Régen is voltak katasztrófaturisták. De még mennyire!
Megnéztem a Fortepanon,
hogyan festettek a régi árvizek, és elképesztő dolgokat találtam. Nemcsak az elárasztott Duna-part ködébe vesző katasztrófaturistákat, hanem valami egészen mást is a régmúltból.
Dunai árvíz a Belgrád (Ferenc József) rakpartnál 1939-ben.
Jégzajlás a Dunán árvíz idején, a pesti alsó rakpartról nézve. Háttérben a Gellért-hegy és az Erzsébet híd 1939-ben.
Fotózkodás árvízzel 1940-ben a budai alsó rakparton.
Szintén a budai alsó rakpart, háttérben az Erzsébet híddal, 1940-ben.
Még mindig Budán járunk, de már 1946-ban. A háttérben a lerombolt Széchenyi Lánchíd, a Kossuth híd és a Parlament.
A Fővám (Dimitrov) tér és a pesti alsó rakpart a Petőfi híd felé nézve, háttérben a Táncsics oldalkerekes gőzhajó 1954-ből.
Tapicskolás 1957-ben.
A Duna-part a Margit híd budai hídfőjénél árvíz idején. A hídszerkezet alatt a Parlament részlete látható 1965-ből.
Szemlélődők a pesti alsó rakparton az Eötvös térnél, ugyanebben az évben.
Bámészkodók a Széchenyi Lánchíd pesti hídfőjénél.
Katasztrófaturisták a Széchenyi Lánchíd pesti hídfőjénél.
Kilátás a Margit híd budai hídfőjétől a budai Vár és a Bem rakpart házsora felé. A budai alsó rakpart a Bem József téri hajóállomásnál árvíz idején, 1965-ben.
Rendőrök őrzik a pesti alsó rakpartot a Széchenyi István (Roosevelt) térnél árvíz idején, 1965-ben. Háttérben a Magyar Tudományos Akadémia székháza.
Nos, ez az. 1955-ben nem zavartatták magukat az emberek, simán behajtott a busz a vízzel elöntött területre.
1974-ben is vígan kocsikáztak a folyóban.
Mit nekünk egy kis árvíz! 1966-ban nem zárt be a Matróz csárda a Szabadság híd pesti hídfőjénél az alsó rakparton csak azért, mert kiöntött a Duna.
És nem állt le a sétahajó sem. Az élet ment tovább.
Hallani olykor,
hogy mennyire túlszabályozott világban élünk, és, hogy a biztonságunk érdekében mekkora kontroll nehezedik ránk – az ilyen hangokat a Covid karantén még inkább felerősítette. Most is gyakran elhangzik hivatalos forrásokból, hogy elsodorhat a Duna, ha túl közel megyünk.
Itt viszont sok képről mintha valami olyan laza természetesség sugározna, ami fura és kicsit ismeretlen is lenne. Felelőtlenség? Szabadság? Ki-ki eldöntheti. Különösen érdekes ez annak fényében, hogy a korszakot nem épp a szabadság dicsőítése fémjelezte. Ha valamire azt mondanánk, kontrollált volt, akkor ez az az időszak. Az egyik képen őrt is állnak a rendőrök. Közben más oldalról meg mégis olyan dolgokban találhatták meg az emberek a szabadságot, amiben ma mintha már nehezebben lehetne.
Ha például arra gondolunk, hogy világszerte egyre több helyet zárnak le a túl sok turista miatt, hogy az időjárás miatt már gyakran nem lehet kimozdulni, hogy sokszor magunkat zárjuk karanténba a közösségi médiával, bizonyos nosztalgiával gondolhatunk a múltra, még ha más szempontokból jobb is a jelen. Időközben új szorongásaink lettek, amelyek talán nem is mindig indokoltak és elkerülhetők lennének.
A nehéz időkben az emberek tudtak örülni a hétköznapi apróságoknak, kicsi szabadságoknak, mi pedig a könnyebb időkben hajlamosak vagyunk elsiklani a lehetőségek mellett.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még többet az árvízről
“Itt viszont sok képről mintha valami olyan laza természetesség sugározna, ami fura és kicsit ismeretlen is lenne.”- a háború utáni években még ha pl. Rákosi és a hűbéresei rendesen sarcolták is az embereket, egy ilyen árvíz semmi nem volt ahhoz képest, bátran ki lehetett menni, nem hullott a bomba, nem lőttek a kapualjakból, nem jöttek a pufajkások, nem volt kijárási tilalom stb. – végre szabadon döntöttek az emberek oda mennek e. Milyen klassz képek. Valóban a közösségi médiával hosszútávú karanténba tesszük magunkat- csak ne érezné az ember, hogy lemarad valami fontos hírről, ha nem lóg a neten – magamról beszélek elsősorban.
Ez nekem is eszembe jutott, hogy az árvíz semmi volt a bombázásokhoz képest. 🙁
Annyira tanulságos elmerülni ezekben a régi képekben..
Bizony, a FOMO, vagyis a lemaradástól való félelem mindannyiunkat érint. Én is így érzem, ha egész nap nem olvasok híreket, viszketni kezd az ujjam, hogy bepötyögjem a vonatkozó url-eket. 🙂
Nekem is az 50-es években készült képek jutottak most eszembe.
Kemény évek voltak, épp hogy csak túl a háborún, a Rákosi-korszakban – de még utána is -, és mégis tudnak mosolyogni, nevetni az emberek a fotókon. Pedig ott voltak még körülöttük a háborús romok, öltözködni sem a legújabb divat szerint lehetett, de mégis tudtak örülni annak, ami volt. A csöppnyi szabadságnak is.
Jó, hogy kutakodtál egy kicsit a Fortepanon, Mara! Köszi! Ilyen jégzajlós képeket egy ideje már úgyis csak fotókon láthatunk. 🙁
Kíváncsi emberek meg mindig voltak, vannak és lesznek. (Remélem! 🙂 )
Tényleg feltűnő, hogy mennyi a jég, ekkor még az árvíz egyértelműen a tél végével, a jégolvadással függött össze. Ebből a szempontból milyen stabil és kiszámítható idők voltak. Azért ez is adhatott egyfajta biztonságot az embereknek, még ha nem is tudatosan, hogy az időjárás legalább kiszámítható ritmus szerint zajlik. Talán az volt az alapélmény, hogy mindennel együtt az időjáráshoz fűződő dolgok mégiscsak biztonságosak, ellentétben az emberi világ borzalmaival , elbizonytalanító hatásaival és kiszámíthatatlanságaival. Ma pedig ad egy létbizonytalanságot, akár tudattalanul is, hogy már az időjáráshoz sem tarthatjuk magunkat.
Régen az időjárás tényleg kiszámítható volt.
Most az jutott eszembe, hogy a 80-as években mi mindig augusztus első hetében mentünk vitorlázni a Balatonra, mert a megfigyelések alapján akkor nagyon valószínű volt, hogy jó idő lesz. És tényleg így volt!
Csak egyszer csapott le ránk egy nagy vihar, de az örökre emlékezetes marad. 🙂