Nem szeret engem senki, de én szerethetem Babits Mihályt!
(Ez az írás megjelent a Pátosz a káoszban című kötetben is)
„Nem szeret engem senki”, én azonban szerethetem Babits Mihályt. Szerethetem, ahogy ő másokat szeret. Minek is nem születtem korábban? Még ha nagyobb nyomorba és esélytelenségbe is! Legyen most nyomorom bohózat, esélyem jóval nagyobb, mint amit Goethe kora adott, hogy Babits olvasmányai között legyek, nincs esélyem semmi. Bár hihetném rendületlenül, hogy jön majd valami jobb kor, valami túlvilág, ahol Szent Péter helyén ő ül, s hallgatja a belépőnek szánt szonetteket. De ha volna is, tudjuk majd jól, ő is, én is, a világirodalom százszoros hatványa sem ér itt (ott) semmit!
Száz Dante-lét ágostoni köbre emelése sem volna elég az üdvösséghez!
Amiért itt szerethettük volna egymást, ott talán ugyanazért valami pokoli szkriptóriumban majd acsarkodunk. De félek, hogy a tudat utolsó villanása nem kerubszárnyak közé világít majd, üdvsóvár angyalok ölébe, valami fertelmesen lenyűgöző és szépséges szép isten csupasz combjai közé, csupán lenyűgözően bonyolult szervesmolekulák girlandjaira, amint hirtelen atomokra bomlanak.
Az élet arabeszkjeiből és a tudat tarka lampionjaiból atomok konfettiesője kerekedik, amit az utolsó pillanatban, utolsó egybemaradt nukleotid-láncainkba kapaszkodva, még láthatunk! Mert az anyag szadista alaptermészete ez: engedi majd, hogy a tudat, egy Nemlétező, még egyszer, utoljára, az utolsó pillanatban lerombolja minden mítoszát, s mielőtt a Valami semmivé válna, láthassa Semmiként önmagát.
De így is találkozhatunk!
A por-Babits és por-Centauri. Együtt forgunk majd egy gázspirálban. Az ő pora az egyik ágban, s tőle felfoghatatlan távolságra, egy másik ágban, az én porom. Oly messze egymástól, hogyha még léteznénk is, akkor sem láthatnánk, miként vár néhány deka Babits, s valahol néhány deka Cen’, hogy felhörpintse egy születő neutrínócsillag, majd űrbe köhintse ilyen-olyan maradékát egy protuberanciával, s a két távoli napból kitüsszentett csillagpor mégis együtt lehessen egy hold idegbaj-piruláján, mely évmilliárdokig kering majd valami pszichózis bolygója körül,
melyről neurotikus asztronauták jönnek egyszer, s aki ott elsőnek Hold(baj)tenger sivatagába lép (épp Babits-Cen’-porelegybe), ez az Armstrong azt a kis lépést, mely nagy lépés egy újabb emberiségnek, épp Byron-bőrből varrt csizmában tegye.
Az anyag kurvanagy tévedése,
fatális tévedés, hogy Babits nem élt évszázadokat! Fatális tévedés, hogy én is előre haladok a téridőben, mintha a csírázó mag a magma felé nőne! Őrületes tévedés, hogy elkerültük egymást; épp csak elkerültük egymást, s így Babits már nem szerethet engem. Ez fatális tévedés – az anyag kurvanagy tévedése: hogy nem ölelhette egymást épp ez a két, Cen-trifugában kavargó, maroknyi hamu.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több Centauri elbeszélés, esszé és novella
