A vaddisznó (Sus scrofa L.) | Alfred Brehm
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A vaddisznó (Sus scrofa L.)
1863-69 | magyarul 1901-1907
Erős hatalmas állat, amely meg tudja magát védeni, ha kell.
A teljes hossza 1 3/4 m, testhossza 1 1/2 m, a farkának hossza 25 cm, vállmagassága 80–95 cm, súlya 150–200 kg. Az egyes példányok tartózkodási helyük az évszakok és a táplálék bősége szerint igen különbözőek lehetnek. Így történhetett meg, hogy Hoesch talált egy agyarast, amelynek vállmagassága 102 cm volt, viszont Eversmann Murgabnál talált egy kocát 7 malaccal, amelynek súlya csak 48 font volt, Radde pedig egy 700 font súlyú kaukázusi kanról emlékezik meg.
Kevés állat szerepel oly sokféleképpen az ókori népek mitoszában, mint a sertés. Míg a kan jobbára a haragvó, bősz Istenség fogalmával volt összefüggésben, addig a koca a szelídséget és termékenységet jelképezte. Az ókori népek a kant mint hatalmas, félelemgerjesztő harcias állatot nagy tisztelettel vették körül.
Az ó-görög regék szerint egy mykenai hadvezér, ha az ellenséget kemény csatákban legyőzte, hősiességének jelképeül harci sisakját vadkanagyarakkal díszítette föl. A gallusok és a kelták mint harcias nép, kardjaik pengéjébe egy kan rajzképét égették be, a harcba induló csapatok előtt pedig zászló helyett egy táblára festett kan rajzképét vitték.
A bősz kannal az ókori görögök mitológiájában sokszor találkozunk.
A kalidoniai vadkanvadászat hőse, Meleagros királyfi és Herakles, az erymanthosi rettenetes vadkan elejtője, félistenek lettek az akkori idők népeinél – hőstetteikért. Homeros a csatába induló görög hősöket a vadkannal hasonlítja össze, mert ez bátran és haláltmegvetően veti magát az ellenség elé, miközben megmutatja fegyverét, a hatalmas fehér agyarakat.
A pogány germánok mítoszában az aranykan játszott nagy szerepet. A kant a napisten szent állatának tartották, a sötét viharfelhőkben a tovavonuló fekete kan alakját látták, a cikázó villámokat pedig a kan agyarainak tartották. Freir, a napisten, az égbolton lévő trónusán felhőkből képezett úton halad tova nagy fényt árasztó napszekerével, melyet Gullinbursti, az aranykan vontat erős vágtatásban.
Az északi népek (norvégek, dánok, Izland szigetek) vallásos ősi mondáiban szerepel Holla istennő, ki megharagudva, bősz fekete vadkanra ülve száguld a szörnyek seregével, hogy az emberiségre veszélyt hozzon. Az ázsiai mongoloknál a kan, mint a borzalom szimbóluma szerepel a vallási ősregékben.
Az ókori idők vallási ceremóniáiban a sertés többféle módon szerepel.
A görögök Demeter istennőnek – a földtermékenység istenének – tiszteletére rendezett vallási ünnepélyeken kant áldoztak azért, hogy vetéseiket fel ne túrja, hasas kocát pedig azért, hogy gazdag termésük legyen. Az ókori rómaiak Ceres istennőnek hasas kocát áldoztak azért, hogy jó terméssel jutalmazza meg őket, viszont Vénusnak a szépség istennőjének pározni vágyó kant áldoztak azért, hogy segítse meg őket szívük vágyaiban.
Aeneas trójai királyfi a görögök ellen viselt háborújában hasas kocát áldoz fel az isteneknek a csata előtt, hogy legyenek segélyére a csata szerencsés kimenetelében. Áldoztak azonban sertést még a pogány germánok is. Érdekes, hogy ezen ősrégi pogány szokásnak még manapság is megvan az emléke néhány német vidéken, mert karácsonykor kan-formára sütött kalácsot (Eber-Kuchen) tálalnak fel az asztalra.
