Fotó: Centauri (Atlanti-óceán)

Olga Graener és az élet

Egyedül Olga Graener hozott életet abba az estébe.
Elnéptelenedett a part, eltűntek a magányos sétálók, az andalgó párok, a lovasok, de még a sirályok is. Miután elhagyták a kapitányságot, Beyon tett egy rövid kört Dromas-val a városban, beugrott egy trafikba cherry-cavandish pipadohányért, délután öt órakor kivitette magát a rendőrség külvárosi telephelyére átvenni a kocsit, végül hatalmas kerülővel, a hegyek érintésével hajtott ki a tengerparti házhoz. Néma csöndben, holott jó szokása volt bömbölő zene mellett vezetni. Az alkony órájában ért le a partra. Még látta alábukni a szokatlanul sápadt napot.

Mintha betonfödémet öntöttek volna a tenger fölé abban a huszonnégy órában;

eső nem esett, de szürkére váltott a tenger is, sűrűbbek és lassabbak lettek a hullámok, a máskor sárga fövenyre is az ég cementszürkéje vetült, és erős szél támadt. Néha váratlanul párával telítődött a levegő a partmenti sávban, aztán eloszlott; enyhe és hideg légáramok váltották egymást attól függően, hogy a tenger felől jött szél, vagy a dűnék közül. Se fénynek, se víznek, se szélnek nem volt stabil iránya.
Beyon mindenekelőtt felmérte a házat. Túlzás volna azt állítani, hogy a rendőrök feldúlva hagyták ott, de jó pár dolog nem a megszokott helyére került vissza. Beyon tehát először is helyreállította a rendet. Mikor úgy érezte, hogy olyan a ház, mintha mi sem történt volna, egy bögre teával kiült a ház elé.
Rég nem látta a partot ennyire kihaltnak – utoljára akkor talán, amikor Olga Graenert életében először meglátta.

Olga mindig a parton jött, a város felől, gyalog. A tenger számára feleslegessé vált kacatokat gyűjtögetve.


Beyon már a kapitányság előtt is gondolt rá, hogy dobhatna egy sms-t Olgának, de aztán úgy gondolta: „Úgyis megtalál. Mondja majd, persze, hogy „egy sms-t azért dobhattál volna”, de ez nem gond. Igazat adok majd neki.” – gondolta Beyon, és ennyiben hagyta a dolgot, ahelyett, hogy valóban dobott volna egy rövid üzenetet, „jól vagyok”, legalább ennyit.
Beyon úgy érezte, örülne most Olga Granernek, de beszélgetni nincs kedve senkivel.
Bő óra múlva, amint az várható volt, feltűnt Olga a parton, a város felől, gyalog. A tenger számára feleslegessé vált kacatokat gyűjtögetve. Fiatalosan, könnyedén közeledett, a szél kacimbálta hosszú, szőke haját, vékony azúr ingét és hófehér szoknyája a boka körül. Beyon megvárta, míg felkapaszkodik a házhoz.
– Jó, hogy megvagy – mondta Olga őszinte örömmel, majd szemrehányás nélkül, mintegy tényként hozzátette:
– Egy sms-t azért küldhettél volna.
– Tudom – felelte Beyon.
Olga közelebb húzott egy széket, és leült Beyon mellé.
– Adsz egy kortyot?
– Persze.
Olga ivott, Beyon a tengert nézte.
– Nagy gond volna, ha most nem beszélnénk? Egyelőre.
– Nem. Benne vagyok – felelte Olga, ivott még pár kortyot és visszaadta Beyonnak a bögrét.
– Nagy gond lenne, ha maradnék azért?
– Dehogy.
– Jó. Bemegyek. Hideg van már. A házban találkozunk – mondta Olga Graener, egy pillanatra Beyon vállára tette a kezét, majd eltűnt a félhomályos házban.

Lámpát sem kapcsolt, csak leheveredett a nappali kanapéjára, pokrócot húzott magára, a feje alá igazított egy párnát, és az ücsörgő Beyont nézte az üvegtáblákon át.

Mikor besötétedett, Beyon is a házba ment, és Olga mellé feküdt.

Másnap reggel Beyon felélénkült, és beszélni kezdett az első szeretkezés, a második kávé, és a harmadik cigaretta után.
Most már hiszel nekem? – kérdezte Olga Graenert.
– Pontosan mire gondolsz?
– Nem világos?
– Tudsz róla, hogy te csak egészen kivételes esetben vagy az?
– Persze. Tudom. …És ez zavar?
Olga Graener, akit Beyon ezer és egyféleképp szokott bemutatni – már ha egyáltalán mód nyílt arra, hogy bemutassa bárkinek –, mondta őrangyalnak, társszáműzöttnek, féloldalnak, s amit Olga a legkevésbé kedvelt, partnernőnek is, mivel ez szerinte demonesztáló volt, ráadásul öregítette is, holott Olga Greaner a kamaszkort is épp csak elhagyta, legalábbis amennyiben egyrészt alig múlt húsz, másrészt habitusában gyakran tűnt tizenévesnek, szóval, bár Olga szelíd lány volt, és valami okból ragaszkodott Beyonhoz, néha azért – ahogy Beyon nem kis gúnnyal mondta – „felhorgadt”.
– Tudom ám, mi következik most! Észreveszem rögtön. Megint azon rugózunk majd, hogy engem valójában úgy ahogy vagy zavarsz, az idő minden pillanatában és nagyjából úgy ezer éve. Csak épp nem tudok róla még, vagy épp ellenkezőleg, tudok róla, de mazochista vagyok. Erről lesz szó megint? Megint jön egy lekoptatási kísérlet?
Beyon szemrebbenés nélkül nézett Olgára.
– Honnan veszed ezt? Én sosem akartalak lekoptatni, csak szeretnék őszinte lenni. Szeretném, hogy tudd, mi az ábra. Jobb volna hitegetni téged?
– Aha. És ezért kell ugyanazt elmondani százszor. Ha nem akarsz lepattintanni, akkor miért ismételgeted állandóan ugyanazokat a hervasztó mantrákat?
– Azt akarom, hogy biztosan megértsd.
– Ó, ez igazán rendes tőled. De nem veszem be. Én is tudom, amit tudok, és ne reménykedj. Magamtól nem állok odébb.
– Miattam se. Hisz amennyiben igazad van, és igyekszem lekoptatni téged, akkor miért is vagy itt még mindig? Szerintem te is tudod, hogy ez bonyolultabb, csak te szeretnéd, ha a dolgok egyszerűbbek lennének.
Olga erre úgy mosolygott, mint aki soha ennél jobb kedvre nem derült.
– Látod? Ezt imádom benned. Ezt is. Hogy képes vagy mindenre rávarrni valamit még. Melletted lehetetlen unatkozni. És ez olyan, aminek nincs vége soha. Szerintem száz év múlva is itt ülhetnénk, s még ha semmi másról nem beszélnénk, csak arról, száz évig, hogy miért nem szabadna veled lennem, akkor sem unnánk el. Én biztosan nem! – mondta őszinte lelkesedéssel Olga, és Beyon csupasz combjára fektetve fejét, nem túlzás azt állítani, imádattal nézett fel Beyonra:

– Igazam van, vagy igazam van?

Beyon próbált mosolyogni, de nem sikerült. Látta Olga tekintetét, érezte a forró arcot, csupasz combján érezte a szőke haj hűvösét, tudta, hogy ez boldog perc lehetne, de egyre csak az járt a fejében: mindezt ugyanígy látta már korábban is. Bárcsak ne látta volna még.
Olga érzékelte Beyon kínját, ahogy Beyon küzd a maga módján, valamivel, amit Olga előtt is titkol, küzd, ezúttal szemérmesen, a kulisszák mögött; harcol, próbálkozik, de hasztalan. Olga hirtelen felült, és próbált enyhíteni a feszültséget:
– Szóval, mit kellene belátnom, ha nem azt, hogy üdvös lenne szakítani?
– Hogy bárhogy igyekszem is, mindig jön valami szarság. És rohadt nagy duma a pozitív gondolkodásra meg a „bevonzásra” való hivatkozás.
– De ugye azt nem állítjuk, hogy pozitív vagy?
– Nem, azt nem állítjuk. De van is okom rá, hogy ne legyek az.
– Itt vagyok például én! – mondta Olga, de mivel Beyon nem nevetett, hozzátette: – Csak vicceltem.
– Jó. Szóval látod már, hogy igazat beszélek?

– Most arra a nőre gondolsz? Arra, aki meghalt?

– Arra. Mégis mennyi a valószínűsége, hogy épp én találjak rá?
– Nem sok, az igaz – felelte Olga –, de ugyanezt sokan elmondhatják magukról. Mintha megfeledkeznél arról, hogy ha nem te, akkor más találna rá, és akkor ő tehetné fel a kérdést: miért épp ő? És előbb-utóbb minden hullát megtalálnak, előbb-utóbb minden balesethez odaér valaki.
Beyon megenyhült, csodálattal és szeretettel nézett Olgára, és megsimogatta az arcát.
– Milyen okos lány vagy. És bátor. Te ugye semmitől sem félsz?
– Nem. Én nem félek. Még tőled sem.
Beyon egy pillanatra igyekezett elképzelni, mennyire lehet ő félelmetes Olga szemszögéből, de aztán csak annyit mondott:
– Különös nő volt.
– Muszáj róla beszélnünk?
– Nem. De miért baj, ha róla beszélünk?
– Nem tudom. Úgy beszélsz róla, mintha élne. Mintha ismernéd vagy ismerted volna, és ez valahogy nyugtalanító.
– Mindig az vagyok, nem?
– Azért nem mindig, és nem ennyire. Ez most más. Persze, ha erről akarsz beszélni, megértem.
– Nem akarok, de másról most nem tudok.
– Hülye vagyok – mondta Olga –, végül is pár órája még egy cellában rohadtál. Ez mindenkit kikészítene. Tényleg hülye vagyok. És mi volt benne a különös?
– Amit mondasz. Olyan ismerős volt, sőt a rendőrök úgy gondolják, ismerem is.
– És? Ismered?
– Nem hiszem.
– Ez nem valami meggyőző.
– Nem tudom. Ez olyan „mintha”-érzés.
– Ó, ezt meg én ismerem! – nevetett Olga. – „Mintha szeretnél” engem. Például.
– De én szeretlek.
– Persze, csak épp azt mondod, nem tudod már, mi a szeretet. Akkor honnan tudod, hogy szeretsz? Nincs itt egy kis önellentmondás?
– Látszólag talán van. De inkább arról van szó, hogy nem úgy szeretlek, ahogyan te szeretnéd. …Ahogy neked igazán jó volna.
– Kérhetek valamit? – kérdezte Olga, s átkarolta Beyon nyakát. – Megoldható lenne, hogy többet ne mond azt, hogy a „magad módján” szeretsz?
– Megpróbálom.
– Mert tudod az elég sértő. Meg az olyan mellébeszélős. Inkább mondd, hogy nem szeretsz. Hiszed vagy sem, az kevésbé bántó, mint azt hallani: „a magad módján”.
– Sértő? De nem mindegy? Hisz az egész jelenlétem az.
– Egyelőre.
– Mintha Anit hallanám. Persze. „Ez csak átmeneti állapot”.
– Lehet, hogy igaza van. Ki tudja? Bármi megeshet.
Ani említésére Beyon magába tekintett azon a reggelen is – mintha ugyan tudnánk, mit jelent ez; hogyan is kell önmagunkba tekinteni; lehetséges-e egyáltalán? Mondjuk úgy, Beyon megpróbálta elképzelni a jövőt, meglátni önmagát valahol benne; s mint mindig, csak azt a sötét kürtőt látta, mint aki feneketlen kútba hajol. Megint csak felrémlett előtte a jövő, mint egy mindent elnyelő féreglyuk.
– Most mi van? – kérdezte Olga.
– Nem érdekes. …Hol tartottunk?
– Azt mondtad, hogy ismerős neked a hulla.
– Igen. De ne mondjuk hullának. Az is sértő.
– Rendben. Az a halott. Így jobb?
– Igen. Pont azért mert ismerős. …Az a sötét, megbabonázó tekintet, az örvénylő, meleg haj.
– És én? Nem vagyok ismerős? – kérdezte Olga.
Beyon elgondolkodott.
– Azt hiszem nem.
– Hát akkor mi vagyok?
– Inkább különös.
– Különös?
– Úgy értem, igazán különleges.
Olga ritkán érezte magát igazán rosszul, de ebben a pillanatban úgy érezte, Beyon akarva-akaratlan megöli őt.

– Nem tetszik nekem ez a nő.

– Mi bajod vele? Nem is láttad. Ráadásul halott.
– Nem tudom. Ahogy róla beszélsz, az nem tetszik. Rólam miért nem beszélsz így soha?
– Ne viccelj! De hisz te élsz még.
– Jaj, Beyon, néha annyira hülye vagy. Tudod, mire gondolok.
– Nem. Nem tudom.
Olga felkelt és magára terített egy plédet.
– Sebaj. Lefürdök. …És azt is kivárom, hogy egyszer ezt is megértsd.


Oszd meg, hadd éljen még!

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Fotó: Centauri (Atlanti-óceán)

 

 

Nagy mellény, kiskapu - Darksite story 4. fejezet

Beyon viszont csalódottságot érzett. Alapvetően korábban sem félt attól, hogy sittre vágják, így aztán azt a megkönnyebbülést sem érezte, amit bárki egy ilyen esetben, de ő – ahogy teltek a percek – egyre kíváncsibb lett, végül csalódott. A cellában töltött csöndes huszonnégy órában nem egyszerűen megbékélt a helyzetével, hanem tán még örült is, hogy valami köze van ahhoz a nőhöz, még ha egy halottról van szó, akkor is.

centauri-jégvágó
Centauri a Föld árvái

Utazás a nagyvárosba

Értem, miért mondja apám egyre többször, hogy északra…
1 válasz
  1. Lívia
    Lívia says:

    Nahát, Beyon számára sokkal valósabb és érdekesebb a halott nő mint Olga aki ott van. Érdekes fordulat.

    Válasz

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük