Régen is voltak katasztrófaturisták. De még mennyire!
Megnéztem a Fortepanon,
hogyan festettek a régi árvizek, és elképesztő dolgokat találtam. Nemcsak az elárasztott Duna-part ködébe vesző katasztrófaturistákat, hanem valami egészen mást is a régmúltból.
Dunai árvíz a Belgrád (Ferenc József) rakpartnál 1939-ben.
Jégzajlás a Dunán árvíz idején, a pesti alsó rakpartról nézve. Háttérben a Gellért-hegy és az Erzsébet híd 1939-ben.
Fotózkodás árvízzel 1940-ben a budai alsó rakparton.
Szintén a budai alsó rakpart, háttérben az Erzsébet híddal, 1940-ben.
Még mindig Budán járunk, de már 1946-ban. A háttérben a lerombolt Széchenyi Lánchíd, a Kossuth híd és a Parlament.
A Fővám (Dimitrov) tér és a pesti alsó rakpart a Petőfi híd felé nézve, háttérben a Táncsics oldalkerekes gőzhajó 1954-ből.
Tapicskolás 1957-ben.
A Duna-part a Margit híd budai hídfőjénél árvíz idején. A hídszerkezet alatt a Parlament részlete látható 1965-ből.
Szemlélődők a pesti alsó rakparton az Eötvös térnél, ugyanebben az évben.
Bámészkodók a Széchenyi Lánchíd pesti hídfőjénél.
Katasztrófaturisták a Széchenyi Lánchíd pesti hídfőjénél.
Kilátás a Margit híd budai hídfőjétől a budai Vár és a Bem rakpart házsora felé. A budai alsó rakpart a Bem József téri hajóállomásnál árvíz idején, 1965-ben.
Rendőrök őrzik a pesti alsó rakpartot a Széchenyi István (Roosevelt) térnél árvíz idején, 1965-ben. Háttérben a Magyar Tudományos Akadémia székháza.
Nos, ez az. 1955-ben nem zavartatták magukat az emberek, simán behajtott a busz a vízzel elöntött területre.
1974-ben is vígan kocsikáztak a folyóban.
Mit nekünk egy kis árvíz! 1966-ban nem zárt be a Matróz csárda a Szabadság híd pesti hídfőjénél az alsó rakparton csak azért, mert kiöntött a Duna.
És nem állt le a sétahajó sem. Az élet ment tovább.
Hallani olykor,
hogy mennyire túlszabályozott világban élünk, és, hogy a biztonságunk érdekében mekkora kontroll nehezedik ránk – az ilyen hangokat a Covid karantén még inkább felerősítette. Most is gyakran elhangzik hivatalos forrásokból, hogy elsodorhat a Duna, ha túl közel megyünk.
Itt viszont sok képről mintha valami olyan laza természetesség sugározna, ami fura és kicsit ismeretlen is lenne. Felelőtlenség? Szabadság? Ki-ki eldöntheti. Különösen érdekes ez annak fényében, hogy a korszakot nem épp a szabadság dicsőítése fémjelezte. Ha valamire azt mondanánk, kontrollált volt, akkor ez az az időszak. Az egyik képen őrt is állnak a rendőrök. Közben más oldalról meg mégis olyan dolgokban találhatták meg az emberek a szabadságot, amiben ma mintha már nehezebben lehetne.
Ha például arra gondolunk, hogy világszerte egyre több helyet zárnak le a túl sok turista miatt, hogy az időjárás miatt már gyakran nem lehet kimozdulni, hogy sokszor magunkat zárjuk karanténba a közösségi médiával, bizonyos nosztalgiával gondolhatunk a múltra, még ha más szempontokból jobb is a jelen. Időközben új szorongásaink lettek, amelyek talán nem is mindig indokoltak és elkerülhetők lennének.
A nehéz időkben az emberek tudtak örülni a hétköznapi apróságoknak, kicsi szabadságoknak, mi pedig a könnyebb időkben hajlamosak vagyunk elsiklani a lehetőségek mellett.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
“Itt viszont sok képről mintha valami olyan laza természetesség sugározna, ami fura és kicsit ismeretlen is lenne.”- a háború utáni években még ha pl. Rákosi és a hűbéresei rendesen sarcolták is az embereket, egy ilyen árvíz semmi nem volt ahhoz képest, bátran ki lehetett menni, nem hullott a bomba, nem lőttek a kapualjakból, nem jöttek a pufajkások, nem volt kijárási tilalom stb. – végre szabadon döntöttek az emberek oda mennek e. Milyen klassz képek. Valóban a közösségi médiával hosszútávú karanténba tesszük magunkat- csak ne érezné az ember, hogy lemarad valami fontos hírről, ha nem lóg a neten – magamról beszélek elsősorban.