Dr. Balogh Albin szerint Pannoniában az ősmagyarok is áldoztak sertést pogány isteneiknek. Hogy náluk a sertés kedvelt állat volt, azt mutatják az ókori leletekben található szobrocskák, melyek kezükben malacpecsenyével telt tálat tartó női alakokat ábrázolnak.
Érdekes, hogy az ókori egyiptomiak – noha a sertéshúsevést vallásuk tilalmazta – Isis és Osiris isteneiknek holdtöltekor áldoztak fel sertéshúst és akkor – ők is lakmároztak az áldozatból.Az is érdekes, hogy az ókorban a sertés nemcsak áldozati állat volt, de mint szerencsét hozó állat is kedvelt volt.
Ezt mutatják a germánoknál és a rómaiaknál aranyláncon (nyakban, vagy karkötőn) hordott aranyból készült „szerencsemalacok”, és az ókori hinduknál az aranypénzeken bevésett disznófejek koszorúval körülvett képei. Régi hazánkban Verőcemegyében talált a hallstadti korból származó dáljai aranykincsleletnél voltak arany fibulák, melyek disznóformájú állatot ábrázolnak. A mocsaras vidéken élő vaddisznók rendesen nagyobbak, mint a száraz erdőben élők; a Földközi-tenger szigetein élők rendesen kisebbek, mint a szárazföldön élők.
Külsejében a vaddisznó hasonlít szelídített rokonához
azzal az eltéréssel, hogy törzse rövidebb és zömökebb, lábai erősebbek, feje hosszabb és szikárabb, fülei felállóbbak és hegyesebbek, mint a szelídített sertéséi. Színe különböző.
Németül „Schwarzwild”-nek hívják; a szürke, vörös, fehér és tarka vaddisznók ritkák és mindig gyanusak, hogy házi sertéssel keresztezett példányok.
Szőrözete hosszú, merev és hegyes, a végén gyakran több szálra hasadt sörte, amelyek között alul a bőrszínen az évszakok szerint több vagy kevesebb puha, gyapjas szőr van. A nyak alsó részén és a has hátsó felén a sörték előre állanak, a test többi részén hátrafelé hajlanak.
A hátán a sörték sörényt (sörtetarajt) képeznek, amely sörény rendesen fekete vagy kormosbarna színű a sörényt alkotó sörték vége azonban sárga, szürke vagy vöröses, úgyhogy az egész sörény képe valamivel világosabb szín benyomását kelti. A füle feketésbarna, a farka, az orra, a lábak alsó része és a körmök szintén feketék, a pofa külső részének szőrözete rendesen pettyezett, néha túlnyomóan világos.
A vadászok a kifejlődött hímet agyarasnak, vagy vadkannak, a nőstényt kocának hívják.
A fiatal állatot kicsi korában malacnak, majd két éves koráig süldőnek nevezik. Két éven túl a kocát két, három, stb. éves kocának, a kant két, három, stb. éves kannak nevezik. Az első lapockáját fedő vastag bőrt pajzsnak, szőrözetét sörtének, a hátán levő hosszabb szőrt sörénynek nevezik. A disznó a pagonyban tanyázik, fészket vagy katlant túr magának és abban fekszik. Ha a kutyák felverik, vagy megfogják, úgy szétveri a kutyafalkát és kitör.
A vaddisznó az erdőben és főleg a kukoricavetésekben igen nagy károkat okoz, miért is ma már csak mindig kisebb területen tűrik meg. Még a nagyurak pártfogása, amely a derék vadat menteni igyekezett, sem tudta megakadályozni megritkítását.
Mindennél többet mond az a hagyomány, hogy Károly würtenbergi herceg 1782-ben egy vadászaton 2600 darab vaddisznót lőtt, amelynek értéke semmi esetre sem állott arányban az általuk okozott kárral.
Dacára annak, hogy igen megfogyott,
még mindig elég gyakori és teljesen vad állapotban él csonka hazánk erdőségeiben, ezenkívül Németország következő vidékein: Elzászban, a rajnai tartományokban, Hessenben Nassauban, Hannoverben, Pomerániában, Kelet- és Nyugat-Poroszországban és Felső-Sziléziában, Anhaltban, Szászországban, Thüringiában, úgyhogy tulajdonképpen csak az erdőkben szegény vidékeken és néhány középhegységben pusztult ki.
Gyakori a sertés Franciaország és Belgium erdős hegyeiben, Lengyelországban, Galiciában, a Duna alsó folyása mentén, Dél-Oroszországban, a Balkánon és az Ibériai félszigeten.Ma Európában a Keleti-tengerig van elterjedve, a kőkorszakban azonban még Dánián át Svédország közepéig tartott elterjedési területe. Angliában és Irországban már a történelmi időkben irtották ki.
Ázsiában a Kaukázustól az Amurig van elterjedve és az 55. szélességi foktól a Himalaya lejtőjéig található, azonban csak azokon a vidékeken, amelyek létfeltételeinek különben megfelelnek. Így például a magas síkságokon hiányzik, viszont a Tien-Schan hegyekben az erdőövön túl, tehát körülbelül 8300 m magasságig található. Egész Észak-Afrikában el van terjedve, mindenütt előfordul, ahol a megélhetése biztosítva van.
Nehéz elterjedésének pontos határait megadni,
mivel testének alakját igen befolyásolja a környezet, aminek következtében igen sok alfaja keletkezett, így pl. a Sus scrofa baeticus Thos. Spanyolországban és Észak-Afrikában. A mellett, egyáltalában nem lehetetlen, hogy a két alnem a vaddisznó és a csíkosdisznó nem is határolható el egymástól teljesen. Már Nehring azt hitte, hogy sikerült Délkelet-Szibériában a két alnemet összekötő fajtát felfedeznie.
Legutóbb Ulmansky mutatott rá arra, hogy a boszniai vaddisznó koponyája mindkét alnem jellegzetes tulajdonságait magánviseli. Egyebekben tovább megy és úgy véli, hogy a kérdéses sertésfajta rokon a Rütimeyer által a svájci cölöpépítmények között talált sertés koponyájával, amelyet Rütimeyer külön fajnak tartott és mint Sus scrofa ferus antiquus-t írt le: lehet különben, hogy mind a kettő azonos a magyarországi S. s. Attilla Thos.-val.
A dolog azért érdemel különösebb figyelmet, mert megállapítást nyert, hogy Dél-Európában él egy a rendestől eltérő, nagyobb vaddisznó, amely a jelek szerint, – amint arra alább rá fogunk mutatni, – a házisertéseink egy részének is ősapja lehet.
Igen érdekesek Szardinia sertései. Itt egy kicsiny, a vaddisznótól némileg eltérő alakú sertés él, – valószínűleg a közönséges vaddisznóból fejlődött szigeti alfaj, – amit Sus scrofa meridionalis F. Maj.-nak neveznek. Ugyanitt él azonban egy másik, a csíkosdisznók alneméhez tartozó, – vaddisznó is, amelyről alább még beszélünk.
A vaddisznó legtöbbször a nedves, mocsaras helyekén tanyázik,
akár van a közelben erdő, akár nincs, ha a vidék mocsári növényzettel van borítva. Igen szereti még a nagyobb terjedelmű fiatal sűrű tűlevelű erdőket. Egyiptomban nem egy helyen a cukornádültetvényekben tanyázik és nem ishagyja el azokat. A nádat eszi, lubickol a vízben, amit a földekre eresztenek, és annyira jól érzi magát, hogy semmiféle eszközzel nem lehet őt elzavarni.
Ázsiában is elhagyják néha, néha az erdőt, hogy a folyó- vagy állóvizek partján a magas fűben tanyázzanak. Pihenőhelyül éppen csak akkora fészket túr magának a földbe, amibe belefér. Ha lehet, kibéleli mohával, száraz fűvel, avarral és itt nyugszik.
A falka hasonló fészket készít magának, de az egyesek úgy fekszenek bele, hogy valamennyinek a feje a középen legyen. Télen szívesen bujnak összehányt nád-, vagy szalmakupac alá, hogy jobban bírják a hideget.
A vaddisznó rendesen falkában jár.
A kocák a süldőkkel és néhány kannal alkotják a falkát. Az erősebb kanokból is összeverődik néha falka.Az öreg kanok azonban rendesen remete életet élnek és csak párzás idején csatlakoznak a falkához.
Hogy a sertés a hű férj szerepét milyen komolyan veszi és hogy mily meghatóan tud ragaszkodni párjához, arra érdekes esetet mondott el Schultheisz Gyula fejérmegyei nagybérlő. Az uradalom egyik szélén közvetlenül határos a gróf Cziráky-féle erdővel, honnét 1927 őszén nagy csapatokban jöttek ki a vaddisznók egy 50 holdas kukoricatáblába, hol alapos pusztítást vittek véghez. A szárat ledöntötték és a féligérett csöveket lerángatták és félig lerágva újakat kezdtek ki.
A föld tele volt elszórt kukoricaszemekkel. Csöndes holdvilágos éjjeleken csámcsogásuk, röfögésük és a kukoricaszárak ropogása messziről elhallatszott.
A tetemes kártételnek véget vetendő,
a bérlő – nem lévén vadász – két ispánját küldötte ki éjjeli lesre, kik több vasvillával fölfegyverkezett bérest vittek magukkal, míg ők nullással töltött puskákkal álltak készen. Este 10 óra felé ismét hallják a kukoricapusztítás zaját a sűrűből.
Az egyik ispán a tábla szélén arrafelé lopódzik és mikor egy sötét, nagy tömeget lát és a „fújásokat” hallja, odagyújt az öreg leveskeverővel, mire a csapat nagy robajjal menekül. A lövésre futva jön oda a másik ispán és mivel a fekete tömeget tovább is fújni, szuszogni hallják, ő is odalő abba az irányba postával és vasszögekkel töltött mordályával.
Egyszerre azonban a sötét kukoricatábla szélén megjelenik fogait csattogtatva és nagyokat fújva egy másik sötét tömeg, mire az ispánok a vasvillás béresekkel együtt – ahogy bírták – elinaltak és meg se álltak a major házakig. Seidl ispánt azonban nem hagyta a vadászláz nyugodni. Nekiöltözködött és egy vasvillás béressel újra kiment az erdőszél felé, hogy megfigyelje a reggeli pirkadáskor, hogy mi lett az ő disznójával, mert tudta, hogy a meglőtt disznó ott maradt a kukoricában. A domb tetején gubbasztottak egy árokban az éj sötétjében; nyíltott fülekkel figyelve minden neszre. Nagy szuszogásokat és fújásokat és röfögéseket hallottak és izgatottan várták a reggelt.
Óvatosan a hangok irányába csúszva a hajnali szürkületben
azt látták, hogy az egyik lövéssel keresztcsonton meglőtt, bénává vált nagy koca a másik lövést tüdejébe kaphatta, mert kivonszolta magát a kukoricásból az erdőhatár tisztása felé, de ott már lassan kiszenvedett. A hatalmas kan döfödte őt orrával és tovább hengergette az erdő lejtője felé. Közben nagyokat fújva körülnézett, mintegy keresve, hogy kin tölthetné ki bosszúját. Miután a kan tovább is ott maradt élettelen társánál, az ispán és a vasvillás ember jobbnak látták hasoncsúszva az erdő árkában a biztos hazafelé jutást választani.
Délelőtt azután új majorbeli puskásokkal fölszerelve, kocsival közelítették meg az elhullott nagy 130 kilós vaddisznót, melyet már társa akkor otthagyott, de nem hagyták el a döglegyek, úgyhogy csak bőrét lehetett megmenteni, mely most a pázmándi lakás férfiszobájának egyik díszét képezi.
Nappal rendesen lustálkodva a fészkükben hevernek, este pedig felkelnek, hogy ennivaló után nézzenek. A vadászok megfigyelése szerint felkelés után az erdőben vagy a réten feltúrják a földet és meghenteregnek benne, vagy valamelyik csermelyben fürödnek egy órácskát.
Úgy látszik, hogy a fürdés lehűtő hatására szükségük van, mert néha mérföldeket vándorolnak, hogy patakot találjanak. A fürdés után előszeretettel dörgölődznek gyantás fákhoz. A szőr között megragadt föld és a fákról felszedett gyanta idővel azután a lapockákon olyan pajzsot alkot, amit sem a sörét, sem az ellenfél agyara át nem jár. Csak amikor már minden elcsendesült, mennek ki a vetésekre, de ahova egyszer odaszoktak, onnan nagyon nehéz őket elszoktatni.
Ha a vetés (főleg a tengeri) már érőfélben van,
akkor különösen nehéz őket a vetéstől távoltartani és nagyobb kártól megmenekülni. Sokkal többet pusztít el, mint amennyit megeszik, amiért is igen kártékony.
Az erdőben és a mezőn minden megehető táplálékot összeszed, mint: szarvasgombát, rovarlárvákat, kukacokat, csigákat, egereket, madártojásokat, ősszel és télen összeszedi a lehullott tölgy- és bükkmakkot, mogyorót, gesztenyét, a szántóföldeken a burgonyát, répát, kalászos és hüvelyes veteményeket. Megeszik azonban mindenféle állati- és növényi eledelt, megeszi még a mérges kígyókat is, az elhullott, vagy elejtett állatok oszlásnak indult hulláját még akkor is, ha az saját fajtájabeli.
Ha a körülmények kényszerítik,
valóságos ragadozó lesz, amely megtámadja az őzgidát és a szarvasborjút, követi a megsebesített, vagy a rossz táplálkozás miatt elgyengült szarvast, dámvadat és őzet, hogy alkalmas pillanatban végezhessen velük, sőt végső szükségben még a saját malacait is megeszi. Ha nincs elegendő tápláléka, vagy ha igen szigorú a tél, tartózkodási helyét is megváltoztatja és néha igen nagy távolságokra elvándorol (a mire az 1929. év februári rettenetes hideg, havas téli hónapok alatt elég sok érdekes esetet lehetett hallani).
A vaddisznó mozdulatai, – ha kissé lomhák és esetlenek is, – mindig gyorsak és hevesek. Futása meglehetősen gyors. Rendesen egy irányban fut. Nevezetes, hogy a kan nem szeret éles fordulatokat csinálni. Az ember legnagyobb csodálkozására néha olyan bozóton is áttörnek, amin semmiféle állat átjutni nem tudna.
Kitűnően úsznak és pedig néha nagy távolságokat; ha kell, a tengerpartról vagy az egyik szigetről a másik szigetre is átúsznak. Megfigyelték, hogy 6–7 km-t minden különösebb fáradság nélkül átúszik. Schaeff szerint a vaddisznó néha igen nagy távolságra is elvándorol. Mérföldeken át lehet látni, amint egyesek vagy kisebb csoportok vándorolnak. Vándorlásuk oka vagy a zaklatás, vagy az élelem hiánya.
A vaddisznók minden körülöttük történő dologra figyelnek
és igen, óvatosak; gyáváknak azonban nem mondhatók; de hiszen erejükben és természetadta fegyvereikben meg is bízhatnak. Látásuk gyenge, hallásuk és szaglásuk azonban kitünő. 500–600 lépésről megérzik az embert, sőt mint azt Gantzer főerdész megfigyelte, akkor is felfigyelnek, ha friss embernyomot találnak. Ízlése nem lehet rossz, mert ha elegendő elesége van, akkor mindig a jobbat fogyasztja.
Lénye csodálatos vegyüléke a kényelmes nyugodtságnak, a jámbor jóindulatnak, a zabolátlanságnak és a szokatlan ingerlékenységnek. Ha az ember nyugodtan elmegy mellette, akkor vagy nem törődik vele, vagy elszalad; ha azonban ingerlik, akkor vakon nekitámad ellenfelének akkor is, ha az ellenfele fel van fegyverkezve.
A vaddisznót nem hiába hívják „bősz állat”-nak, az alábbi történet ezt a jelzőt kellően igazolja. Nadler Herbert ismert vadász-író „Cserkészeten és lesen Nagymagyarországban” című kitünő könyvében egy érdekes vadászesetet ír le. Olyan erdőben volt lesen, hol a fenyőerdőt úgy vágták le a derék zólyommegyei tótok, hogy 50–70 cm. magas tuskókat hagytak a meredek hegyoldalon.
A tuskók már pár évesek voltak,
de azért keményen álltak helyükön, mert még nem voltak teljesen elkorhadva. Nadler a kora reggeli szürkületben észreveszi, hogy a tuskók között egy hatalmas vadkan áll.
„A Mauser vastag durranását olyan jelenet követi, amit hamarjában meg sem értek” – írja. „Egy ruganyos nagy labda benyomását kelti a hatalmas fekete alak, mely csodálatos fürgeséggel nekiugrik egy fatuskónak, visszapattan róla, ismét nekiugrik, megint lepattan, de a harmadik nekiugrással a korhadt tuskót kidönti a helyéből. Rögtön ismételtem, mire a disznó megfordul és nekiugrik egy mögötte álló második tuskónak, mire az kitör a helyéből. Ekkor éri a harmadik golyóm, mely ismét megperdíti.
Most nekiront a harmadik, tőlem vagy 30 lépésnyi távolságban, fölöttem álló magas tuskónak, ez is recsegve-ropogva fordul ki helyéből már az első lökésre. A disznó abban a pillanatban, mikor a negyedik golyót szánom neki, leugrik a tuskóról egyenesen felém, de a golyó célt tévesztve elment fölötte. Pár pillanat mulva a disznó öt lépésre volt a hegyoldalon fölöttem, nyugodtan álltam helyemen és csak ösztönszerűleg cselekedtem. Csak akkor mozdultam el helyemről, mikor a disznó fejének irányított ötödik lövésem után a nekem guruló disznó elől félre kellett lépnem. A disznó tehát a tuskókban ellenséget gyanítva, bosszús haragjában döntötte ki azokat, míg azután mint negyedik tuskó én kerültem volna sorra”
– írja Nadler.
Hogy a sebzett vaddisznó megközelítése mily veszélyes dolog,
arra nézve a magyar történelemből ismeretes a magyar főúr, Zrinyi Miklós horvát bán, híres hadvezér (l. Montecuccoli harcok, vasvári béke) és az ismert magyar költő (a híres szigetvári törökverő hősnek unokája) gyászos esete. Ő 1664 nov. 18-án Csáktornyán tartott vadászat alkalmával egy golyóval megsebzett vadkant keresett föl a nádasban és két eredménytelen lövés után vadászkésével támadt reá a kanra, mire az nekirohant és mellkasát fölhasítva, pár perc alatt végzett támadójával.
Dietrich német vadász írja:
„Hihetetlen gyorsan rohan a vaddisznó, ha az embert megtámadja. Agyarával erőteljes és veszedelmes ütéseket mér ellenfelére, de ritkán áll meg és még ritkábban fordul vissza. Aki nem veszíti el a lélekjelenlétét, ilyenkor egészen közel engedi magához a vadat és akkor gyorsan félreugrik egy fa mögé, vagy ha fa nincs, akkor elegendő, ha egyszerűen félreugrik, mire a vad – amely nem fordul meg – mellette elrohan. Akinek azonban nincs ideje, vagy módja rá, hogy félreugorjon, annak nem marad más hátra, mint a földre fekvés, mert a vad agyarait csak felfelé tudja használni, lefelé soha.”
A kocát (ha nincs malaca) nehezebb felingerelni, mint a kant, de ha harcba száll, éppen olyan bátor, mint a kan. Kampóival sohasem tud olyan veszedelmes sebeket ejteni, mint agyaraival a kan, annyiban azonban veszedelmesebb a kannál, hogy megáll annál a tárgynál, amely felingerelte, megtapossa és fogaival néha nagy darab húsokat tép ki testéből. Még a gyengébb kocák, sőt a süldők is felveszik néha a harcot az emberrel. A malacokat rettenthetetlen bátorsággal védi anyjuk. Ha a kocától malacát elrabolják, soká üldözi is a malacrablót.
Ha az öreg kan agyarait látjuk, akkor értjük csak meg, hogy milyen borzasztó hatást érhet el velük.
A kanokat a kocáktól agyaraik különböztetik meg.
Az agyarak már a második évben megjelennek úgy a felső, mint az alsó állkapocsban és mindig felfelé irányulnak. A hároméves kannál az alsó állkapocsból növő agyar jóval erősebben fejlődik, mint a felső állkapocsból növő; ferdén felfelé nő és fenn meghajlik. A felső agyar mingyárt az állkapocsból kijövet felfelé hajlik, azonban fele akkora sincsen, mint az alsó.
Úgy a felső, mint az alsó állkapocsból növő agyarak ragyogó fehérek, rendkívül hegyesek és élesek és minél idősebb az állat, a folytonos egymáshoz dörzsölés folytán annál élesebbek és hegyesebbek lesznek. Minél idősebb a sertés, annál hosszabbak és görbébbek az agyarai.
Az agyaraival ejtett sebek igen veszedelmesek, néha halálosak is lehetnek. A támadó vadkan igen ügyesen szokta agyarát ellenfele combjába vagy hasába (főleg ebeknél) vágni és fejét folyton rázva, a combon csontig ható hosszú sebet ejt, a hason pedig rendesen kifordítja és megsérti a beleket.
Öreg kanoknál előfordult,
hogy amikor nagyobb állatot, pl. lovat támadott meg, felugrott és úgy hasította fel áldozatának szügyét és hasát. Az egészen öreg kanok nem olyan veszedelmesek, mint a 6–7 évesek, mert agyaruk már annyira meggörbült, hogy nehezebben tudják támadásra használni.
A vadászt rendesen nem a lövés után mingyárt támadja meg,
hanem csak akkor, midőn megsebesülvén, elbújt, a vadász rejtekhelyét megtalálja és ott megszorítja. Ilyenkor agyarát csattogtatja, hortyog, szuszog és hirtelen bámulatos gyorsasággal támad ellenfelére.
Ha az ellenfelét elhibázza, akkor a kan tovább rohan, a koca ellenben visszafordul és megkisérli, hogy ellenfelébe beleharapjon. Meg kell jegyeznünk, hogy a vaddisznó viselkedése a körülmények és az egyedek szerint igen különböző. Előfordul, hogy fiatal, fejletlen állat vadul támad, öreg, kipróbált vadkan pedig megfut néhány zajongó hajtó elől.
A vaddisznó hangja minden tekintetben hasonlít a szelíd disznó hangjához. Ha nyugodt, akkor röfög, ami meglehetős kedélyességet fejez ki. Ha fáj valamijük, akkor a süldők és a kocák visítanak, az erős kanok azonban még fájdalmas sebesülések esetén sem adnak hangot. Az öreg kanok hangja általában mélyebb, mint a kocáké és néha a dörmögéshez hasonlít.
Párzási idejük télen van.
Rendesen november végén kezdődik – néha azonban már október végén – és februárig tart. A párzás ideje alatt az öreg remete-kanok a falkához csatlakoznak és a kocákkal maradnak a párzás végéig. Az erősebb kanok a gyengébbeket elverik, az egyenlő erősek azonban heves és sokáig tartó küzdelmet vívnak egymással. A küzdő kanok ritkán sebzik egymást halálra, mert agyaraik és a pajzs felfogják az ütés erejét.
Ha a küzdelemben két egyenlő erős agyaras kerül egymással szembe, úgyhogy egyik sem tudja a másikat a falkától elverni, akkor – bár kényszeredetten – megtűrik egymást. Kissé furcsa a mód, ahogy a kanok kedveskednek a kocáknak, amennyiben folyton döfödik a kocákat testük legkülönbözőbb tájain és pedig néha meglehetősen gorombán. A kocák azonban a kedveskedést szívesen fogadják. A párzás alatt a kanok még furcsábban kedveskednek, amennyiben néha elég erősen beleharapnak a kocák nyakába.
A párzás után 12–16 hétre a gyengébb koca 4–6, az erősebb 11–12 malacot ellik. A fiatal kocák általában tovább hordják vemhüket, mint az öregek. A koca ellés előtt mohával, tű- és lomblevelekkel bélelt fészket készít magának. Malacait az első 14 napban ebben a fészekben tartja elrejtve és nem hagyja el őket csak akkor, ha eleséget megy keresni. 14 nap után teszi a kis család első sétáit.
A koca utat tör malacainak és a malacok igen ügyesen követik anyjukat. Megtörténik, hogy több koca találkozik össze malacostól, amikor is az egész társaság együtt marad. Előfordul az is, hogy ha valamelyik koca elveszti az életét, a többi veszi gondozásba az elárvult malacokat.
A malacfalka igen kedves látvány,
a kis malacok igen kedves, helyes állatok. Külsejük igen tetszetős, élénkségük és pajkosságuk élénk ellentétben áll a felnőtt állatok robusztusságával és fékezhetetlenségével. A kocák komolyon mennek előre, malacaik pedig sikongva és röfögve összevissza szaladnak.
Megállás nélkül hol szétszóródnak, hol ismét összegyűlnek, majd megállanak és túrnak, majd valami csínyt követnek el, azután az anyjukhoz rohannak, körülveszik, megállítják, hogy éhségüket csillapítsák, csak azért, hogy azután mindent újra kezdjenek. Így megy ez egész éjjel, sőt nappal sem marad nyugodtan a víg társaság, még akkor is folyton mozognak.
A vaddisznó 18–19 hónapos korában ivarérett, 5–6 éves korára teljesen kinő. Elérhető élettartamát 20–30 évre becsülik. Kevés betegsége van. Csak rendkívüli hidegben, ha magas hó van és főleg ha a hó felszíne megfagyott, úgyhogy talpának bőrét felsebzi, fordul elő, hogy élelemben különben is szegény vidékeken nagyobb számban pusztulnak el.
A farkas és a hiéna, a malacoknak a róka a legnagyobb ellensége; tropikus vidékeken a nagy macskafélék – főleg a tigris – vadásszák a kövér vaddisznót. Valamennyinél nagyobb ellensége azonban az ember.
A vaddisznó vadászata, mint ezt az ókori mitológiából is tudjuk: már ősidők óta különösen becsült, lovagias mulatság volt. A kutyák ellen nagy kitartással és dühhel védekezik a vadkan. Húsát joggal becsülik nagyra, mert a sertéshús zamatját egyesíti a vad ízzel. Bőrét felhasználják, ipari célokra, de sörtéje is igen keresett. Akármennyi hasznot hoz is azonban, haszna nincsen arányban az okozott károkkal.
Forrás: MEK | Fotók: Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több vaddisznó
Köszi Sasszem! 🙂 Ma ez a legolvasottabb cikkünk!