Olga Graener és a Beyon-mozaik

– Hol felbukkan, hol eltűnik – mondta dühösen Beyon korareggel.
Olga Graener angyali türelemmel ült az ágyon, hagyta, hogy semmi se történjen, ne beszéljenek voltaképp semmiről, míg Beyon szemlátomást egészen másutt van. Ha Beyon elhallgatott, ő meg épp nem gondolt semmit, kibámult a brutális méretű üvegen. Beyon az osztatlan, több négyzetméteres ablakóriások mellé tervezte a szintén grandiózus ágyat, így Olgának a fejét sem kellett felemelnie, hogy átlásson a sárga füvek, a zúzmótól kéklő terasz, a ház alatti, alacsonyabb dűnék felett, és bámulhassa a hajnalodó tengert; üres fejjel merülhessen el a hajnalpírtól felvöröslő hullámokban; moccannia sem kellett, hogy a csapatosan szálló sirálynyájakat nézhesse, melyek rendszeresen húztak a város felé reggelente.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy most sem tudom, mire gondolsz – mondta Beyonnak, míg azon tépelődött, szóljon-e, hogy egy gyíkocska mászott be az egyik kint hagyott borospohárba.
– Ne haragudj! – szabadkozott Beyon.
– Félre ne érts, nekem így is jó, így ismertelek meg, ugyanígy ültél a parton azon a hetedikén, amikor megláttalak, mégis tudtam rögtön, hogy téged kereslek.

– Ezt is hallottam már – mondta Beyon megbocsátóan és megfogta Olga kezét.

Így jelezte mindig, hogy nincs bántó szándéka; mondjon bármit, ami egyénként valójában bántó, legalábbis Olga számára.
– És jobb lett volna, ha nem hetedikén találsz ide hozzám – tette hozzá még.
– Gyík mászott az egyik pohárba. Látod? – kérdezte Olga.
– Aha. Ne aggódj, kimászik belőle.
– Nem aggódom – felelte Olga, míg azt igyekezett kitalálni, vajon mi a gond a hetedikével? Mitől lenne jobb, ha nyolcadikán találkoznak? Valami számmisztika van a megjegyzés mögött? Vagy jövendölés? – miszerint Beyon „angyalának” tizenkettedikén vagy huszadikán kell megérkeznie?

Távolról szemlélve Olga Graener ötleteléseit azt gondolhatnánk: milyen bugyuta, véletlenszerű ötletelések ezek! Milyen sületlen Olga Graener még! Milyen keveset ért a világból! Édes és aranyos lény, bizonyára, de két oldalról csorog róla a bakfisok ad hoc romantikája.

Ám Olga Graener gyorsan tanult, s jóval okosabb volt, mint bárki hitte.

A „fekete nő” felbukkanásának idejére például két dolgot már biztosan tudott. Mondjon Beyon bármi képtelenséget, rántson elő bántó mondatokat indoklás nélkül, vagy akár hülye számokat és dátumokat is, hozakodjon elő bármilyen oda nem illő dologgal, mondjon bele az éterbe random bármi „állatságot”, annak igenis van jelentése, sőt egészen konkrét jelentése van; de! – és ez a másik dolog, amit Olga ekkor már pontosan tudott – hiába kérdezné a talányos megjegyzésekről Beyont, nem válaszolna. Így két dolgot tehet. Annyiban hagyja a dolgot, s elenged minden ilyesmit a füle mellett, ám akkor sosem kerül közelebb Beyon titkának megfejtéséhez – márpedig úgy érezte, ez az ő feladata, ezt kell megoldania ahhoz, hogy egyszer majd azt a nagyszerű és felhőtlen életet élhesse vele, amit megálmodott – vagy önmagában kísérletezik, számba veszi a legképtelenebb variánsokat is, hátha egyszer megoldásra talál,

hátha egyszer összeáll a „Beyon-mozaik”.

„Amikor Beyon azt mondja: „ezt is hallottam már” vajon úgy gondolja, hogy általában hallott-olvasott már ilyet, vagy konkrétan? Kötődik ez valamihez? – tette fel a kérdést magában Olga; joggal, hisz ez volt az egyik legsűrűbben visszatérő Beyon-rigmus, emiatt pedig úgy tűnt, hogy ez fontos. Mintha Beyon egy mondatra várna; Olgától vagy mástól; egy olyan mondatra, arra a mondatra, amit nem hallott még.
„Vajon Beyon tudja már, melyik lenne az?”
Olga nem véletlenül hajtogatta, hogy ő Beyon oldalán egy pillanatig sem unatkozik, nemcsak őszintén szerette, hanem rejtvénynek hitte Beyont; olyan egyenletnek, amit egyedül ő számolhat ki, „édes feladványnak”. S hogy Olga Graener valóban szerethette Beyont, az mutatja leginkább, hogy nem idegesítette a megoldás távolisága. Inkább szórakoztatta. Szórakoztatta, de nem mulatott rajta, hisz látta Beyon hol indokoltnak, hol indokolatlannak tűnő kínját, „de hát a kín az csak kín – gondolta –, akár indokolt, akár indokolatlan.

Létezik-e indokolatlan kín egyáltalán?

Egy biztos, ha egyszer Beyon így számon tartja, mit hallott korábban és mit nem, annak jelentősége van. Úgy tűnik igazat mond. Tényleg tudja, mit hallott már. De azért be kell vallani: ha egy férfi minden rohadt mondatot számon tart, az kissé rémisztő. Ki a fene jegyez ilyet?”

Olga Graener valószínűleg praktikus okból fejlesztette tökélyre a belső dialóg képességét, mert míg szépen megbeszélte önmagával mindazt, amit Beyonnal nem lehetett, el lehettek szépen csöndben mind a ketten, már pedig Beyon sűrűn merült hallgatásba, bár régi barátai szerint régen kimondottan szószátyár volt, Dromas szerint „egyenesen lelőhetetlen”, márpedig, ha valaki kívül-belül jól ismerte Beyont, akkor az Dromas volt. De Beyon addigra kifogyott a szóból.

Kínos csöndek, megalázó üresmenetek szabdalták volna az együttlétüket, ha ezeket a szüneteket Olga nem tölti ki ügyesen és kreatívan hosszú és tartalmas belső monológgal. Maga is tudta, hogy ritkán jut valamire, de néha azért ezt-azt megértett.

Ránézett Beyonra, és mivel úgy látta, hogy épp megszólítható közelségben van, azt mondta:
– Szívem szerint azt javasolnám, hogy csak akkor szólj, ha végre olyat mondok, amit nem hallottál még, csak attól tartok, hogy attól kezdve hallgatnál egész nap.
Olga nevetett, ám Beyon a lehető legkomolyabban azt mondta erre:
– Az könnyen lehet.
– Basszus, de kemény dió vagy.
– Talán túl sok filmet néztél.
– Hogy érted ezt?
– Lehet, hogy az elbaszott fasz a zsánered. Tudod, a magányos farkas típus.
– Lehet. Azon belül is az annyira elbaszott, mint amilyen te vagy. Mert azért én nem érem be akármivel. Tudod? Igényes csaj vagyok. Nem szeretem a laposságokat.

Ha valami elbaszott, az legyen a legelbaszottabb.

– Akkor talán mégis jó helyen jársz.
– Amúgy én nem hiszek az elbaszottságodban. Te egy nagyon jó ember vagy.
Beyon fanyarul bár, de végre elmosolyodott.
– Tudom – mondta Olga. – Ki ne mondd! Majd én! Ezt is hallottad már.
Beyon bólintott.
– Lehet, hogy azt kellene csinálnom, hogy mindig én mondom ki. Talán úgy könnyebb lenne.
– Ezek szerint mégiscsak nehéz velem.
– Nem – tiltakozott Olga. – Annyi mindent értesz, de ezt nem. Nekem jó így, nem egyszerűen jó, hanem szeretem ezt, nem tudok elképzelni ennél jobbat, mármint másutt mással, de az már igaz – ezt kezdtem el az előbb –, hogy veled elképzelhetek akár jobbat is. Én hiszek abban, hogy legyen a bajod bármi, egyszer megszabadulsz, és sétálhatunk még úgy egy egész napot, hogy nem jut eszedbe semmi szarság. Felhőtlenül. Vidáman, meghitten. Nem is egyszerűen hiszek ebben, hanem tudom, hogy ennek így kell lennie.
– Sok minden van, aminek úgy kell lennie, aztán mégsem úgy van.
– És sok minden van, aminek nem volna szabad elhangzania, mégis elhangzik, aztán nem következik belőle semmi. Tudom. De majdcsak megtalálom azt a mondatot is, amit nem hallottál még, és amiben hinni tudsz. Végtére is aligha van olyan mondat, amit soha senki ne mondott volna, mégis áll a világ.
– Az rendben is van – felelte Beyon. – Az nincs rendben, hogy én már hallottam mindent, amit hallani akartam, ennek ellenére itt vagyok, ebben a megszentségtelenített tengerparti házban, elmenni nem tudok, és nem is akarok, hallottam mindent, nem várok mondatokra, mert tudom már, hogy semmi sem következik belőlük, de még a tettekből sem.

– Megszentségtelenített ház? Miről beszélsz?

Ez itt éppenséggel nagyon is szent hely. Nem vagyok vallásos, de akkor is. Érted, mire gondolok! Nincs se közel, se távol még egy ilyen gyönyörű hely a környéken. Büszke lehetsz rá!
– Mire? Hogy ide építettem egy házat? Bizonyos szempontból csak elrontottam vele ezt a helyet.
– Dehogyis. Megtaláltad a ház eszményi helyét. Mutass még egy helyet, ahol ilyen szikla van a parton? Vagy ahol ilyen baszott magas dűne? Hol van olyan, hogy a szikla és a dűne között vörös patak folyik, egyenest bele a kék tengerbe? Egy ilyen helyet nem lehet megszentségteleníteni!
– Én is úgy gondoltam.
– Hát akkor?
– Túl sok minden történt itt. Néha úgy érzem, helyesebb lenne elmenni innen.
– De máskor azt mondod, itt akarsz meghalni.
– Az volt a terv. De ez a hely már nem a régi.
– És most ez miért jut eszedbe megint? Az előbb még úgy tűnt, hogy jó passzban vagy.
– Épp azt akartam elmondani, hogy az a nő hol felbukkan, hol eltűnik.

– Még mindig a halottról beszélünk?

– Igen.
– Mondjuk az elég nyomasztó lehet, ha újra meg újra felbukkan.
– Nem, épp ellenkezőleg! Az a nyomasztó, amikor eltűnik.
– Most ez komoly? – kérdezte Olga gyermeki döbbenettel.
– Komoly. Amikor hajnalban felriadtam, pokoli szarul voltam, de aztán eszembe jutott a „fekete nő” és váratlanul megnyugodtam. Az idejére sem emlékszem, mikor éreztem utoljára ekkora nyugalmat.
Olga nem tudta titkolni, hogy ez ismét rosszul esik.
– Ne haragudj, de ez az igazság, és ne feledd, olyasvalakiről beszélek, aki már nincs is. Szóval, nem kell emiatt rosszul érezned magadat. Vagy ha gondolod, elhallgatok.
– Beszélj csak. Amúgyis azt hiszem, rossz döntés, hogy ennyi hónap után sem mondod el, miből fakad ez az amnézia vagy mi, és mitől vannak ezek a pokoli éjszakák. Amúgy Dromas is így gondolja. Jobb az ilyesmit kibeszélni.
– Ezt nem jobb. Már nem.
– Ugyan miért nem?
– Nem látod, mi történik? Nem hallasz engem?
– Kicsit bővebben! Bővebben.
– Azt mondta nekem valaki…
– Mégis ki?
– Az mindegy, de nem is egyvalaki, többen, legyen elég ennyi. Többen, és joggal. Szóval azt mondták, mert úgy érzékelték, hogy elhagytam magamat. Úgy vélték, hogy önmagam miatt vagyok ilyen. Én kreálok mindent, én fújok fel mindent. És én belefáradtam abba, hogy az ellenkezőjét magyarázzam.

Belefáradtam abba a gondolatba is, hogy talán igazuk van.

Nem akarok ezzel foglalkozni, és nem akarom, hogy bárki más ezzel foglalkozzon. Törődjön mindenki a maga dolgával. Én csak annyit szeretnék, hogy senki se ítéljen meg. Beszélni bárkivel? Még csak az kéne!
– Jó, ezt vágom. De nem kell feltétlenül beszélni. Akár le is írhatnád. Állítólag az is segít. Senki sem látja, aztán fogod magad, és letörlöd az egészet a fenébe. Próbáltad már?
Beyon rágyújtott, és ledermedt pár másodpercre.
Erre írta Olga Graener a naplójában – mert ő aztán valóban mindent leírt – hogy:

„Beyon napjában akár húszszor is eltűnik váratlanul; itt van a házban, itt ül mellettem, fekszem rajta, ránézek, és ő rám néz, itt van fizikailag, de annyira látványosan van ugyanakkor távol, hogy az néha elképesztő. Néha úgy látom, kár is ilyenkor visszahozni, jól van ott, jelentsen ez az „ott” bármit is; egyre gyakrabban látom úgy, hogy nem „ott” van kevesebbet, hanem itt; látógatóba jár csak át ide, így az együttlétünk is erősen korlátos, hisz én csak akkor kapok belőle, amikor egy-egy villámlátogatásra visszatér. Sokszor tesz-vesz, kérdez, ölel, kínál, de én mindvégig érzem, hogy ezek valamiféle automatizmusok; úgy tesz, ahogy tennie kellene őszintén, ahogy ő maga is jónak gondolná, de lélek nélkül teszi mindezt, mivel képtelen itt lenni igazán. Ha valami fáj, akkor egyedül ez. Meg hogy nem mehetek utána, nem tarhatok vele, hisz hiába telik az idő, hiába mondok bármit, nem árulja el, ilyenkor hol jár. Fogalmam nincs, mi nyomasztja, és az a hülye Dromas se mondja el. Azt mondja, megeskette Beyon, hogy kussolni kell. Ani elárulná, legalábbis azt mondja, de állítólag ő sem tudja. Most mi a picsa legyen? Nyomozzak Beyon után? Ha megtudja véletlenül… Vége lenne mindennek. Alig értek valamit, de az tuti, hogy akkor vége lenne mindennek. Hiába tudom, hogy nekünk együtt kell lennünk a halálunkig. Hiába tudom.”

Oszd meg, hadd élhessen még!

Folytatás ma alkonykor

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


centauri-jégvágó
Centauri a Föld árvái

Utazás a nagyvárosba

Értem, miért mondja apám egyre többször, hogy északra…
3 válaszok
  1. Lívia
    Lívia says:

    Olga nagyon okos nő. Kibírja Beyont akkor is amikor lebeg a lét és nemlét között. Szeretem, hogy ilyen.

    Válasz

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük