♥ Ki a fene a fekete nő? | Darksite Story 11.

Ki a fene a fekete nő? | Darksite Story 11.

 

Ki a fene a fekete nő?

– Meg kell tudnom, ki ez a faszi – mondta Mörrupson a kapitányságon. – Elmegyek.
– Caius Beyonra gondolsz? – kérdezte Mike Pompeo.
– Ki másra? Van a képben bárki más?
– Nincs. Tudtommal.
– Jó. Szóval most elmegyek. A nő aktáját elviszem.

– Meg kell tudnom, ki a fene ez a fekete nő! – mondta ugyanabban a percben Beyon a teraszon Olga Graenernek, miután megitta a második kávét.
– És hogyan tudod meg?
– Bemegyek a kapitányságra.
– Jó ötlet ez? Dromas azt mondta, nem volt odabent valami barátságos a légkör.
– Dromas? Jó ember, de kicsit beszari.
– Nem gondolnám – mondta Olga. – Jó ember, de nem beszari. Óvatosabb, ennyi. És normális.
– Hát én meg nem vagyok az.
– Nem azt mondtam, hogy te nem vagy az, csak annyit, hogy Dromas tökre rendben van, és nem kellene őt beszarinak mondanod.
– Amúgy nem hiszem, hogy létezik olyan kapitányság, ahol „barátságos a légkör”.
– Az lehet. Egy okkal több, hogy ne menj. …Arra számítottam, hogy ma csatangolunk kicsit.
– Csatangolunk később – mondta Beyon, és ritka nagy elánnal készülődni kezdett.
Borotválkozott, ruhát cserélt, válogatott a cipők között. Nem csípte ki magát, de olyan inget vett, amit csak ritkán; olyan cipőt, olyan zoknit;

ugyanaz maradt, aki volt, de másként nézett ki, mint amilyennek Olga megszokta;

első ránézésre akár azt is elhitte volna Beyonról aznap, hogy munkába megy: jó munkába egy fontos ember. Alapvetően ez ellen nem volt semmi kifogása, sőt úgy látta, hogy ennyi életet, ilyen elszántságot nem látott benne még, és ez jó.
„Talán” – gondolta Olga Graener, s mikor látta, hogy Beyon szemeteszsákkal megy ki a Volvóhoz, úgy gondolta, beszáll a készülődésbe a maga módján, s felrakott egy tripla kávét. Beyon valóban lomtalanította a kocsit, a szélvédőt is áttörölte, és mire visszaért a házba, Olga egy termosz kávéval várta.
– Vidd el magaddal. De nem azért adom, hogy későn gyere.
– Mint a filmekben, úgy adod ezt most.
– Ja. Mint a filmekben a jó asszonyok. Ki tudja? Hátha az akarok lenni. Hátha egyszer az is leszek.
– Nem adtál még nekem útravalót soha.
Olga Graener elmosolyodott, de épp azzal a visszafogott fanyarsággal, amivel Beyon oly gyakran szokott.

– De gondolom, más már adott – mondta Olga, és maga is megdöbbent, milyen keserű, milyen erős, mégis milyen marasztaló érzéssel jár együtt ez a mosoly.

– Te itthon maradsz?
– Itt várlak. Igen. Mint a filmekben …És csak csigavér.
Beyon a nagy sietség ellenére is észrevette ezt a mosolyt; talán megértett egy pillanatra Olga Graenerből valamit, mert váratlanul átölelte; nem mondhatni, hogy szerelemmel, inkább atyai öleléssel, de kétségkívül őszintén és forrón.
– Várlak vissza, tényleg – súgta Olga Beyon fülébe. – Igyekszem majd úgy várni, ahogy nem várt még senki.
Beyon erre épp oly hirtelen, ahogy az imént megölelte, elengedte Olgát, puszit nyomott az arcára, és bevágódott a kocsiba.
„Ezt nem kellett volna – gondolta Olga. – Mekkora hülye vagyok.”

Beyon a kormányra támaszkodott, és gondolkodott. Mielőtt elindította volna a kocsit, lehúzta az ablakot, és azt mondta:
– A szomorúságot senki se bírja sokáig. A feszültséget még kevésbé. De az a legszarabb, hogy a reményt se. Voltaképp senki semmit nem bír sokáig.
– Azt akarod mondani ezzel, hogy ne legyek szomorú, de ne is reménykedjek, mert se egyiket, se másikat nem bírom?
– Nem akarom én megmondani, mit tegyél vagy milyen legyél. Ha valamit a szomorúságnál és a reménynél is rövidebb ideig bírnak, az az, ha megmondják, mit tegyenek vagy mit érezzenek. Amúgyis, ki mondhatná meg, mit érezz?
– Nem egészen értem. Főként azt nem, hogy a remény miért lenne nehezen viselhető. Az mozgat mindent!

