🕮 A Livermore-völgyi hulláról

Utoljára az aranyláz idején volt ilyen súlyos a helyzet, akkortájt négy-öt hulla hevert a Sacramento folyóhoz vezető ösvényen reggelente.

Anyámról nincs ilyen bensőséges képem. Mintha soha semmi jó nem történt volna közöttünk. Apámmal is kevés időt töltöttem, de még az is idilli emlék, amikor a Sherman-szigeten, az első nagy vihar után a tehenek kidöntötték a karámot. Az oszlopgödrökből mertük ki az esővizet, s ahogy a kávébarna sarat kanalaztam, elakadt a bögrém. Úgy láttam, nem gyökérben, hanem egy orrban. Apámhoz futottam és közöltem, hogy a lyuk aljában egy orrot találtam.
– Nono, kisfiam – mondta apám, de azért odajött, és látta, hogy nem lódítok, valóban egy orr áll ki a sárból.
Életemben először láttam halottat. Ma sem tudjuk, ki volt, miként került oda, ki ásta el, és miért épp a mi földünkön. Nyomasztó emlék lehetne, főként az orrfacsaró bűz miatt. A hulla darabokban jött fel a földből, foszlott róla a hús, de mivel apám is ott volt, nem szorongtam.
Két emberrel jött ki a pittsburgi seriff, azt mondta, sok az efféle hulla mostanság, főként az öbölben. Utoljára az aranyláz idején volt ilyen súlyos a helyzet, akkortájt négy-öt hulla hevert a Sacramento folyóhoz vezető ösvényen reggelente. Ezt az illetőt meg késsel szúrták szíven, elég szakszerűen, aztán arról beszéltek, hogy jöhetne már egy kiadós eső.
– Milyen szép ez az ültetvény! Pedig mekkora az aszály… – mondta a seriff.
– Hja, kérem, mi egy évbenente kétszer trágyázunk. Egyszer tavasszal, egyszer ősszel – így az apám.
Míg a halottaskocsit vártuk, leültünk a hulla közelében.
– Szegény ördög.
A „vendégek” rumot kaptak, rágyújtottak, a gazdasági válságot okolták a gyilkosságok miatt, apám a fejem cirógatta, míg meg nem jött a szekér. Úgy lapátolták fel a tepsire a hullát, mint a sittet. Fekete, moslékszerű gyomráról nem tudtam eldönteni, ez most maga a gyomor, vagy az, amit az utolsó vacsoráján evett? Először a karjánál fogva próbálták felpakolni, ám a csontjai kicsusszantak a húsból. Akkor apám két szívlapátot hozott. A hullalével átitatott föld egy része úgy összekeveredett a csimbókokkal, hogy képtelenség volt rendet vágni benne. Nyüvek milliói zsibongtak a föld-hús keverékben.
– A maradékot ássák el és szórják be mésszel.
– Mi sem természetesebb – válaszolta apám.
Gödröt ástunk, és a szennyes földet belelapátoltuk, a lyukba pedig a ház mellől talicskáztunk finom, tőzeges virágföldet. Többször is öklendezés fogott el, de összességében nem volt rémisztő az eset; az az ember legalább tényleg meghalt; bármit tesz anyám, ha a San Rafael-i spiritiszták jönnek át, azt az embert már semmi nem hozza vissza, még a lelkét sem, mert az is szétrohadt, az is beivódott a földbe.
A szekér eldöcögött, a seriff elballagott, mi pedig tovább melóztunk. Estére el is készült az új karám. A halottak látványa azóta sem riaszt, viszont ha anyám alvilági arcába nézek, kiver a víz.

Megrendelhető itt

Vélemények a Jákobról

További részlet

Gyors regisztrálás után értesülhetsz a legfontosabb friss bejegyzésekről