, azzal a nyíltsággal, mely ilyen gyerekemberrel szemben megengedhető, vallatgatni kezdte, hogy miféle nemzetiségű. Fölsorolt igen sok népet. – Austriaco? Tedesco? Croato? Inglese? – Esti csak fejét rázta. Aztán a pincér azt tudakolta, hol lakik egyébként, milyen városból jött ide, honnan származik. Esti erre egyáltalán nem felelt. Egy szigorú mozdulattal félreparancsolta az öreget, aki nem messze az asztalától egy oszlop mögé húzódott, s onnan méregette ezt az érthetetlen fiút.

Hogy honnan származom? – szavalgatott magának Esti, megmámorosodva a feketétől és az álmatlanságtól. – Onnan, ahonnan minden ember. Egy anyaméh bíbor barlangjából. Én is onnan indultam egy bizonytalan utazásra, melynek sem rendeltetése, sem utolsó állomása nincs feltüntetve az útlevélben. Kéjutazás? Remélem, az lesz, mert roppant szeretek élvezni mindent. Vagy tanulmányút? Bár tudhatnék mindent, amit eddig tudtak. Vagy csak affaire familiale? Azt se bánnám, mert imádom a gyermekeket. Szóval a föld férge vagyok, ember, mint te, kedves, öreg talián, jó is meg rossz is. Mindenekfölött azonban érzékeny és kíváncsi. Minden és mindenki érdekel. Mindent és mindenkit szeretek, minden népet és minden tájat. Mindenki vagyok és senki. Vándormadár, átváltozó művész, bűvész, angolna, amelyik folyton kisiklik az ujjak közül. Megfoghatatlan és átfoghatatlan.

Az Adamich-mólón közelről látta a tengert. Gyümölcshulladékok, rossz cipők, halszálkák úszkáltak olajfoltos tükrén. Fölháborodott, hogy a fenséges óceánt használják is valamire, nemcsak mindig imádják. Gőzös indult Brazíliába, Rio de Janeiróba. A levegőben sirályok vijjogtak, a tenger sirályai, a vihar királyai.

Már írni kellett volna haza egy új levelezőlapot aggódó édesanyjának. De ezt későbbre halasztotta. Nem is fért volna rá egy levelezőlapra az a sok kaland, mely megtörtént vele. Annyi emberrel ismerkedett meg, annyi új emberrel, és két másik anyával is. Családja megnövekedett.

Fürödni ment, hogy lemossa magáról az éjszakai fejfájást és szívdobogást, az iskolaport és mindent.

Levetkőzve, úszónadrágban sokáig üldögélt egy sziklán. Hallgatta a víz dörgését, mely minden pillanatban friss pezsgőt nyitogatott, durrogva. Később leszállt hozzá, barátkozott vele, megcirógatta. Amikor látta, hogy nem bántja őt, pofon csapta, mind a két kezével, az ifjúság fölségsértő hetykeségével, oly vakmerően, mint a csecsemő egy királytigrist. Lemerült beléje. Prüszkölve bukott ki, és kacagott. Hintázott törékeny, üvegszerű felületén. Dalolt és ordítozott. Kimosta torkát ezzel a sós öblögetővízzel, utána beleköpött, mert a tenger köpőcsésze is, az istenek és rakoncátlan fiatalok köpőcsészéje.

Aztán tárt karokkal dobta testét a gyöngyös kékségbe, hogy végképp egyesüljön vele. Nem félt ő már semmitől. Tudta, hogy ezután nem érheti nagyobb baj. Az a csók és ez az út fölszentelte valamivé.

Beúszott messzire, a tilalomjelző kötélen túl, ahol már veszedelmeket is vélt – cápákat, hullákat, rozsdás vasmacskákat és hajóroncsokat -, hogy minden, ami szép és rút, minden, ami látható és láthatatlan, az övé legyen.

Úszott előre a hullámokkal és a reggeli széllel, arrafelé, ahol aranyködben az arany Velencét sejtette, a földet, melyet még nem ismert, de ismeretlenül is szeretett, s amint válla ki-kibukkant a vízből, arcát rajongva emelte a túlsó latin part: Itália, a szent és imádott Itália felé.


könyvtár denevérek mafra

csók szerelem irodalom erotika szeretet történet könyv pixa vasút adomány sín út

Kedves olvasó,

lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).

Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!   


még több irodalom

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

3 hozzászólás

  1. Sárszeg.
    Esti Kornél Sárszegen nőtt fel.
    Sárszegen él Novák tanár úr és tanítványai is az Aranysárkányban, valamint Pacsirta is a szüleivel Kosztolányi egy másik regényében. Feltűnik Sárszeg a Gőzfürdő című novellában is.

    S bár tényleg létezik egy Sárszeg nevű település a Partiumban, Romániában – kíváncsiságból rákerestem 🙂 -, azt olvasom, hogy Kosztolányinál Sárszeg a szülővárosa, Szabadka.

  2. Kitűnő részlet. Olyan Centauris . A nagy utazás Budapestre- neki is van egy ilyen története. Meg a csúnya rokon lány , amikor „még látott”- . Csak az anyákról nem ír ilyen gyönyörűen. Micsoda mélységek egy fiatal emberben. Olvastam a Pacsirtát- teljesen elfelejtettem- Edit fantasztikus vagy. Megnézem a filmet, mid a kettőt amit említettél.

  3. Ezt a fejezetet eddig nem olvastam, érdekes, furcsa, egy ifjú a századfordulóról, nekem kissè idegen.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük