♥ Londrína és a tabló | Darksite Story 7. fejezet

Londrína és a tabló | Darksite story 7. fejezet

Caius Beyon iskolai évei látszólag nem voltak rendkívüliek, okos gyerek volt, kissé kilógott a mezőnyből, de épp csak „arasszal”; Beyon maga is ezt gondolta, bár a halott nő – ahogy Beyon magában nevezte: a „fekete nő” – felbukkanása előtt pár hónappal már egyre sűrűbben gondolt vissza a gyermekkorára. Talán mert azidőtájt ki sem mozdult a tengerparti házból, annak ellenére sem, hogy a belvárosban is volt lakása. Nem járt a törzshelyére, a Noctiferbe se, bár onnan jóval korábban elmaradozott. Egyre csak a tengerparti házban merengett, harcolt a rémálmaival, a „semmi rohamával”, ha pedig épp nem aludt, nem gyötörte az amnézia, csak ült a verandán, nézte, hogyan hajlong a sárga fű a dűnén, hogyan dühöng a tenger, vagy miként nyugszik a nap. Mivel utoljára gyerekkorában töltött ennyi időt a tengernél, utoljára gyerekkorában volt ennyire fontos a dűnevilág, ez a folytonos tengeri lét egyre sűrűbben hívta elő benne a diákkor éveit.

Néha azt gondolta, hogy a régmúlt sokáig jelentéktelennek tűnő képei az elveszett négy év képeinek helyét igyekeznek kitölteni.

„Talán a kieső képek helyén vákuum keletkezik – gondolta Beyon –, rettentő űr, mely nem maradhat tartósan üres, ezért aztán az elmében támadt feketelyuk máshonnan vonz magához képeket; mivel a jövő titok, onnan egyelőre nem származik se jó, se rossz, honnan máshonnan húzhatná magába a hiányt pótló tömítőanyagot, ha nem a múltból? Például a gyermekkorból.”
Lehetett ebben Beyonnak némi igaza, de nem zárhatjuk ki azt sem, hogy triviálisabb okok vezették vissza Beyon emlékezetét a gyermekkorba. Az öregedés. Elmúlt negyven, s már érzékelte az első jeleket. Amikor ez bekövetkezik, amikor ez először tudatosul, elkerülhetetlenül felerősödik a múlt. Az viszont bizonyos, hogy ennek intenzitását a tengerparti lét megsokszorozta.

Beyon tehát úgy gondolta egykoron, jó darabig, hogy iskolai évei nem voltak rendkívüliek, épp ellenkezőleg: sok szempontból siralmasak voltak; ő legalábbis annak érzékelte őket.

Később persze rájött, hogy mások – azok is, akik magabiztosnak és sikeresnek, könnyednek és lazának tűntek – hozzá hasonlóan azt hitték, hogy mindenki más jobb sorba, jobb sorsba, könnyebb létbe született. Amint telt az idő, ahogy egyre több finom részlet bukkant fel az évtizedek pora alól, Beyon egyre tisztábban látta: nem is volt annyira közönséges az a gyermekkor. Utólag pedig – főként néhány akkortájt „sikeres” és népszerű osztálytárs sorsát, életpályáját látva – úgy gondolta: valójában ő tartozott a szerencsésebbek közé. Innen-onnan hallott ezt-azt a egykor tündöklő és tehetséges osztálytársak felől, s mindig ledöbbent, milyen kevéssé váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.


Fotó: Centauri

Beyon „hegyi kölyök” volt. Nem a városban született, hanem a közeli hegyekben, épp ezért volt számára a tenger mindennél fontosabb, jelentőségteljesebb, hisz nem látta folyton. A hegyek közül busszal sem volt több az út negyven percnél, mégis, arra a negyven percre is csak ritkán futotta, és bár a földrajzi távolság a hegy és a part között elenyésző, de ha az ember az egyik helyről a másikra megy, komplett világot vált. Radikális élmény volt ez Beyonnak kölyökkorában.
Amint később, felnőtt férfiként radikális élmény volt egyre többet járni vissza, a hegyek közé; egyre többször kanyarodni egyet a szülőváros felé, a hajdani ház, a hajdani iskola felé.

Nosztalgia nélkül. Áthajtani rajta éjjel. Aztán megállni néha.

Először a benzinkúton, ami hajdanán ott sem volt még. Később beülni egy kávézóba, mely épp csak pár éve épült. Végül bemerészkedni olyan helyekre, amelyek ott álltak már gyerekkorában is. De a legmeghatározóbb helyre sosem tért vissza, még osztálytalálkozóra sem. Eljutott hozzá a hír, hogy párszor tartottak ilyet, amikor középiskolába járt, de sosem ment el; nem érezte, hogy az elemi iskola magában hordozna bármiféle kötődést, az épület maga, az udvar girbegurba ezüstfenyői, a halványzöld folyosók, a tanárok vagy az iskolatársak. Nem volt számára annál valószínűtlenebb gondolat, annál meseszerűbb érzés, minthogy abban az épületben, valahol egy folyosón lóg egy tabló, az ő kiskamasz képével. „Az is lehet – gondolta Beyon –, hogy nincs is ott már. Hány évfolyam végzett azóta? Talán kellett a hely, de még ha megtartották is, valószínűleg az alagsorban vagy a pincében porosodik”.

De Beyon tévedett. A ballagási tabló nem egyszerűen látható volt még, hanem épp azon a helyen függött, ahová évtizedekkel korábban akasztották, bár ezt első ránézésre senki se mondta volna meg, s a tanárok többsége se tudta, hisz a tanárikar is lecserélődött az idők folyamán.

Az első ember, aki ezzel szembesült, Londrína Gregorije, a középkorú takarítónő volt.

Londrína csaknem húsz éve takarított ott. Mivel többször is vita robbant ki arról, kiről nevezzék el az iskolát, először – mivel két iskola volt Beyon kisvárosában – 1. számú iskolának mondták, a másikat értelemszerűen 2. számúnak, ám mivel ez megszokhatatlanul rideg elnevezés volt, s valamivel később divatossá váltak a hangzatos iskolanevek, e két iskolát is átnevezték, nem túl élénk fantáziával az 1. számút Kishegyi Elemi Iskolának, a másikat Nagyhegyi Elemi Iskolának.
Londrína a Nagyhegyiben végzett, igen szerény eredménnyel, viszont miután férjhez ment, szinte azonnal a ballagás után, a Kishegyi iskola melletti utcába költözött, így logikus lépés volt, hogy ott vállaljon munkát. Hegyvidéken nem változnak olyan tempóban a dolgok, mint a nagyvárosokban vagy a tengerparti településeken. Londrína dolga is ugyanaz maradt Beyon egykori iskolájában közel húsz év után is. A munka zömét este és hajnalban végezte el, mikor is nem szaladgáltak keresztül-kasul gyerekek; mikor nem kellett attól tartani, hogy a kicsöngetéskor nekivadult, csordaként kirontó nebulók fellökik még a vödröt is.

Mivel Londrína jó munkaerő volt, s amúgy is mindenki ismert mindenkit a kisvárosban, már az első félév után kulcsot kapott, és szinte az egész munka idejét átrakta azokra a csöndes órákra, mikor senki nem volt odabent. Ilyenkor lehetett a legnyugodtabban takarítani az ebédlőt, a tornatermet és a tanárit is.

Londrína egész életében vékony, törékeny nő volt, de rendkívül alapos. A tanárok szerették, hogy mikor bementek a tanáriba felvenni az osztálynaplót háromnegyed nyolc körül, még finom illatok töltik ki a szobát, hisz Londrína alig egy órája távozott. Szerették, hogy az osztályteremben néha, reggelente, az első órán, a tanáriasztalon még érződött a bútorápoló illata, hisz Londrína nemrég, egy hajnali órában kente át. Szerették a tanárok és a szülők is – főként téli estéken, de nyári éjeken is –, hogyha elmentek az iskola előtt, és azt látták, némelyik ablak mögött világítanak a lámpák, tudhatták: Londrína van odabent, egyedül, és szorgosan takarít, felmos, porol, fényesít. Hogy nekik és a gyerekeiknek jó legyen.

Londrína egyre jobb és egyre szebb munkát végzett. Gyakran olyasmit is, ami nem volt munkaköri kötelessége. Ha maradt ideje és a konyhások előző nap nem végeztek, lement a konyhára is, és mosogatott. Megvarrta a babzsákokat. Lecsiszolta az emeletre vezető lépcső fakorlátját és lelakkozta, holott ez az egyszem karbantartó feladata lett volna. De a karbantartó ivott, ahogy Londrína férje is. Ráadásul Londrína lányai nagyon korán elköltöztek a városba. Így Londrína szívesebben volt az iskolában, mint bárhol másutt. Az otthonává vált. Szíve szerint egész éjjel takarította volna, nappal pedig meghúzta volna magát a szertárban vagy valahol – míg a háttérben, félálomban hallhatja az iskola zsivaját.

Soha szóba nem került, helyes-e, hogy a takarítónő az éjjeleket az iskolában tölti; helyes-e, hogy nem napközben takarít; helyes-e, hogy jóval több időt tölt ott, mint ami indokolt; de nem volt végül olyan ember, aki ne értette, de legalább ne sejtette volna, miért van Londrína szinte állandóan, éjnek évadján is a Kishegyi iskolában.

Hajszálra azon az estén, amikor Beyon a Magellán út sarkán, a gomolygó ködben összetalálkozott a „fekete nővel”, Londrína vödre mellé hatalmas dörrenéssel rettentő tárgy zuhant,

s Londrína úgy megijedt, hogy percekig fel sem fogta, mi szakadt le. Félreugrott, a lendülettől elcsúszott a frissen felmosott padlón. Nem esett semmi baja, de az esés is tetézte a rémületét. Kijózanodva kissé látta, hogy egy tabló zuhant le a falról. Egy tabló, ami az ebédlőbe vezető folyosó és a főfolyosó sarkán, a kémiaszertár és a lánymosdó közötti falrészen függött ki tudja mióta. Régóta az biztos, mert a kép helyén még a régi festés fedte a vakolatot, valami nehezen meghatározható világoszöld, fényes, olajos tapintású festék. Ha közelebbről is megnézte az ember, látta, hogy itt-ott rózsaszín villan ki, másutt egy kis sárga, alul cseppnyi fehér, felül piszkosszürke. Vagyis mióta az a tabló ott függ, az iskolát tucatszor is kifestették, de minden alkalommal úgy, hogy a tablóhoz hozzá sem értek, egyszerűen csak – amennyire tudták – körbemázolták.

Két dologra gondolhat ilyen esetben az ember. Ennyi idő után mi sem természetesebb, minthogy egyszer csak leesik. Ugyanennyi erővel azonban arra is gondolhat: ha eddig bírta, miért épp most engedi el a szög? Miért épp a legcsendesebb éji órán, amikor hosszan visszhangzik, ha véletlenül eldől a partfis, amikor a hosszú folyosón, a fordulókon, a tornaterem csarnokán át is kivehető a kazánház szivattyúinak mormogása, de amúgy meg sem rezdül semmi. Miért épp akkor? – amikor Londrínán kívül senki sincs ott.
Londrína az ijedtségtől semmi mást nem látott, csak azt, hogy rendetlenség keletkezett, amit meg kell oldani reggelig. Megkönnyebbülve konstatálta, hogy a tablóban nem repedt meg az üveg, semmi le nem pattant belőle,

csak egy kislány fotója és egy kisfiú képe csúszott picit félre alig láthatóan. A kisfiú Caius Beyon volt, de Londrínának ez nem mondott semmit.

Igyekezett visszatenni a tablót, de ahogy mondtuk, világéletében kicsi, filigrán nő volt, sok szorgalommal, nagy alapossággal, de vajmi kevés erővel, így az egyébként valóban súlyos, tölgyfalapra készült, üveggel nehezített tablót a fal mellé is csak sok bajlódás árán tudta felállítani, és bár próbálkozott a megemelésével is, hamar belátta: ide segítség kell.
Éjfél múlt nem sokkal, sok választása nemigen volt. Két utcával lejjebb, tízpercnyire volt egy kocsma. Londrína bezárta az iskolát, és lesétált az akut alkoholisták táborához, abban a reményben, hogy a férje aznap másik helyen iszik. Vitt magával egy embert a talponállóból, kinyitotta az iskolát, visszarakatta a képet, majd megnyugodva hazament. Másnap este azonban ugyanaz a tabló ismét lezuhant, de már az üveg is összetört benne.

Londrína természetesen nem tehetett erről, ő maga is azt gondolta, az a félrészeg férfi a hibás, nyilván nem akasztotta vissza a helyére rendesen. „Minek is kértem meg egy ilyen semmirekellőt” – gondolta Londrína . Másnap a karbantartónak kellett levinni a tablót, ahol a viszonylag egyszerű műveleten közel négy napig dolgozott, mire Beyon egykori osztályának tablója ismét a helyére került.

Egy hét sem telt el, Londrína – szokásával ellentétben – bement az iskolába dél körül is. Amint elhaladt a tabló mellett, már a szemét is lesütötte szégyenében. Tény, hogy a tabló azután is lezuhant, s nem egyszer.

Londrína az igazgatóiba sietett, és azonnali hatállyal felmondott.

Az igazgatónő, a viszonylag fiatal, pár éve kinevezett Betty Finck nem is értette, mit akar.
– Mi a gond? Bántotta valaki?
– Nem dehogy, csak már nem akarok itt dolgozni – felelte Londrína.
– Talán kevés a fizetés? …Igaza van, itt az ideje emelni. Emeltünk tavaly is, de amennyit maga dolgozik, ahhoz képest ez semmi, tökéletesen igaza van – mondta a lelkiismeretes és empatikus Betty Finck. – De kérem segítsen! Mennyivel lenne elégedett? Mennyi emelés marasztalná?
– Nem erről van szó.
– Hát akkor miről?
Londrína tépelődött, majd azt mondta:
– Egyszerűen csak túl régóta vagyok itt.

Betty Finck azonban valóban érzékeny és intelligens nő volt, pontosan tudta, hogy ebben az esetben az „egyszerűen” épp azt jelenti, itt valami nagyon bonyolult, talán vérlázító, talán titkolnivaló dolog húzódik meg a háttérben.

– Londrína! – szólította meg a takarítónőt egészen más, jóval komolyabb és mélyebb, ám igazán baráti és együttérző hangfekvésben. – Szeretném, ha leülne. …Így ni. Nézze. Ez a világ legpocsékabb szövege, de ismer engem, így talán elhiszi: nekem elmondhat mindent. Mi nyomasztja? Hadd segítsek.
Londrínán szemlátomást erős tépelődés lett úrrá, de képtelen volt mondani bármit is.
– Kérem – könyörgött Betty Finck. – Tudom, talán azt hiszi, hogy csak a munkáját hiányolnám, de itt most nem erről van szó. Én kedvelem Önt. Nem takarítóként, hanem mint embert. Maga csodát tesz a maga területén, és ez nem kevésbé fontos, mint amit a kollégák tesznek vagy amit én teszek. Ezért tisztelem is. Kérem, ön pedig tiszteljen meg a bizalmával. Miről van szó?
Londrína először csak annyit mondott:
– Ez egy butaság.
– Amit mondok? Higgye el nem az.
– Úgy értem, butaság lenne, amit mondanék.
– Ne higgye. De tudja, mit? Legyen! Melyikünk nem mond butaságokat? Kivel ne történnének ostoba dolgok?
– Úgy gondolja? – kérdezte Londrína.
– Határozottan.

– Hát jó. …Valami megváltozott ebben az iskolában. Tudja, azt hiszem, hogy az a tabló, ami ezen a héten többször is leesett, nem véletlenül esik le ennyiszer.

– A kölykök közül szórakozik valaki?
– Nem, a gyerekekkel semmi bajom. A többségük egészen rendes gyerek, és tisztelettudó itt velem mindenki. De éjjel, amikor takarítok, furcsa dolgok történnek itt, s nemcsak a tablóról van szó.
– Elmondaná részletesebben? Mert ez így nem egészen értem még.
– Nem tudom. Kérem, engedjen el. Egyszerűen csak engedjen el. Én sem tudom igazán, miért, de egy idő óta kimondottan félek itt.


Oszd meg, hadd élhessen még!

Folytatás holnap alkony után


Mégis megmondaná valaki, hová tűnt az a kurva?

A jobb érzésűek lesütötték a szemüket, hisz lekurvázni egy halott nőt még a kapitányságon, még Mörrupson csoportjában sem volt bevett szokás. Mörrupson helyettese, Mike Pompeo viszont halkan megjegyzete:
– Na, de Milán!
– Ne Milánozz itt nekem! Tűnt már el hullád? Valaha az életben? Nem? Akkor ne Milánozz, mert ettől agyfaszt kapok!
Ekkor Mike Pompeo is lesütötte a szemét, s csak annyit dünnyögött: „Ahogy gondolod. Kérlek.”
Milan Mörrupson megtörölte a homlokát:
– Térjünk vissza a lényegre! Azt már tudjuk, hogy nincs meg a nő. Csak a rohadt tepsi maradt utána.

5 hozzászólás

  1. Londrina fél. Vajon melyik kislányé volt az elmozdult kép? Londrináé, vagy a halott lányé? – költői kérdés, csak hangosan gondolkodom.
    Egyre misztikusabb és izgalmasabb, szuper!

    1. Londrináé nem lehetett az elmozdult kép, mert ő a másik iskolában végzett: a 2. számúban, vagy az új nevén a Nagyhegyiben.

      De nekem is van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül mozdult el pont az a két kép a tablón. 😎

    2. Bocs’, végig rövid i-vel írtam a nevét, pedig hosszúval írtad végig, márpedig ennek is lehet jelentősége – anagramma? 😉

  2. Londrina megérezte az idegen energiát, valaki a múltból, aki tudta Beyon lesz a hunyó a női hulla megtalálásánál, aki maga a fekete nő. Csúcs ez a Londrina karakter, meg a neve is. Ha férfi lenne, lehet Londinernek hívná Cen😂egyszerűen imádom a történetet, meg a szereplőket. Nagyon várom ki kerül még elő Beyon életéből, mi köze ehhez egy hegyi falu iskolájának, tuti lesz valami titokzatos sztori a kémia szertár vegykamrájából😂😂

  3. Beyon pedig negyven után ne foglalkozzon még az öregedéssel! Ebben a korban az ember jó esetben még csak élete felénél jár.
    Mondom: jó esetben. Mert lehet, hogy Beyont illetően Cen’ ezt másként gondolja. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük