Barkóscinege | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást. De ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A barkóscinege (Panurus biarmicus L.)
1863-69 | magyarul 1901-1907
Nádicinege (Panurus Koch)
A nádicinege-nemzetség oly lényegesen különbözik az igazi cinegétől, hogy Hartert hajlandó azokat a Paradoxornithinae csoporttal egyesíteni, sőt akadt olyan kutató is, aki egyáltalában ki akarta venni őket a cinegefélék családjából.
Jellemzi a nemzetséget a nyúlánk, a kávaéleknél behajló és begörbülő csőr, melynek alsó kávája majdnem egészen egyenes. A tojásdad alakú orrlyukakat boltozatos bástyácska borítja, viszont ezt gyenge tollpamacs védi. Az első evezőt apróka, merev lándzsaalakú tollacska alkotja, amely még tán akkora sincsen, mint a fedőtolla. A harmadik, negyedik, ötödik evező a leghosszabb.
A láb erőteljes, az ujjak hosszúak és éles hajlású erőteljes karmokkal fegyverzettek. A farok hosszú, a külső széle felé erősen lépcsőzetes, a tollazat rendkívül sűrű és jócskán testhez álló. A nyelőcső a második harmadában enyhén kitágul. A tojó különbözik a hímtől, viszont a fiókák is különböznek a szülőktől.
A palaearktikus madárvilágban csak két formája fordul elő, az egyik a nyugati, a másik a keleti barkóscinege.
A nyugati barkóscinege (Panurus biarmicus L.)
Fejebúbja és tarkója szép hamvasszürke. Háti oldala a középső farktollakat is beleértve, tiszta világos fahéjvereses színű, a felső farkfedőkön és a mell oldalain világos rózsaszínű futtatás. A hasi oldal középső része tiszta fehér. A szemsávtól kezdve, a pofákon végig megnyúlt tollakból álló barkója van.
Az alsó farkfedőtollak is feketék. Az evezőtollak feketebarnásak, az elsőrendű evezők külső zászlaja, úgyszintén azok fedőtollainak külső zászlaja ezüstfehér. A másod-, illetőleg harmadrendű evezők külső zászlaja élénkebb fahéjveres, mint a háti oldal többi része. A legkisebb karevezők feketék, külső zászlajuk széle fahéjveres, belsőé rozsdasárgás. A külső kormánytoll fehér, a belső töve fekete, a kívülről számított második és harmadik kormánytollnak csak a vége fehér.
A nőstény színei fakóbbak, halványabbak. A háti oldal világosabb alapon sötétebben pontozott, a barkó éppen csak jelezve van, nem is fekete, hanem inkább fehéres. Az alsó farkfedők halavány rozsdasárgák. A fiókák háta igen sötét, majdnem fekete. Szeme narancssárgásbarna, a csőr szép sárgaszínű, a láb fekete. 1895 óta a barkóscinegét Angliában törvény védi.
A keleti barkós cinege (Panurus biarmicus russicus Brehm)
Hartert szerint abban különbözik a nyugati formától, hogy színezete jóval tisztább, világosabb, különösen a háta fakóbb színű. A felső farkfedőkön mindig tisztán kivehető halvány rózsaszínű fény látható. A hátsó karevezők belső zászlójának színe mindig tisztább fehérszínű.
Hartert 39 példány vizsgálata alapján különböztette meg ezt a formát a nyugatitól, mely azért fontos ránk nézve, mert a Magyarországon előforduló barkós cinegék is ehhez a formához tartoznak.
A magyar barkóscinegék tojásmérete Jourdain szerint 17.47×14.06, tehát valamivel nagyobb, mint a hollandi és angol barkós cinegéké.
A barkóscinege életmódja
A barkóscinegét életmódja a nádashoz köti, s ezt csak kényszerítő szükség esetén hagyja el. Párosával, legföljebb kis családokban nagyon rejtett életet él. Szépsége és bájos viselkedése miatt a barkós cinegét gyakran tartják kalitkában, de csak párosával viseli el a fogságot. A magányos barkós cinege hamarosan elpusztul a ha a párosan tartottakból az egyik elpusztult, akkor rövid idő múlva a másik is követi.
A házastársak egymás iránt való rendkívüli gyöngédsége és szeretete minden lehető alkalommal és a legkedvesebb módon szokott megnyilvánulni.
Különösen a szaporítás időszakában, amikor a hím valóságos szerelmi mámorba esik, valósággal dürög, szemét behunyja, fejét lehajtja, farkát kiterjeszti, majd fölemelkedik és sajátságos sirregő hangot ad, melyre a nőstény hozzája megy, hogy párjának kedveskedjék. Gondos ápolás mellett ezek a szép madarak néha több éven át is megmaradnak a fogságban.
Magyarországon, mint már fentebb említettük, a keleti barkós cinege (Panurus biarmicus russicus Brehm) fordul elő.
Tudományos magyar neve általában szakállas cinege, minthogy azonban szakáll alatt külön megjelölés nélkül is „körszakáll” értetődik, a barkós cinegének azonban kétoldali barkója van, azért inkább barkós cinegének nevezem. Egyéb népies nevei: nádi cinege, sárgacsőrű cinege és bajszoscinege.
Magyarországon való elterjedése
még sokkal korlátoltabb, mint a függőcinege előfordulása, mert szinte kizárólagosan csakis a nagy, összefüggő nádrengetegek és mocsarak lakója. Jellegzetes fészkelő területei a Dunántúl három nagy tava, a Fertő, a Balaton (elsősorban a Kis-Balaton) s a Mezőség tósorozata és az ország területén itt-ott elszórt nagyobb nádas tavak.
Ezeken a területeken szokott fészkelés céljából megtelepedni. A téli kóborlás idején egyéb helyeken is előfordul, de mindenütt csak a nádasokat keresi, mert ilyenkor legfőbb, szinte kizárólagos tápláléka a nádbuga magja.
Télen át szokta végiglegelni a Ferenc-csatorna keskeny nádszélét, ahol fészkelni nem szokott, mert nem érzi magát biztonságban, csakis a minden irányban nagy kiterjedésű náderdőben. Az év egyéb szakaiban mindenféle rovarral is táplálkozik, különösen a nádpusztító fajokkal. Ezzel valamelyes hasznot is hajt, de a magyar madárvédelmi törvény elsősorban esztétikai értéke miatt helyezte védelem alá.
Részben állandó, java részében kóborló madár,
de az is lehet, hogy az állomány egyes töredékei délebbre vonulnak s hogy nálunk télen át északi vendégek is akadnak.
A barkós cinege azok közé a csekély számú fajok közé tartozik, amelyek életmódját magyar kutatók ismertették. Szabadban való életmódjának első alapos megfigyelője Petényi volt, aki hangjukat is leghívebben tudta visszaadni. Petényi mellett különösen Cerva Frigyes volt az, aki a barkós cinege életmódját a szabadban is, meg a kalitkában is a legalaposabban és a legnagyobb szeretettel figyelte és ismertette.
A barkós cinegéről a legszebb képet is magyar művész festette Csörgey Titusz, aki Petényi hátrahagyott iratainak feldolgozásakor éppen azt a jelenetet örökítette meg, amikor a barkós cinege a párjával a jeget borító hótakaró egyik olvadt vízfoltjából oltja szomját. Mester megfigyelésének mesteri formába való öntése.
Fotó: Wiki, Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több madár
