♥ Nagy mellény, kiskapu | 4. fejezet

Nagy mellény, kiskapu 

Azt gondolná az ember, hogy a rendőrség, mint állami erőszakszervezet, nemcsak „erőszakos”, hanem fegyelmezett és rendezett is; Beyon is ebből indult ki, ám látnia kellett, hogy a káosz a rendőrségtől sem idegen. Valamit sejthetett volna, hisz már az is gyanút kelthetett, hogy senki sem beszélt vele. Egyszer, egy a cellától tisztes távolban megálló, különös mosolyú, köpcös fegyőrféle megkérdezte tőle, tudja-e már, hogy hol van, de amikor nem válaszolt, otthagyta, s többé nem jött senki. A következő ember, akit látott, Dromas volt, azzal a hírrel, hogy máris elengedik. Kihallgatás nélkül.
Jegyzőkönyv? Semmi. Adatfelvétel? Semmi. Nyilvántartásba vétel, ujjlenyomat? Semmi.
– Ki sem hallgatnak? – kérdezte Beyon.
– Nem. Ha jól értettem.
– Talán még a kulcsok is nálad vannak? – kérdezte gyanakodva Beyon, mivel Dromas-n kívül továbbra sem látott senkit.
– Mindjárt jön valaki.
– Aha. …Amúgy hogyan kerülsz ide?
– Nem találtalak a Noctiferben, a telefont se vetted fel, mailre se válaszoltál, kimentem hozzád a partra, ott meg belebotlottam a zsarukba.
– Átkutatták a parti házat?
– Ja. Elég alaposan.
– És a Magellán úton is jártak?
– Azt nem tudom.
– És aztán?
– Aztán behoztak kihallgatásra.
– Téged kihallgattak, de engem nem?
– Végül engem se hallgattak ki. Mire beértünk, itt már azzal várt az egyik tag, hogy hazamehetsz.
– Azért ez kissé furcsa. Nemigaz? – kérdezte Beyon Dromas-t, de mielőtt az válaszolhatott volna, megérkezett az egyetlen rendőr, akit Beyon a cellájából látott, a bilétája szerint bizonyos Bob Krumlov, bujkáló mosollyal nyáltól csillogó szája szegletében, távirányítóval a kezében. Beyon azt hitte, hogy ez a kissé pszichotikus Monalisa-mosoly neki szól, ám Bob Krumlov valamiként mindig mosolygott, kivéve, ha beszélt; mintha valódi énje fényévekre járna mindenkitől, valamiféle vicc-világban, a bárgyú mosolyok, és indokolatlan boldogság bugyuta alternatív valóságában, minden szabad idejében; akkor is, ha csak egy percre szabadult fel a munka alól, ha csak két perc csönd állt a rendelkezésére.
Szemlátomást törekedett is rá, hogy ne zavarja meg semmi. Nem köszönt, nem szólt árva szót sem, Dromas-ra vagy Beyonra rá sem nézett, megállt a cella előtt, rászegezte a távirányítót, majd nagy gondossággal rányomott egy gombra. A cellaajtó kattant, és lassan kinyílt. Ezután Krumlov az arcához emelte a távirányítót, új gombot választott ki, majd ismét előre szegezte, de most Beyonra irányítva. Ekkor a bilincs halk zümmentéssel kinyílt és a földre esett. Bob Krumlov zsebrevágta a távirányítót, és ahogy jött, egy hang nélkül tovább sétált a soron.
– Nem egy beszédes fazon – jegyezte meg Dromas.
– Hát nem.
– Beszarás, hol tart már a technika.
– Azért ettől nem kell elájulni.
– Jó. Menjünk!
Beyon azonban nem sietett. Úgy tűnt, rögtön visszaül az ágyra, de aztán mégiscsak kilépett a cellából.
– Van cigid?
– Persze, de nem tudom, szabad-e itt dohányozni. Menjünk inkább! Nyomasztó ez a hely.
– Miért lenne nyomasztó? Adj már egy szálat!
Dromas a száját húzva bár, de cigivel kínálta Beyont. Beyon elvett egy szálat, és végignézett a folyosón.
– Baszki, mekkora hely ez! Hol a vége?
– Nem lehetne, hogy elhúzunk innen, amilyen gyorsan csak lehet? Te nem örülsz, hogy minden huzavona nélkül leléphetünk?
– Mire föl ez többes szám? Ott sem voltál. Azt sem tudod, mi történt. Az egészhez semmi közöd. Akkor mész ki innen, amikor csak akarsz.
– Na jó, de kis híján kihallgattak! És akkor honnan tudtam volna, mit kell mondanom? Bármit mond az ember, akár csak arról, hogy mit iszol a leggyakrabban, veszélyes lehet. Honnan tudhattam volna, miért kérdezgetnek? Lehet, hogy te pont beleszarsz az ilyesmibe, de én nem. Szóval nem bánnám, ha tipliznénk, amilyen gyorsan csak lehet.
– Eltűnt a halott? Azt mondtad? – kérdezte Beyon, és mintha Dromas-t meg sem hallaná, leült a cella előtt árválkodó egy szem székre. Dromas zavartan toporgott a tök üres, végtelennek tűnő, teljesen steril és kihalt, vakítóan hófehér folyosó közepén. Beyon rágyújtott, keresztbe rakta a lábát, és kényelmesen elhelyezkedett.
– Szóval?
– Ja, azt mondták, de ugye nem gondolod, hogy bármit is az orromra kötnek? Egyébként is, ezt ne itt beszéljük meg.

Beyon viszont csalódottságot érzett. Alapvetően korábban sem félt attól, hogy sittre vágják, így aztán azt a megkönnyebbülést sem érezte, amit bárki egy ilyen esetben, de ő – ahogy teltek a percek – egyre kíváncsibb lett, végül csalódott. A cellában töltött csöndes huszonnégy órában nem egyszerűen megbékélt a helyzetével, hanem tán még örült is, hogy valami köze van ahhoz a nőhöz, még ha egy halottról van szó, akkor is. Arra készült, hogy a processzus, a kihallgatások, a tárgyalások során megtud róla valamit – és most, hogy csak így, ilyen egyszerűen kipenderítik a cellából, kipenderítették ebből a reményből is. Beyon úgy érezte: épp csak talált valakit, aki ismerős a számára, akihez – ha csak holtában is – de végre köze lehet, s máris elveszik.

– Itt kurvára nem stimmel valami.
– Ja. Veled nem stimmel valami, Beyon!
– Na igen. De ezt mindig is tudtuk. Nemigaz?
Dromas azzal a tanácstalansággal bámult a cigiző Beyonra, ami már olyan fokú, hogy akár élvezni is lehetne. Dromasban ekkor felmerült, hogy talán ő is leül, jobb híján a fal tövébe, esetleg beülhetnének mindketten a nyitott cellába, rágyújthatna ő is, és megbeszélhetnék ezt az egészet ott. Talán meg is történik mindez, ha Beyon váratlanul el nem nyomja a cigarettát a szék lábán, s a csikket nem pöcköli be a cellába.
– Menjünk – mondta, és úgy pattant fel, mint aki mindig is sietett.
Dromas futva szaladt utána.
– Nem arra Beyon! A másik irányba!
– Ja, rendben – azzal egy félperdülettel Beyon megfordult, és vágtatni kezdett a másik irányba, épp arra, amerre a Monalisa-mosolyú Bob Krumlov ment.
– Atyaég! Mennyi cella. Hogy az istenben lehet mindegyik üres?
– Lassítanál? Az előbb még kurvára ráértünk!
De Beyon továbbra is vágtatott, és nem hallott semmit.

A folyosó olyan magas lengőajtóban ért véget, amihez foghatót Beyon sosem látott. Jól ismerte a várost, bejárta a fél világot, de ekkora lengőajtóval nem találkozott soha. Egy pillanatra meg is állt a csodálattol.
– Az ajtó után rögtön balra – mondta Dromas, mintha sejtene valamit.
Beyon elengedte a füle mellett a jótanácsot, némi hezitálás után berúgta maga előtt a lengőajtót, és bár addig egy mukkot nem hallottak, a lengőajtó mögött kisebb tömegre találtak, száz meg száz fakabát rohangált, és ült a sorokba rendezett asztalok mögött. Az ajtó kivágódására páran felnéztek papírjaikból, páran félbeszakították a beszélgetést, párak szájában egy pillanatra megállt a szendvics, kezükben a bögre, de alapvetően nem keltett nagy feltűnést Beyon látványos belépője.
– Balra – mondta megint Dromas, és a vállánál fogva finoman a baloldalon nyíló tisztes méretű s közönséges ajtó felé terelte volna Beyont. Beyon azonban rándított a vállán, aztán elüvöltötte magát:
– Ki itt a góré?
Csak ekkor torpant meg a hatalmas irodán az élet. Beyon sasként fürkészte a távoli sorokat, a leredőnyözött távoli irodákat. Némi csönd után azonban a legközelebbi, egészen kicsi asztalnál üldögélő rettentő nagy hát emelkedett fel a székről.
– Szóval maga az – mondta egy leszuperált basszbariton hangján az a kórosan nagydarab ember, aki a méreteivel szöges ellentétben álló kisasztaltól kelt fel.
– És maga ki? – kérdezte Beyon.
– Milan Mörrupsan. „A góré.”
– Micsoda név. Ezt képtelenség megjegyezni.
– Pedig kénytelen lesz.
– Ne mondja! Mégis hogy érti ezt? És egyáltalán, miféle eljárás, hogy bezsuppolnak, senki semmit nem kérdez, aztán meg gondolnak egyet, és kidobnak, szintén minden magyarázat nélkül! Miféle eljárás ez?
Milan Mörrupsan visszaült a székbe, és hátradőlt.
– Mondja! Voltaképp mit kifogásol? Azt, hogy behoztuk, vagy azt, hogy elengedjük?
– Látom, nagy a mellény.
– A magáé se kisebb, ha nem tévedek – felelte Mörrupsan.
Dromas megfogta Beyon karját, és finoman az ajtó felé húzta.
– Ne csináld ezt, menjünk, Beyon!
De Beyon kirántotta a karját Dromas kezéből.
– Ki volt az a nő? – kérdezte. – Jogom van tudni.
– Látja, ez okos kérdés. De van ennél fontosabb kérdés is, maga is tudja.
– Igaz, hogy eltűnt a holttest?
Mörrupsan hátranézett a kollégáira, és rájuk förmedt:
– Ki mondta ezt? …Ki volt az?
De miután senki sem jelentkezett, visszafordult Beyonhoz.
– Jó, hogy benézett hozzánk. Most távozhat, de messzire nem menjen. Jó, ha tudja: többet tudunk magáról, mint hinné. És ne etessen itt hülye kérdésekkel. Pontosan tudja, ki volt az a nő, és talán még azt is tudja, hogy hol van a holttest.
– Szóval igaz? Eltűnt?
Mörrupsan ekkor hátat fordított Beyonnak, és annyit dörmögött: „Találkozunk még.”
Abban a pillanatban folytatódott a pezsgés, az emberek továbbsétáltak, új kávét öntöttek, felvették telefonjaikat, folytatták a csevegést és gépelést.
– Beyon – mondta Dromas, mire Beyon sarkon fordult, és eltűnt végre a baloldali ajtó mögött.

Folytatás alkony után