Ani & Olga

– Hová rohant az az őrült? – kérdezte Ani.
– Mármint Beyon? …Bement a városba, a kapitányságra. Meg akarja tudni, ki volt az a halott nő.
– Nagyon kíváncsi lehet, mert úgy fordult ki az útra, hogy majdnem belém hajtott. Még csak nem is lassított, szerintem észre sem vett, ráadásul akkora porfelhőt hagyott maga után, hogy inkább kiszálltam egy cigire, mielőtt behajtottam volna hozzátok.
– Különös – mondta erre Olga. – Biztosan ő volt? Merthogy ő már elment innen legalább másfél órája.
– De, de, ő volt! Hidd el felismerem a kocsiját, meg őt is. Még az arcát is láttam egy pillanatra. Az a hülye körbe se nézett.
– Hát jó. Akkor tudod, hogy nincs itt. Bejössz?
– Ja. Bemegyek. Jól esne egy kávé. Hosszú volt az éjjel.
– Terasz?
– Inkább legyünk bent, most valahogy bántja a szememet a fény – mondta Ani, és valóban akkora napszemüveg volt rajta, ami a fél arcát kitakarta.
– Ismered a járást – mondta Olga, és a tűzhely felé vette az irányt.
Ani úgy tett, mint aki szórakozottan sétafikál, először rágcsálta a szemüveget, aztán lazán lóbálta, erre ténfergett a nappaliban, aztán arra, kinézett az ablakon, megvizsgálta a szantálfaasztal rumliját, megemelte a csikkekkel teli hamutálat.

– És nálatok mi újság? Milyen mostanság Beyon? Kibírható?

– Nincs vele gond – mondta Olga őszintén. – Miért kérdezed?
Ani leheveredett a kanapéra, felrakta a lábát az asztalra, és az arcát dörzsölgette.
– Szerintem még fel sem ébredtem. Rohadt fáradt vagyok.
– Szóval miért kérdezted?
– Gondolom, azért néha eleged lehet.
– Nekem? Miről beszélsz? Tudod, hogy én imádom.
– Tudom, tudom, de attól, hogy imádunk valakit – ahogy te mondod – azért lehet belőle elegünk néha. Vagy nem?
– Bizonyára – felelte Olga. – De nekem ilyen gondom nincs. Egy percig nem idegesít vagy ilyesmi, ha erre gondolsz.
– Nem feltétlenül arra, hogy idegesít, csak hát egy idő után fárasztó lehet követni. Már ha egyáltalán lehetséges. Mert Beyon aztán tudja mi a cikkcakk.
– Azt tényleg tudja. De ezért nem lesz unalmas.
– Jaj, Olga. Régen sem volt az, de nem kell ahhoz cikkcakk, s főként nem kell ez az állandó mélyrepülés. Szegény Beyon. Attól tartok, sosem lesz a régi.
– Nem te mondod neki mindig, hogy ez csak átmeneti állapot?
– De, én mondom. Neki.
– Talán hazudsz? Csak miatta mondod?
– Nem Olga, nem. Őszintén szoktam mondani, de néha már én is kételkedem. Figyelj ide! Megvan annak az oka, hogy Beyon ilyen, de azért látni kell azt is, hogy másfelől meg tök szerencsés, ott van neki Dromas, most nem azért mondom, de én is itt vagyok, és nem hagytam cserben soha, de ami a legfontosabb, itt vagy te is! Úgy gondolom most már, legalábbis néha, hogy amíg te nem voltál, addig rendben volt ez az egész, értettem is, hogy Beyon miben van, bár a konkrét okát én sem tudom, de azért Dromas legalább annyira körülírta, hogy felfoghassam: nyomós oka van. Viszont egy ideje más a helyzet. Miattad.
Olga lerakta a kávékat, leült Anival szemközt, töprengett kicsit, aztán Aninak szegezte a kérdést:

– Te most mondani akarsz valamit? Mert ha igen, ne kerülgesd a témát.

Ani elvette a kávét, kavart rajta egyet.
– Magam se tudom. …Te mindent megbeszélsz Beyonnal, igaz?
– Persze.
– Annak ellenére, hogy ő szinte semmit sem beszél meg veled.
– Én azt gondolom erről, hogy megbeszéli ő, csak a maga módján.
– Aha, a maga módján. Ezt ő mondta?
– Nem, én mondom – jelentette ki Olga magabiztosan.
– Jaj, Olga te annyira fiatal vagy még – sóhajtott Ani.
– Ezzel még Beyon is csak módjával jön elő. Mit számít az?
– Hát az attól függ.
– Mégis mitől?
– Például attól, hogy meddig lesztek együtt.
– Mi együtt leszünk most már mindig.
– Tudom, Olga, hogy ezt akarod, de biztos ez?
– Biztos.
– Szóval te mindent elmondasz Beyonnak.
– Igen.
– Hát akkor bizonyos dolgokról nem beszélhetek veled. Bár azért azt érdemes tudnod, hogy Beyont már egyáltalán nem érdekli, mit beszélnek róla. Csak az érdekli, hogy ne faggassák. A többit leszarja.
– Az lehet. Ilyesmit nekem is mondott.

– Mondjuk annyit mondhatok, mert ezt neki is megmondtam kerek-perec, hogy lefelé megy. Olga ezt látnod kell előbb-utóbb: Beyon lefelé tart. Tehetséges ember volt, de lassan már ez sem mondható el róla.

Olga Graener őszinte kíváncsisággal hallgatta és figyelte Anit, immár abban a biztos tudatban, hogy Ani nem egyszerűen benézett rendes szokás szerint, hanem határozott céllal jött. Kapóra jött neki, hogy Beyon épp távol van.
– Ezt hányszor hallottam már! Nem hervasztó ezt mondani? – kérdezte Olga.
Ani felkacagott.
– Hallod magad? Mintha Beyon beszélne. És amikor te hallod ugyanezt? Amikor Beyon vágja a fejedhez ugyanezt? Amikor bármit mondasz is, azt mondja: „ezt is hallottam már”? Az nem hervasztó?
– Ő nem vágja a fejemhez ezt, csak így érzi.
– Igazad van, nem azért mondja, hogy a fejedhez vágja. Nem akar ő téged bántani ezzel, de mégiscsak a fejedhez vágja, ha karja, ha nem. Ugye nem akarod azt mondani, hogy sosem bánt meg?
– Nem bánt meg soha – szögezte le Olga makacsul.
– Ej, Olga. Hogy te nem bántódsz meg, az egy dolog, de okod éppenséggel volna rá.
– Olyan van, hogy elszomorít. Egy kicsit. De én azt hiszem, akkor van igazad, amikor azt mondod, ez átmeneti állapot, csak ki kell várni.
– És te erre vársz.
– Nem egészen. Ha nem múlik el, az sem baj. De ha elmúlna, jobb volna.

– Ez nem egészen olyan, mint amilyennek te látod. Azért mondom ezt, mert nagyon megszerettelek. Tovább megyek. Te vagy az igazi Beyonnak. Senki mással nem tudom elképzelni őt. Csak van két probléma, és azért akarom ezt elmondani, mert hozzád hasonlót még nem láttam, és igazán kár lenne, ha Beyonnal együtt elsüllyednél te is.

Olgát egy pillanat alatt olyan mély szomorúság öntötte el, amilyet Beyon mellett soha. Ani lamentálása komorabbnak tűnt, mint bármi azelőtt. Olga érezte, hogy súlyos csalódás előtt áll, ha tovább hallgatja Anit, ugyanakkor tudta, hogy nem teheti meg, hogy ne hallgassa.
– Mi lenne az a két dolog?
– Először is, bár te vagy Beyon számára az igazi, de elkéstél. Azaz te nem késtél el, viszont Beyon nem vigyázott magára eléggé, míg rád várt. Talán azt sem tudja már, hogy várt rád.
– De hát… – akart közbevágni Olga, ám Ani leintette.
– A másik dolog az, hogy ez az egész tényleg nem olyan, mint amilyennek te képzeled. Nem olyan, mint egy végtelenül hosszú borús nap, amiből semmi nem következik. Mert ha csak arról van szó, hogy borús az egyik nap is, meg a másik is, az még elmegy.

Amiben Beyon van, és vele együtt te is, inkább olyan, mint a zivatar, mint a vihar, és ha nem áll el soha, előbb-utóbb elönt mindent a víz. Áradás jön, ami elsöpör mindent. Beyon nem a ború, hanem a permanens vihar, és te ebben élsz. Beyon nem stagnál, nem egy ponton tartózkodik, hanem süllyed, sőt zuhan.

– Ez egyáltalán nem igaz – mondta Olga.
– Azért gondolod így, mert nem láttad korábban.
– Miért? Milyen volt korábban?
Ani elgondolkodott, de nem azon, milyen is volt Beyon mondjuk egy évvel azelőtt, mint inkább azon, fájdítsa-e Olga szívét a régi Beyonnal. S nemcsak ez volt a kérdés Ani számára. Felmerült benne az is, ha a régi Beyonról mesél, Olga tán még inkább beleszeret. Még a végén konkrétizálódik benne a várakozás. Nem körvonalazhatatlan, de pozitív változást vetít maga elé, hanem konkrét kép alakul ki benne arról, hová kell visszatérnie Beyonnak. Ha pedig elfogadná, hogy Beyon oda soha többé nem tér vissza, megszakadna a szíve a veszteségtől, mert Olga olyan – gondolta Ani –, aki képes lenne elgyászolni azt is, ami sosem volt az övé; ami talán még Beyoné sem volt igazán, ha egyszer így elveszthette.
Végül is úgy döntött, nincs más út. Történjen, aminek történnie kell. Ha nem mond semmit, Olga biztos kitart Beyon mellett, és akkor, bármilyen kegyetlen is ezt gondolni, egy idő után talán még Dromas is úgy véli majd, jobb volna, ha Beyont valami baj érné, csakhogy Olga Graenernek ne maradjon semmi oka itt maradni, s mihamarabb álljon odébb, és kezdje meg az életét.
– Erről sem beszélhetsz? Vagy most mi van? – kérdezte Olga.
– Nem tudom, jól teszem-e.
– Nem tudsz rosszat tenni – válaszolta Olga. – Bármit mondasz, én szeretem Beyont. De téged is, és tudom, hogy nincs semmi rosszszándék abban, amit mondani akarsz.

„Jaj, Beyon! – gondolta magában Ani – Hallod ezt? Te miért nem hallod ezt? Miért nem érted, érzed ezt? Miért nem maradtál talpon? Miért nem viseltél el mindent? Mi történhetett olyan, amit Olga Graener nem ír felül? Megértem, hogy én fel sem érek hozzá. Megértem, hogy Dromas sem. Na de Olga! Ő miért nem?”

– Talán igazad van. Itt már nem lehet rosszat tenni. De mégis mit mondhatnék?
Olga szomorúsága és félelme épp úgy illant el, ahogy az imént jött, izgalom vette át a helyét; remény, hogy most olyat tudhat meg Beyonról, amit eddig nem tudhatott. Lerakta a csészét, a lábát maga alá húzva felkucorodott a kanapéra, és várt.
Ani látta Olga várakozását és ettől zavarba jött. Hirtelenjében elképzelése sem volt arról, mit mondhatna, holott egy perce még élesen látta maga előtt Beyont, a „régit”, azt is tudta, hogy elsőnek azt akarná elmondani, hogy látta ő már Beyont igazán szeretni, látta ő már, milyen az, amikor Beyon valakinek örül, amikor valakit úgy ölel, mint aki egy barátságos galaxist ölel, és hogy mennyire más volt az, mint amikor Olgát öleli. Tudta, hogy azt akarja elmondani: szerinte Beyon önmagára sem emlékszik már, de amint Olgára nézett, csak egy kérdés jutott eszébe:

– Olga, Olga. Vajon meddig maradsz ilyen?

– Én nem változok. Tudom, mire gondolsz. Sok mindenben változom majd, én is, de amire te gondolsz most, abban nem.
– Ezt hittem magamról én is – mondta erre Ani –, bár az igaz, hogy nem voltam annyira erős és eltökélt, mint te. Én sosem. Bezzeg Beyon! Ő hozzád hasonlóan nagyon eltökélt volt, s lám, mégis megváltozott.
– Az lehet. De nem magától.
– Ki tudja ezt?
– Épp ez a gond. Legalábbis az egyik. Hogy egy idő után mindenki azt hiszi, ő változott meg, de van olyan, hogy valakit egyszerűen csak elgázol egy kocsi. Vagy egyszerűen csak belévág a villám. Akár a derült égből is. Van olyan – mondta Olga. – Egyébként meg annak a feltételezésnek, hogy én is megváltozom, tudom, mi az alapja. Ugyanolyan feltételezés ez, mint amilyen feltételezések között Beyon él. Hogy minden kaptafára megy. Hogy ugyanaz ismétlődik. És mivel mindenki megváltozik egy nap, azt hiszed, én is megváltozom. Kiábrándulok vagy ilyesmi. De mi ennek az alapja? Annyi, hogy megtörtént veled is? Nem tudom, Dromas-val megtörtént-e, de lehetséges. Talán Beyonnal is. Rám nézve viszont semmi sem következik ebből. Tudom, mi az egyetlen, ami alapot szolgáltat. Csak az, hogy fiatal vagyok. Igaz? De én nem hasonlítok hozzátok. Lehet, hogy ez nem látszik, de tényleg nem. Persze, hányan mondják ugyanezt, aztán utóbb kiderül, pont olyanok, mint az átlag. Tudom. De hogyan bizonyíthatnám az ellenkezőjét? Arra ugye sok idő kellene. Mert amit most mondasz, mondhatod jövőre is, meg két és három évvel később is, akkor is pont annyira tűnhet igaznak, mint ebben a pillanatban. De tíz év múlva is bőven érvényes lesz. Húsz év múlva sem zárható ki, sőt negyven év múlva se.

Vagyis mi a helyzet valójában? Egy egész élet kell ahhoz, hogy cáfoljalak. Azt meg, ugye te sem akarod kivárni?

Anit megdöbbentette, hogyan mosta fel vele a padlót a nála jóval fiatalabb Olga.
„Ezt a csajt basszus tényleg Beyonnak találták ki – gondolta. – Csak sajnos a régi Beyonnak.”
– Na szóval. Ott tartottunk, hogy Beyon zuhan – mondta könnyedén Olga, mintha csak Beyon magasságáról vagy étvágyáról lenne szó. – És én azért nem tudom ezt érzékelni, mert nem ismertem azelőtt. Szóval, milyen volt? Hallgatlak.
Ani belátta, hogy bár úgy gondolta, erős kézzel irányítja majd a beszélgetést, ez nem fog menni. Jobb, ha azokon a hullámokon evez – lesz, ami lesz –, melyeket Olga kelt a beszélgetés hullámterén.
– Kérdezz inkább! Úgy könnyebb.
– Rendben. Mi az első, ami eszedbe jut róla?
Ani nem sokat gondolkodott.
– Mindig csinált valamit. Mindig voltak ötletei, és azokat olyan elánnal vitte véghez, hogy az ember csak pislogott. Egyszerre akár több dolgot is, és bármibe kezdett, valami rendkívülit hozott létre. Nézz rá mondjuk erre a házra! – mondta Ani. – De nézd meg azt is, most mit csinál? Semmit.
– Nem, nem. Te nézz rá erre a házra! Azt mondod, Beyon zuhan és nem csinál semmit. Látod ennek itt bármi nyomát? És itt nem én tartom a rendet. Beyon megteremtette azt a lehetőséget, hogy ne csináljon semmit. Talán mindig is ezt akarta. Csak épp mire ideért, mire élvezhetné mindezt, elvesztette a hitét.
Ani szomorúan bár, de belátta, van ebben Olgának igaza, azt meg aligha lesz képes elmagyarázni, hogy Beyon lételeme volt a mozgás, a tervezés, az újítás, aligha lehetett az a célja, hogy legvégül elfeküdjön egy tengerparti házban; még ha csak úgy fekszik is el, hogy tartja a rendet, tartja magát.
– Beyon azért több volt ennél – tette hozzá Ani. – Ő mindig előre ment.
– Jó, de az, hogy most nem megy előre, nem jelent egyúttal zuhanást is. Honnan tudni, hogy nem csak pihen. Meg kell pihennie. Nem lehet ez?

– Olga! Ha valaki megpihen, akkor hátradől, bont egy pezsgőt, és két pohár után gondtalanul fecseg vagy bölcselkedik, de nem hallgat, és nem komorul el egy hétre, és nem vergődik éjszakánként. Főként nem vergődik ébren is!

Olga erre nem tudott mit mondani, Ani pedig, nyeregben érezve magát, lecsapott az alkalomra.
– Beyonnál lelkesebb embert sosem láttam! Hol van ennek a lelkesedésnek bármi nyoma? Félelem van helyette! Egyre növekvő félelem. Beyon szeretetreméltó ember volt, nem mondom, tudott nyers lenni, kiosztott adott esetben másokat korábban is, de csak ha bement egy boltba, vett egy zsemlét, pár kedves szava mindenkihez volt. Ha csak egy kávéra ment be valahová, mire kijött, ott is volt egy barátja, de legalábbis egy spanja. Ha koncertre ment, páran biztosan vele együtt ugráltak. Hol van mindez? Ki sem mozdul! Rosszul van akkor is, ha csak távolról lát valakit. Alig beszél pár emberrel. Velem és Dromas-val is ritkán, és vagy panaszkodik, vagy hallgat. Még addig volt jó viszonylag, míg panaszkodott, de mióta hallgat, kész, vége. Innentől nincs mit tenni. Ingerült szinte mindig. Nem csinál semmi újat. Azt tartja csak, amit azelőtt megszokott. Főz, takarít, jön-megy, de megrekedt azon a szinten, azt is szerintem csak azért, hogy minket elaltasson. Ha kilépnénk az életéből, ha te nem lennél, szerintem hagyna mindent a francba. És egyszerűen nincs jelen! Válaszol, ha kérdezem, néha magától is mond ezt-azt, néha vannak futamai, de ezek már nemigazán élők, többnyire önmagát ismétli.

Olga! Beyon szinte nem is él már.

Nála élettel telibb pasit sosem láttam. Erős volt, el sem hiszed, de vicces is, annyit röhögtünk rajta, hogy meg kellett szakadni, előzékeny, figyelmes, optimista, kitartó, lelkes, kurva érzékeny, én nem egyszer láttam sírni is. Nem mondom, voltak brettlik korábban is, néha padlót fogott korábban is, de jól viselte, állta a sarat, de most nem. Most ennek se híre, se hamva, jó ideje nem, és azzal, hogy te egyszerűen csak besétáltál hozzá a partról, azzal nem változott meg semmi.
– Tudom, hogy nem változott semmi – mondta csöndben Olga.
– Mégis, elgondolkodtál már azon, hogy amikor megszólítottad, az, amit akkor reméltél, vagy amit akkor láttál száz méterről, amikor csak egy ücsörgő embert szúrtál ki a parton, az mennyire van köszönőviszonyban azzal, amiben azóta vagy? Gondolkodtál ezen?
Olga szomorúan sütötte le a szemét, az ölében egy rojttal játszott, de nem azért, mert Ani meggyőzte volna bármiről, hanem mert úgy látta: Ani nem érti, úgy tűnik Dromas se, hogy ő épp abban van, amit a partról meglátott, s hogy képes elképzelni ettől jobbat is – jobbat Beyonnal – az nem jelenti azt, hogy ő kezdettől egy tévedésben él.
– Lehet, hogy ez felfoghatatlan, de én pontosan azt láttam száz méterről, amit aztán tíz méterről, egy méterről, és azóta is, centikről nap mint nap. Nem tudom, hogyan mondhatnám el ezt anélkül, hogy ne legyen tiszta homály, de Beyonnak van egy fluiduma, ami épp olyan erős tőle száz méterre, mint amilyen erős a karjai között. Ezt valaki vagy érzi vagy nem. Én igen.

És még valami. Ami most jön belőle, az talán árnyéka annak, amit te és Dromas megszoktatok, és igen, még az is lehet, hogy Beyon zuhan, de ha már árnyék, ez Beyon árnyéka, nem akárkié. Ha én sosem láthatom, milyen volt Beyon fénykorában, az árnyéka azért még Beyon;

és ahogy senki sem szabadulhat az árnyékától, még ha nehezen felfedezhető is, az árnyékban is ott van az, akit nem ismerhettem, de azért megsejthetek, akárhányszor rám vetül. Jó ebben, hidd el, mert én látom, honnan vetül ez az árnyék, bár kétségkívül nem bánnám, ha kilépne mögüle az ember maga.
– Olga! És ha egyszer már csak az árnyék marad?
– Olyan nekem ő, mint a Hold. Én csak ezt az oldalát látom. Ti szerencsések vagytok, láttátok a másik oldalát is. De akár látom én is egyszer, akár nem, attól még Beyon a Hold nekem. Ezen nem változtathat semmi.

– Jó – mondta Ani megadóan. – Szerintem Beyon nem Hold. A Hold stabil, Beyon nem, ő inkább egy üstökös. Talán neked így is vonzó látvány, nagy fény, nagy ív, vagy valami ilyesmi, de előbb-utóbb elhagyja ezt a naprendszert, és akkor vele mész te is, vele együtt elveszel valahol az űrben.

– Nem hiszem.
– Miért nem?
– Ennek így nincs semmi értelme.
– Nem látod? Beyonnak is az a baja, hogy rájött: semminek sincs értelme, legalábbis semmiben sem bízhat meg. Benned sem.
– Majd rájön, hogy téved.
– Én csak attól tartok, hogy egyszer te döbbensz rá: tévedtél.
– Rendben. Értem. De akkor legyen úgy. Addig meg hadd sétáljak holdvilágban.


Oszd meg, hadd élhessen még!

Folytatás holnap alkony után

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


centauri-jégvágó
Centauri a Föld árvái

Utazás a nagyvárosba

Értem, miért mondja apám egyre többször, hogy északra…
8 válaszok
  1. Szabó Edit
    Szabó Edit says:

    Értem már, hogy az előző résznél miért tartottad érdekesnek, hogy épp Anira kérdezek rá. “Hát így megy ez.” 🙂
    Aniról magáról nem sok mindent tudtunk meg ebben a részben sem. Talán majd később kiderül, mennyire jók a megérzéseim.

    Ma elolvastam az összefűzött fejezeteket újra, és azt hiszem, vannak olyan részek, amiket most jobban értek.
    Az jutott eszembe, hogy vajon, ha egy évvel ezelőtt ilyenkor kezded el tovább írni a Darksite story-t, más lett volna-e bizonyos helyeken, mint a mostani.

    Válasz
  2. Lívia
    Lívia says:

    Nem szeretem Anit, egy született destruktív sz@rkeverő. Rivalizál Olgával, aki úgy szereti Beyont, ahogy van. Honnan pottyant ide Ani? Kiugrott a dűnékből vagy mifene? Még a végén kiderül, hogy, az arcnélküli fekete nőt is is ő nyiffantotta ki, mert Beyonnak nem kellett. Jajjj Cen írd meg gyorsan ki volt Ő Beyonnak.

    Válasz
  3. Baráthné László Krisztina
    Baráthné László Krisztina says:

    Ani, valamiért retteg, érzi,hogy Olga újra “életet” tudna lehelni Beyonba…🤔
    Nem féltékenységet vélnék emögött.
    Valójában ki ez az Ani?…Szerintem, meg fogunk lepődni.🤔😮
    Nagyon fordulatos,izgalmas, sejtelmes.

    Válasz
  4. centauri16@gmail.com
    centauri16@gmail.com says:

    köszönöm nektek – nagyon érdekes látni, hogyan viszonyultok Beyonhoz, Anihoz, Olgához

    tényleg

    Válasz
  5. Baráthné László Krisztina
    Baráthné László Krisztina says:

    🤔Lehet,Ani a ” fekete nő” ?🤔
    ” Hosszú volt az éjjel..”
    “Valahogy bántja a szememet a fény”…-mondta Ani.
    S másfél órája már elment Beyon,hogy találkozhatott szembe Vele?🤔
    Nagyon kíváncsi leszek,vagyok.😊

    Válasz
  6. Ibolya Nagy
    Ibolya Nagy says:

    Beyon engem sem idegesítene, de nem is tenném fel neki azt a kérdést, amikor hallgat, hogy: most mire gondolsz?
    Inkább együtt hallgatnek vele.

    Válasz
  7. Szabó Edit
    Szabó Edit says:

    Hahó! Babonás itt valaki?
    Észrevettétek, hogy épp a 13. rész következett volna a Darksite story-ból, amikor elnémult az oldal? 🤔

    Vagy lehet, hogy Cen’ laptopján is jelentkezett a titokzatos fekete nő? Vajon mit üzent? És kinek? 😯

    Válasz

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük