Ezer tonna bronz | Igazságról és tisztaságról
Aki nem tud felolvadni a végső következtetések hűsítő fásultságában, ne menjen el a végsőkig. Még mielőtt következetesen végiggondolna mindent, álljon meg! Jobb, ha mindjárt a legelején behúzza a kéziféket; ott a legkönnyebb; szenvedő, látnoki és romantikus hajlammal csak ott lehetséges. Mert az első lépés – gondolat – után nem lehet megállni az önérzet és az igazságvágy legázolása nélkül; és e kettő, a forró érzelmektől űzött és gyötört ember számára mindennél fontosabb, e két dolog adja minden értelmét az életének,
amit hol jelentéktelennek, hol pedig a világtörténet legjelentősebb eseményének tart.
Ha e két dolgot egyszerre gondolná és érezné, egyszerre a zsigereiben elkeserítő és rémisztő elszigeteltségét, és azt is, hogy két gondolatával mint két hatalmas karral vagy még inkább két óriási hattyúszárnnyal átöleli az egész lüktető és feketén vibráló világot –, ha e két dolgot ugyanabban a pillanatban értené meg; egy pillanatban, amikor szupernóvák és egy igaz világ hazug alternatívái robbannak szerteszét az Isten őszülő fejében –, egyetlen pillanatban látná, ahogy előtte a dombok árnyékából vajsárga Holdkorong gurul a csillagközi térbe, míg másutt, de ezzel egy időben sikítva meríti vérvörös arcát a tengervízbe a nap –, ha e két érzést, mint két olvadt fémet ötvözni tudná egy nagyszerű öntőformában, a formában ami ő maga, akkor látná az igazságot.
S reggelre kelve, kihűlve és megszilárdulva ébredne új tudatra, mely semmit sem vesztett régi tudásából; mert az új magába foglalja mind a régit, amiként a Faustban összeolvad Dante és Homérosz tehetsége és tudása; s habár nincs már egy gramm vasfém, s egy szilánk se a réz bódító ragyogásából, ezer tonna BRONZ hirdeti az igazságot.
Ám a szélfútta, sarkifényben fürösztött elme az igazságnál is jobban vágyja az egyszerűt, a tisztát;
és a tiszta különbözik az igazságtól, mint a vasfém a sárga réztől; s e kettő vegyítését már nem érzi másnak, mint vegytiszta hazugságnak.
S így gondolkodni kezd az igazság felől, míg valójában csakis a tisztát kutatja; lépésről lépésre halad egyre lejjebb a kopott lépcsősoron; a vásott, de fényes márványlépcsőkön, amit sok száz költő, író, filozófus, festő, szobrász és tudós koptatott, ahová sok milliárd – mindahány ember, aki valaha élt vagy ezután élni fog –, milliárd cipő, bakancs, csizma és saru hordott hűvös port.
S valahányan, akik túlgyávák a visszaforduláshoz, mind, aki a lépcsők aljáig, a gyökereknél is mélyebbre jut, oda, ahová még éjente se csorog le a bányák csöndje – senki, aki megállni időben nem tud, senki sem talál ott tisztaságot, csakis hűvös, rozsdás igazságot.
Mások felfelé indulnak a novemberi ködök imbolygó útjain vagy a csonttollú tél hólétráin, az éj hosszú, hideg csillagfüzérein, s feljutva, de nem a Hold sarlójára – galaktikus kampó, melyen éjfélben akasztott ember lóg –, nem is a mérgező felhők bugyrában fuldokló Vénuszra, s nem is a Göncölre vagy Tejútra, hanem a valamennyi csillagot égi koalícióba kovácsoló „Isten-csillagképre”, akik eljutnak oda mégis, az univerzum folyton táguló oltáráig, hiába jutnak el olyan messze, aminél messzebb se ember, se csillag nem juthat, mégsem találnak ott szépen fénylő, szépen magasodó gótikus igazságot. Csakis kvantumszintű tisztaságot.
Akik e kettőt – igazságot és tisztaságot – egyszerre látják, mindkettőt belsőjükben érzik ugyanabban a pillanatban, ők nem közülünk valók.
Bárhová sodor is a lélek, lépcsősor aljára, csillagpiramis csúcsára, elviselhetetlen a tudás és a látás, összeomlani és felrobbanni szeretnénk és szétporladni látszunk.
Aki nem tud bölcsen és békével leülni a végső következtetések és utolsó tanulságok bronzból öntött hegycsúcsára, és onnan szótlanul végignézni világok völgyein, az ne tegye meg az első lépést se. Soha se tegye meg. Maradjon békén élete színén, lebegjen ott mit sem tudva, míg el nem szólítják oda, ahol már nincs efféle probléma.
Nem lehet emberi nyelven szólni vagy írni az igazságról vagy a tisztaságról;
amit érezni fogunk:
üvölteni akar a néma.
„Szárnyas szív” ezt aligha viselheti el. Lehetséges-e megírni egy olyan könyvet, mely megmutatja, mennyi közöttünk a farizeus, és milyenek-mifélék is azok, akik tisztának hazudják magukat, milyenek is az „igazság” – az „igazságok” – bajnokai? Ha megpróbálnám mégis, esetleg, lehetséges volna ez anélkül, hogy ne enyhítsek a keserűségemen, az iszonyatomon és a bűnösségemen fásultsággal?
Csodálni való-e, hogy Stendhal a Code Napoleont olvasta mielőtt a Vörös és fekete új és új fejezetébe kezdett? Az eredetvédett szenvedésről és szenvedélyről csakis lexikonok árnyékában lehet úgy írni, hogy azt más is értse. És mégis, mint mindig, most is otthagytam a hűs árnyékot, a lexikonok árnyékát is, minden jegességemet és eszességemet; és míg tavaszodik, kiülök a domboldalba.
Csoda-e hát, hogy míg megalázóan rövid idő alatt, ijesztő erővel magához ölel a vadon, minden felhő és velük együtt a csillagos ég is, az ittlétünk lényegéből ezúttal is csak azt értem meg: fenséges célja van – de hogy mi volna az, mi lenne ebben a létben az igaz, a tiszta, azt, míg élek, míg a vadon igézetében égek, míg őt imádom, őt szolgálom, míg ő hív nászra minden órában, míg mi ketten, a vadon meg én, nem szakítunk, addig, hogy mi a kőigaz és őstiszta, addig nem tudom meg – hacsak nem gondolok egyet, és még egy annál is rosszabbat, és én is, egy huszárvágással, mégis beállok farizeusnak, féleszűek közé a legelsőnek; a legigazabbnak és a legtisztábbnak, vagyis vegytisztán hazugnak.
Zseniális!