– Hát nézd csak meg jól a reményt! Vajon a remény nem a bizonytalanság szinonimája?

Szerintem igen, és ha bizonytalanság, akkor sikítva menekül, aki él.
Olga behajolt az ablakon, egészen közel Beyonhoz.
– Köszönöm, mester. Sikerült megalapoznod a délelőttöm.
– Nincs mit.
– És mindebből mit ad neked egy halott nő? – kérdezte Olga.
Beyon meghökkent a kérdésen, de komolyan vette.
– Bizonyosságot.
– Egy halott?
– Épp azért, mert halott. Mi más lehetne biztosabb pont?

– Vegyem ezt úgy, hogy amíg élek, jelentős hátrányban vagyok? – kérdezte Olga Graener, és immár másodszor érezte azt a fanyar otthonosságot, azt a keserédes meghittséget, ami Beyont oly gyakran fogva tartotta.

Beyon beindította az autót, és csak annyit mondott erre:
– Baszki! – és elhajtott.

---

Valami okból rendkívül ingerült lett. „Szétszabom a száját, ha megint baszakodik” – mondta félhangosan Mörrupsonra gondolva, holott száz métert sem tett meg, és Olgát is tisztán látta még a visszapillantóban. Mikor aztán Olgát kitakarta az első dűne, arra gondolt: „De kemény dió ez! Bízhatnék benne. Érezhetném akár igazán is” – de míg ezt gondolta, akkor is a megvilágosodás erejével tudta, hogy még az ablakon bevágó szelet sem érzi úgy, mint régen; ez a lendület, ahogy a dűnék között hajt, s mögötte a por örvénylik, ahogy a Volvo után a füvek hajlonganak, ez sem ugyanaz; ez is távoli, minden az, továbbra is; a bőre; a bőrét érintő szél; a látvány mögötte; mellette, és előtte; valahogy semmi sem képes közelebb kerülni; csak fejben, tézisként, teoratikusan, elméletileg – épp abban a formában, ahogy egy ideje itt van; akár egy adat; akár egy karó, amit épp itt vertek le; egy mohos kilométerkő ott, ahol út sincs már; egy kő, ami út és hegy nélkül maradt; odú egy fában, mely rég kidőlt; szélkerék egy olyan helyen, ahol örökre elállt a szél; malom egy cserepesre száradt mélyedés fölött, ott, ahol a mélyedésben patak zúgott valaha;

mint egy betonba sült árnyék, amit atomrobbanáskor egy rémült ember füstölgő teste vetett;

mindez nagyon is valóságos; mindez nagyon is élettel és érzéssel telített; de mindez se külön-külön, se együtt, és ennek ezerszerese sem él.

Beyon nem dohányzott a kocsiban régebben, de egy ideje megint. El sem érte a városba vezető műutat, de már cigaretta után kotorászott, s még szerencse, hogy időben megtalálta, mert a következő pillanatban másik kocsi tűnt fel a dűnék között, a kanyarban, egészen közel. Beyon nem számított rá, hisz oda rajta kívül alig hajtott be valaki, most viszont legalább akkora lendülettel jött egy másik porfelhő előtt, mint ő. Beyon a fékbe taposott, a szemközti kocsi vezetője is, fékcsikorgás nem volt, csak sodródás a homokon, s a következő pillanatban mindkét porfelhő megelőzte mindkét kocsit, és még mielőtt a két sofőr láthatta volna egymást, a két porfelhő középen összecsapott. Beyon felhúzta az ablakot, és várta, hogy elüljön a por. „Ki az isten az?” Miután körvonalazódott előtte egy sötétkék Chevrolet, mely alig volt messzebb két lépésnél, Beyon kiszállt, s odalépett a kocsihoz.
– Maga meg mit száguldozik itt? – kérdezte Mörrupsont.
– Mintha maga nem száguldozna! Úgy jött, mint a barom!
– Én itthon vagyok.
– Még a sorompót sem rakta vissza.
– Épp azért jövök – lódította Beyon.
– Na jó. Várjon! – mondta Mörrupson békülékenyebb hangon, és nem kis bajlódás árán kinyitotta az ajtó, kiszállt, majd kezet nyújtott Beyonnak.
– Most ez mire föl?
Mörrupson kissé zavartan nézett körbe:

– Nézze. Most nem a kapitányságon vagyunk. Igaza van, ez itt az ön útja. A maga birodalma. Szóval, bocsánat, a betolakodásért.

Beyont meglepte párfordulás. Kétszer is körbenézett, mint aki kandikamerát gyanít, ugyanakkor a szíve mélyén máris örült, hogy el se kell mennie a kapitányságra, nem kell bemenni rakás sasszemmel figyelő zsaru közé, hisz itt van Mörrupson, maga jött ki, így, amit meg akar tudni, megtudhatja itt is. „Revíren belül.” Eszébe sem jutott abban a pillanatban, hogy Mörrupson felbukkanása nem feltétlenül jó jel, így aztán vonakodva bár, de kezet nyújtott ő is.
A por közben elült.
– Volna tíz perce rám? – kérdezte Mörrupson. – Ha gondolja, követem a partra.
Beyon hunyorogva ismét körbenézett, szélcsend volt, és meleg, a nap már magasan járt.
– Itt nem lesz jó?
Mörrupson is körbenézett.
– Talán jobb is itt.
– Remek – mondta Beyon, és leült a motorháztetőre.
Mivel a két kocsi egészen közel állt meg, némi hezitálás után Mörrupson is leült a saját kocsija motorháztetőjére, Beyonnal szemközt.
– Na és mégis minek köszönhetem ezt a pálfordulást?
– Ugyan már! Mintha ez is zavarná.

Különös ember maga. Azt hiszem, alig van valami a világon, ami ne ingerelné.

…Tudja, a kapitányságon másként működnek a dolgok, mint négyszemközt, főként itt, egy ilyen békés helyen. Elmagyarázzam?
– Nem szükséges.
– Hozzátartozik az is, hogy egy kicsit másként látom már az esetet, mint a legutóbb.
– Igazán? Most örüljek? Hisz azt sem tudom, hogyan látta legutóbb.
– Nem is lényeges, de hogy értse: maga az egyetlen, akit ehhez a nőhöz kötni tudunk, maga volt ott, kézenfekvő, hogy magát gyanúsítsuk, ugyanakkor itt nem stimmel jó pár dolog.
– Ja, tudom, nincs meg a nő.

– Nem csak erről van szó, azóta történt néhány dolog, és ami a legfontosabb, most már nemcsak sejtem, hanem tudom is, hogy maga ismerte az áldozatot.

---

– És ebben biztos.
– Halálbiztos. Hadd mutassak valamit! – mondta Mörrupson, és visszalépett az ajtóhoz, hogy az első ülésről egy dossziét vegyen elő, majd visszatelepedett a motorháztetőre, és turkálni kezdett az iratok között. Beyon szíve szerint árgus szemmel figyelte volna, hátha kiszúr valamit a papírokon, de hirtelenjében úgy érezte, ez gyanússá teheti, hát inkább szórakozottan nézelődött.
– Megvan – mondta Mörrupson. – Nézze meg ezt a fotót!
Beyon ekkor a „fekete nőt” pillantotta meg, csaknem ugyanabban a pozitúrában, némi ködben, ahogy a Magellán út sarkán. Először játszi könnyedséggel vágta rá:
– Igen, ez az a fekete nő.

– Fekete nő? Miért mondja így?
– Nem tudom. Így neveztem el magamban. Miért? Maga hogyan hívná?

– Nem tudja a nevét?
– Nem. …de álljunk meg egy pillanatra! Ez a kép hogyan készült? Ez mintha akkor és ott készült volna.
Mörrupson vonakodott a válasszal.
– Van ott térfigyelőkamera? Ez egy térfigyelőkamera felvétele, igaz? Aha! Értem már. Ezért a nagy változás. Látták, hogy nem öltem meg senkit, erről van szó? Talán még azt is látták, hogy ki ölte meg? – kérdezte Beyon, de ahogy kimondta, eszébe villant, mit látott aznap este; ez a nő beszélt hozzá, tagadta a gyilkosságot, „nem én tettem”, mondta, ugyanakkor ő maga volt a halott; mit vehet fel egy ilyen esetből egy térfigyelőkamera? – ez itt a kérdés, gondolta Beyon elbizonytalanodva.

– Nem térfigyelőkamera. Ezt a képet egy laptopról screenshotoltuk, feltehetően egy hekkertámadás során, de most egyelőre nem ez a lényeg. Maga is megerősíti ezek szerint, hogy a képen az áldozat látható.

Beyon hezitált.
– Nem tudom, szabad-e erre mondanom bármit is. Talán ügyvéd nélkül szóba sem kellene állnom magával.
– Ha gondolja… De nem gyanúsítom. Tényleg nem. Egyszerűen információra van szükségem. Maga kissé különös pali, de nem gondolom, hogy megölte ezt a nőt. Viszont tudom, hogy ismeri, szóval maga az egyetlen, aki segíthet nekem.
Beyon gyanakodva fürkészte Mörrupsont, s úgy érezte, hogy átvágja épp.
– Nem mondjon semmit, rendben. Igaza van. A maga helyében én sem szólnék egy kurva szót sem. De mutatok még valamit. Talán maga tényleg azt hiszi, hogy nem ismeri ezt a nőt, de rögtön belátja, hogy igenis ismeri.
Mörrupson ismét a papírok között keresgélt, de aztán elszédült. Tény, hogy rendkívüli erővel sütött a nap, és május derekához mérten valószínűtlen, nyári forróság támadt a dűnék között.
– Bocsánat. Napok óta nem aludtam – mondta Mörrupson, és szemlátomást az ájulás kerülgette.
Rátámaszkodott a motorháztatőre, Beyon először úgy vélte, ez is színjáték, de amikor látta, hogy Mörrupsont kiveri a víz és elsápad, a kocsihoz ugrott, és előkapta a termoszt.
– Tessék, igyon egy korty kávét!
Mörrupson lecsavarta a termosz tetejét, kávét töltött bele, és lehúzta.
– Szabad még?
– Persze – válaszolta Beyon.

Miután Mörrupson töltött még pár kortyot magának, visszaadta a termoszt, megtörölte a homlokát, és tovább kotorászott a dossziéban, egészen addig, míg egy másik képet nem vett elő. Egy fiatal lány képét. Egészen fiatalét, lehetett vagy tizennégy év körüli. Okos tekintetű, fehér bőrű, kissé szeplős lány volt a képen, fekete Kleopátra-frizurával, ballagási ruhában.

Beyont ismét elöntötte az ismerősség érzése, épp úgy, mint amikor eszébe jutott a „fekete nő”, de ennél többre nem jutott.
– Ismerős? – kérdezte Mörrupson, Beyon pedig úgy érezte, hogy ezzel a normális körülmények között közönségesnek számító kérdéssel a lelke mélyébe lát be Milan Mörrupson.
– Nem igazán.

– És a Lucie Hellvalley név mond valamit?

Ez már ismerősen csengett Beyon számára.
– Igen, azt hiszem ismerős.
– Ennyi?
– Egyelőre, de adjon egy kis időt.
Beyon átült Mörrupson motorháztetőjére.
– Lucie Hellvalley? Igen, ismerem valahonnan. Hallottam már ezt a nevet – morfondírozott, de aztán kapcsolt, hogy miután Mörrupson rosszul lett, kiesett a szerepből, s bár nem állt szándékában, már megint fecseg. El is hallgatott rögtön, felállt, és visszaült a saját motorháztetőjére.
– Ez most egy kihallgatás?
– Jaj, elfelejtettem, nem akartam faggatni, esküszöm. Ne mondjon semmit, majd én beszélek. Szóval ez a lány Lucie Hellvalley tizennégy évesen; annak a nőnek a kamaszkori képe, akit maga is látott a Magellán úton. Legalábbis az ő iratai voltak a halott nőnél. Ez meg itt egy ballagási fotó egy tablóról. Arról a tablóról, amin maga is ott van. Ez a lány az osztálytársa volt. Mármost az a kérdés, hogy mikor találkozott vele utoljára. Tartotta-e vele a kapcsolatot később? De ne válaszoljon! Csak mondom, milyen kérdések merülnek fel. Én speciel azt gondolom, hogyha találkoztak is még az elemi iskola után, nem ismerhették egymást közelebbről, és cseppet sem vagyok meggyőződve arról, hogy maga tudta, ki ez, amikor összefutottak. De abban is biztos vagyok, hogy maga segíthet majd nekem. Nem feltétlenül most, talán majd később. Azt akartam csak, hogy tudjon róla. Hogy legyen ideje gondolkodni. Érti?
– A holtteste tényleg nincs meg?
– Tényleg. Egyelőre, de remélem, előkerül.
– Előkerül? Gondolja?
Mörrupson sóhajtott:
– Őszintén? Nem hiszem. És valahogy az az érzésem, hogy sosem tudjuk meg, hogyan tűnhetett el.
– Az elég nagy gáz volna.
– De van itt még valami. Csakhogy …Nem mehetnénk árnyékba?
– Menjünk – mondta Beyon, és azzal minkét férfi bevonult egy közeli fenyő alá.

---

Beyon le is ült, Mörrupson azonban jobbnak látta állva maradni. Zavartan toporgott.
– Igen? – kérdezte Beyon.
Az óriási Mörrupson ekkor leguggolt Beyon mellé.
– Nézze meg ezt a képet! – tartotta Beyon orra elé a tablófotót.

– Nincs ebben a lányban valami nyugtalanító? Maga jól ismerte. Milyen volt akkoriban?

Beyon gyanakodva bámulta Mörrupsont, de már nem azért, mert csapdát sejtett, hanem mert Mörrupson rendkívül nyugtalannak tűnt. Ha ott és akkor, ránézésre kellett volna eldönteni, kettejük közül ki a gyilkos, egyértelműnek tűnt volna: Mörrupson.
– Hogy milyen volt? Mit tudom én! Maga emlékszik azokra, akikkel elemiben járt együtt?
– Nemigen. Illetve van, akire igen, van, akire nem. Maga nem emlékszik Lucie Hellvalley-re?
– Valamennyire igen. Egy időben padtársak voltunk.
– Na ugye! Nagyszerű. És mire emlékszik? Milyen volt? Nem volt különös egy kissé?
– Nem tudom, hová akar kilyukadni, de persze, különös volt valamennyire, ha jól emlékszem, a többieknél szerényebb volt, kedvesebb, visszahúzódóbb.
– Ennyi? Kedvesebb?

---

– És mit gondol erről a képről? – kérdezte Mörrupson a másik fotóról.
– Ez egy megbabonázó nő képe. Erre sokan azt mondanák: egy bombázó. Alig hihető, hogy ez Lucie Hellvelley volna valóban. Bár egyes emberek igen nagy változásokon mennek át kamaszkorban.
– És nem különös, hogy maga ott volt, amikor meghalt?
– Tudja a fene. Miért ne fordulhatna elő?
– Én például huszonhét éve váltam el az első feleségemtől, azóta is itt élünk mind a ketten, de mióta kijöttünk a bíróságról, egyszer sem futottunk össze.
– Inkább ez a valószínűtlen, nem? – kérdezte Beyon.
– Szerintem kevésbé az, mint hogy maga épp ott legyen, amikor Lucie Hellvelley meghal.
Beyon ismét gyanakodni kezdett, s mivel ezt Mörrupson is észlelte, hamar hozzátette:
– Nem oda akarok kilyukadni, amire most gondol. Nehéz ezt megmagyaráznom, de az a gyanúm, hogy maga csak eszköz. Nem, nem abban az értelemben, hogy bárki egy élet kioltására használná, hanem abban az értelemben, hogy…
Mörrupson egy pillanatra elakadt, s némi szünet után így folytatta.

– Mondok valamit, de esküdjön meg rá, hogy nem néz hülyének.

– Arra hogyan esküdhetnék meg? Mit tudom én, minek nézem magát öt perc múlva. Azt sem tudom, most minek nézem!
– Akkor csak annyit ígérjen meg, hogy nem adja tovább, amit most mondok.
– Rendben, legyen így! Megígérem.
– Azt gondolom, hogy bár én nem ismertem Lucie Hellvelley-t, mégis én vagyok a célpont. Ezzel az esettel valaki engem vett célba. Nekem akar üzenni valaki.
Beyon elkerekedett szemmel bámult az egyre zavarodottabb Mörrupsonra.
– Ugye tisztában van azzal, hogy annak, amit mond, semmi értelme. Gőzöm sincs, miről beszél.
– Igen, igen, nem csoda. Nyilvánvaló, hogy Lucie Hellvalley-t megölték. Ugye? Már ha ez a nő – mutatta fel Mörrupson a fekete nő képét megint – valóban azonos Lucie Hellvalley-vel. Ugyanakkor, nincs meg a holttest, bár egyszer már megvolt, máskülönben pedig megjelenik a képe időnként a laptopomon, ami persze ízléstelen tréfa is lehet, egy hülye hekker baromsága. Csakhogy van itt egy apró gond.
– Igen? – kérdezte Beyon, mivel Mörrupson ismét elhallgatott.

– Az aprócska gond az, hogy megjelenik álmomban is.

Beyon ekkor már teljes bizonyossággal tudta, hogy két eset lehetséges. Vagy a bolondját járatják vele, vagy Mörrupson valami okból két nap alatt teljesen becsavarodott.
– Jó, hát ki ne álmodna néha a munkájával?
– Nem, nem, itt nem erről van szó. Mert más gond is van. Amikor megjelenik a képe a laptopon, olyan üzenetek is jönnek, melyek az álmokra utalnak.
– És?
– Hát nem is egyszerű utalások ezek, hanem konkrétumok. Teszem azt – csak a példa kedvéért – az egyik ilyen álomban van egy régi falióra, ami megáll, és én nem tudom újraindítani. Tud követni?
– Persze.
– Szóval nem tudok újraindítani, álmomban, egy ilyen nagyon régi faliórát. Aztán felkelek, emlékszem, mit álmodtam, bekapcsolom a gépet, épp csak elolvasok pár mailt, amikor váratlanul megjelenik Lucie Hellvaley képe, ahogy gomolyog a köd körötte, aztán egy felirat, mondjuk olyasmi, hogy „még a faliórát sem tudod újraindítani”.
– Aztán?
– Aztán eltűnik. Érti?
– Ez érdekes – mondta Beyon jobb híján.
– Több mint érdekes! – súgta Mörrupson.

– Megmondaná, ha egy hekker szórakozik velem, hogyan lát bele a fejembe? Honnan tudja, mit álmodtam?

Ugye! Ez fogas kérdés. És mindehhez – nem tudom még, hogyan – de Lucie Hellvalley-nek valami köze van, és hogy megtudjam, mi köze, abban pedig maga segíthet.
– Én biztosan nem. Ez az egész…
– Na, mi ez az egész maga szerint?
– Őszintén?
– Igen, őszintén. Csakis.
– Mese habbal – bökte ki Beyon.
– Mese habbal. Maga szerint.
– Igen. Már ne is haragudjon.
– Rendben. Talán ez majd segít. Ha ez se mond semmit, akkor talán tévedek. Nem mintha sok mindenben tévedhetnék, hiszen valójában nem nagyon tudok semmit. De azt például igen, hogy az egyik álomban maga is szerepelt, és aztán egy üzenetben is.
– Az sem jelent semmit.
– Biztos? Azért csak hallgassa meg! Álmomban nemcsak Lucie Hellvalley-vel találkoztam, hanem egy másik nővel is. Nem tudtam meg a nevét, bár kérdeztem. Ez mindig az első, a név, ez szakmai ártalom. Olyan százhetven magas volt, hullámos barna hajú, itt-ott kicsit talán szőkített, ráadásul meztelen, egy jókora anyajeggyel a combján, vagy a csípőjén, erre nem emlékszem pontosan. Szóval, kérdeztem a nevét, de azt mondta, nem mondja meg addig, míg Caius Beyon újra ki nem mondja. De nemcsak a nevét nem mondta meg, még az arcát sem láttam; pontosabban olyan volt az arca, akár a beton, lapos és szürke; aztán ez az arcnélküli nő is megjelent a laptopomon, gondolhatja, mit gondoltam, ráadásul magának is üzent. Lehet, hogy baromság az egész. Érdekli? Tudja, ki lehet ez az arcnélküli nő?

– Nem tudom – hazudta a kővé vált Beyon, míg úgy érezte, jó volna most felébredni, de nagyon gyorsan;

mielőtt olyasmit nem mond Mörrupson, hogy az a nő itt is van, a csomagtartóban vagy a hátsó ülésen, s ha akarja, ha nem, rögtön kiszáll, odajön a fenyőfához, meztelenül, lapos-szürke arccal, arc nélkül és hidegen. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ez most nem egészen az, mint amikor a fakorongra van felfeszítve álmában.
– Szóval nem tudja. De érdekli, mit üzent magának? – kérdezte Mörrupson.
– Persze.
– Azt üzente, hogy… várjon csak, screenshotoltam, hogy pontos legyek, itt van, nézze! – és egy harmadik képet dugott Beyon orra elé.
A képen valóban ott volt az arcnélküli nő, sötétben állt, csak a csípője körül derengett némi fény, a fény előtti sötétben meg egy vörös felirat:

„Sok cetli van, Beyon, ne örülj még!”

---

Oszd meg, hadd éljen még!

Holnap még mindig folytatódik alkonyatkor