Látomásai azonban nem voltak. Nem hallucinált, nem is élt semmiféle szerrel, alkoholt is csak módjával ivott, szóval aligha valószínű, hogy képzelődött volna május 24.-én.
AKI ÖL, AZ HALOTT
Beyon maga se tudta, higgyen-e a szemének. Honnan tudhatta volna? – hisz jó ideje azt se tudta, lehet-e hinni bármiben. Beyonnak ugyanis volt egy kis amnéziája. Elvesztett képeket. Emlékképeket, és amikor azokat elvesztette, elvesztette a hitét is. Sötét büszkeséggel gondolt arra, hogy az ő amnéziája speciális, hisz bármikor, akár egy leckét, felmondta, hogy a kieső négy évben mi történt, másrészt viszont nem maradtak emlékképei semmiről.
Ha az emlékezet kamera, s az emlék film, akkor egy rendes amnézia bizonyos filmtekercsek elégését jelenti. Beyon esetében azonban a kép elégett, a hang maradt. De csak a saját hangja. Mintha végig magában beszélt volna, nem kevesebb, mint négy éven át, s míg látszólag sok minden történt, valójában nem történt semmi. Csak ült egy székben, és elmondott valamit. Négy év alatt. Valami szépet, reménytelit, valami emberit és őszintén állatit. Hiába hitte, hogy él, hogy történnek a dolgok, hogy az élete halad, s nemcsak halad, de lassan révbe ér, s végre neki is jut abból, amit a többiek boldogságnak tartanak, valójában nem történt semmi. Mintha csak négy évet beszélt volna valahol valakinek a semmiért. Ennyi maradt az amnézia után.
Egy pillanat műve volt. Kinézett egy üres lakásból, és annyi. Összeomlott, földre esett, görcsbe rándult, s mire talpra állt, eltűnt belőle minden kép. Abban a pillanatban, amikor megértette: minden hamis. Kamu az egész. Akihez beszélt, az is kamu volt. Nem is létezett, sosem járt nála, sosem találkoztak, soha egy falatot nem ettek meg együtt, se étteremben, se a konyhában, soha egy pillanatra nem feküdtek ugyanabban az ágyban, soha egymásra nem mosolyogtak. Soha nem is létezett az, akihez négy éven át naphosszat beszélt.
Miből fakad a hit? Ki tudná megmondani? Beyon se tudta a „nagy krach” előtt. Utána viszont annál inkább. A hit hordozója nem a gondolat, hanem a kép. Hatalmas bárkát épített Beyon képekből az évek alatt, és amikor elsüllyesztették, Beyon hite úgy semmisült meg, mintha soha nem is lett volna.
Ani szokta mondani Beyonnak: „Ez csak átmeneti állapot”. Ani, jósága és optimizmusa révén tényleg hitte ezt. Beyon csak mosolygott, ha tudott, de ha épp nem, a szíve mélyén akkor is szerette Ani jóindulatát és hitét, sőt tisztelte is, ám valahányszor Ani azt mondta: „Ez csak átmeneti állapot” – Beyon önmagába nézett, mint aki behajol egy kútba, hogy lássa, van-e odalent valami vagy valaki, de még a kút alját sem látta, nemhogy bármit, ami reményre adott volna okot. Mintha a kút nem is kút volna, hanem kürtő a túlvilágra. Mintha Beyon – azzal, hogy életben maradt – lenyelte volna a halált, s az most ott lenne benne. Mintha a sokk pillanatában nem megölte volna őt a halál, mint inkább a kapujává tette. Féreglyukká, ami csak van, amely önmagában semmi, nem mozdul, nem él, csak arra jó, hogy rajta átjuthasson bármely élő egy jobb jövőbe vagy útnak indulhasson egy szebbre festett múlt felé.
Beyon maga se tudta pontosan, hogyan kerülhetett ebbe az állapotba; miként eshetett meg vele, hogy olyasmibe vesse minden hitét, ahonnan a semmin kívül más nem csírázhat ki; ami elvesz majd tőle mindent; így azt is bajos megítélni, hogy Beyon miként érzékelte a külvilágot. Hisz néha önmagát sem érzékelte. Csak ült vagy feküdt, de nem mint a rest, nem mint a lusta, hanem akár a báb.
Esténként úgy érezte, hogy képes volna ott heverni addig mozdulatlanul, míg fel nem szívódik a teste, s ilyenkor legalább időlegesen megnyugodott. Nem tért vissza belé kép vagy remény, de nem tért vissza a fájdalom se, s nem tért vissza a dilemma: hogyan legyen vége ennek az egésznek? Beyon ilyenkor tisztán érezte: ennyit kellene csak tenni. Lefeküdni szépen, rendezetten, a tiszta ágyba, a kitakarított lakásban, a ránehezedő csöndben, s nem mozdulni többé. Lassan lélegezni, egyre lassabban, s még lassabban; elnyugodni, elcsitulni, fékezni az erekben a vért, kilúgozni az összes gondolatot, lassítani, addig-addig, míg nem kell már keringjen a vér, nem kell lélegezzen a tüdő, nem kell dobogjon többé a folyton riadt szív.
Még ha fel is éledt ezekből az elfekvésekből, még ha az utcára ment is, jóval kimértebb volt, mint azelőtt bármikor. Amint mögötte maradt minden, úgy Beyon önmaga mögött is folyton elmaradt. Bárhol volt is, messze járt. Bárhol ült le, ott ült másutt is. Bárkivel beszélt, olyasvalakihez is szólt, aki ott sem volt.
De nem esett szét. Ügyelt a részletekre. Gondozta a lakást. Gondozta önmagát, igaz, mint aki naponta letöröl egy porcelánt. Magát is így törölgette. Ne legyen poros. Ne legyen elhagyott. „Ha netán Aninak igaza volna mégis. Ha egyszer elmúlna ez.”
Látomásai azonban nem voltak. Nem hallucinált, nem is élt semmiféle szerrel, alkoholt is csak módjával ivott, szóval aligha valószínű, hogy képzelődött volna május 24.-én.
Örvénylő köd, örvénylő haj, vad és vágyakozó tekintet. Gyönyörű nő volt. Az elérhetetlenség ígérete. Mindössze karnyújtásnyira. A ködben, mely abban a pillanatban füst volt inkább; hideg, mégis illatos szantálfa-füst. Beyont kirázta a hideg; félelem és boldogság kerítette hatalmába, de se egyikben, se másikban nem merítkezhetett meg tisztességgel, mert a nőt magába olvasztotta a köd, s már csak a hang hallatszott:
„Nem én tettem.”
Forrón, bűnbánóan és buján. Csak az beszél így, aki vétkes. Csak annak hangja búg így. Ezért aztán Beyon már az első pillanatban úgy gondolta, belebotlott egy hullába, s egy füst alatt a gyilkosba is. „Micsoda nap, micsoda éj, s be kár, hogy ez a nő máris elveszett; most látom először, s máris odavan, hisz megölt valakit, s ez itt, ez a találkozás máris megpecséltetett”.
„El sem kezdődhetett, s máris eldőlt.”
Látta Beyon, hogy a nő lábánál, a füstköd féligáttetsző márványán át, fekvő alak dereng a macskakövezeten. Beyon rászegezte tekintetét, s mikor a köd gomolygása alábbhagyott, megdöbbenve látta, hogy az a nő fekszik ott vérbe fagyva, aki az imént még beszélt. Az a nő, aki az imént azt mondta: „Nem én tettem.” Hogyan is tehette volna? Hisz ő maga a halott.
Nincs élő ember, aki értette volna ezt. Nincs senki, aki képes lenne mit kezdeni ezzel. Beyon is csak állt ott. A halott előtt. „Talán egy szellem volt az, aki az imént a halott fölött beszélt? Az a szellem, aki épp most hagyta el e porhüvely gyönyörét?” A halott egészen friss volt, hogy szinte még élt. Félig nyitott szájából, pengeélesen rúzsozott ajkairól bőséggel ömlött a vér; de már nem bugyogott, csak passzívan kifolyt, mint véletlenül feldöntött palackból fehér abroszra a bor. A haja melegen-barnán a hideg útra terült; oly természetesen, amennyire egy lezuhanó test hajzuhatagja elterülhet a világ bármely útján; ugyanakkor oly festőien, mintha valaki eligazította volna: hogy ez a május éji kép a lehető legkívánatosabb és legdrámaibb legyen.
Beyon enyhe szédülettel nézte a halott nőt; sosem volt része ilyen rémisztő látványban, s nem látott még ilyen szépet soha azelőtt; de azt is tudta, hogy a szépség e frissen hajtott ága-virága már a halál törzséből nő. „Bárki legyen ez itt, sokkal szebb, mint amilyen szép életében volt.” Azt is tudta rögtön, hogy erről – hogy ő e pillanatban ezt gondolta, ezt érezte – soha semmilyen körülmények között nem beszélhet. S hogy ne is kelljen, anélkül, hogy leguggolt volna a nőhöz, megnézte volna a pulzusát, szemügyre vette volna a váratlan vég idilljéből felragyogó arcot, lassan kihátrált a mellékutcából, mely az Óváros szívén át a part felé vezetett. Kihátrált a képből, mint központi alak egy olajfestmény aranymetszéséből, lassan, apró lépésekkel, mint aki lépteinek apróra váltásától reméli észrevétlenségét; mint aki lassúsággal álcázza gyávaságát; addig-addig, míg hatalmas ütés nem érte. Hátulról, a köd maradékából zúdult a tarkójára egy forró tárgy, s Beyon térdre esett. Elszédült, ennek ellenére fordulni akart még, hogy védekezzen, de kicsavarták a kezét.
„Meg ne moccanj!”
Beyonon azonban úrrá lett a pánik, s bár erősen tartották, megpróbált kitörni, rúgott egyet, ám erre újabb ütést kapott, de már a fejére. Nem először érezte ezt a zsibbadást. Egy poszttraumás roham is épp ezzel jár. Nem kell hozzá feltétlenül háború. Bármiféle sokk elég. Valóban, akárhányszor eszébe jutott az a pillanat, amikor elvesztette négy év minden képét, ugyanez a zsibbadás öntötte el a koponya szűk terét; ugyanezt a lángként terjedő feketedést látta önmagán belül; s kívül is, mintha atomhő zsugorítaná pernyévé a tért, s vele a tér minden színét és kellékét hamuvá; ugyanígy verte ki a víz, és néha, amikor jött a sokk, egy nap ötvenszer is, a régi sokk pillanata visszatért megint, s jött vele az a sötét-forró hullám, ami egyetlen istentelenül zsibbadó időpontra vonatkozott, egy percre, a megértés, a kiábrándulás másodpercére csupán, amikor is atombomba villant Beyon élettörténetében valahol, amikor egyszerre lángolt fel benne minden napalm, amikor ez a legrosszabb napokon teljes pompájában tört rá, épp így ájult el, ütés nélkül, magától is. Többnyire egyedül. S mikor percekkel vagy órákkal később magához tért, verítékben úszva, dideregve a kihűlt ágy tetején, akkor épp úgy nem volt ereje felhívni valakit, amint az ütés után sem volt kedve megszólalni. Hiába kérdezték:
„Tudja, hol van?”
Oszd meg, hadd élhessen még!
Folytatás holnap napnyugtakor
Elolvastam, és a végén megállapítottam, hogy nagyon rövid.
Aztán visszagörgettem az elejére, és megállapítottam, hogy nem is annyira rövid, csak akkor lett vége, amikor épp belejöttem az olvasásba, amikor olvastam volna még.
Nos hát, épp ez a bajom a sorozatokkal… 🙁
Vélemény később. 🙂
Ha jól emlékszem, anno, úgy vezetted fel, hogy szeretjük-e a krimiket.
A lélektani krimiket mindig is szerettem.
Hogy a Darksite story lélektani is, az biztos és sejtelmes és misztikus.
Egyszóval hamisítatlanul Centauri krimi. Várom a folytatást! 🙂
Nos, nekem nem volt rövid- sőt annyira tömény, hogy többször is el kellett olvasni. Beyon hite tabula rasa lett.( Lana Del Rayt nagyon szeretem.) Pont ez a kiüresedés, amikor megéli valaki, hogy minden ami eddig volt csak illúzió. Az ütés nélküli dermesztő nagy semmi. Jajj, remélem nem ég ki mindenki.
Nagyon tetszik- várom hogyan jön ki Beyon a sötét semmi bugyraiból.
Olvasgatok. Elolvasom újra, mert az ember ilyenkor felfigyelhet olyasmire, amire eddig nem.
Vajon ki az az Ani? Vagy Aria? 🤔
Megváltoztattad közben a nevet? Van jelentősége? Vagy egyszerűen csak nem tetszett az Aria?
Nálad sosem lehet tudni.
Ez az írás is tele van rejtvényekkel.
De azt hiszem, pont azt szeretem benne. 🙂
Egyet értek Edittel. Nálad sosem lehet tudni! Később lesznek kérdéseim, egyelőre olvasom a részleteket.