2020.05.15. Beyon és az arcnélküli nő
Ma este ismét új fejezet jön – s mivel lassan vége az első 10 napnak, lassan az első 10 fejezet vége felé közeledünk, elgondolkodtam azon, mi lenne, ha egyelőre nem tartanánk szünetet, s menne tovább a Darksite Story.
A ma este így folytatjuk:
Beyont rákötözték egy bő hat méter átmérőjű, súlyos, tömör tölgyfakorongra. Anyaszült meztelen. Szétvetett karral és lábbal. Pont úgy festett, mintha csak Leonardo da Vinci Vitruvius-tanulmányát látnánk. Beyon szabadulni akart volna, de mire magához tért, senki sem volt a közelben. Azt sem tudta, hol van, sötét vette körbe, csak a korongra és rá vetült fentről éles fény.
– Hé! – nyöszörögte Beyon. – Van itt valaki?
Hideg volt, a levegőből pedig tökéletesen hiányzott minden illat. Ennyire steril és élettelen levegőt azelőtt sosem érzett. Fáznia kellett volna, de nem fázott. Éreznie kellett volna a hátán a korongot, de nem érezte, ahogy a köteleket sem érezte, bár látta, hogy mélyen a húsába vágnak. Itt-ott vér petyeg, néhol lila már a keze-lába, szederjes a bőre. Nem érzett forróságot sem, mégis veríték marta.
– Hééé! – kiáltott. – Van itt valaki?
– Dömpi! Az a baj sem esik meg, ugye, hogy egyszercsak nem leszünk együtt?
Mörrupson ledermedt.
– Nézz rám, Kicsim!
Lane felült, és engedelmesen, egészen közelről Mörrupson arcába nézett.
– Látsz a szememben valamit, ami azt mondaná: nem leszünk együtt mindig?
– Nem tudom – felelte Lane.
– Nézd meg jobban!
Lane olyan közel hajolt Mörrupson arcához, hogy az orruk összeért, majd elmosolyodott.
– Na? – kérdezte Mörrupson.
– Együtt leszünk mindig – mondta Lane.