♥ Futár az alvilágból | 3. fejezet

3. FUTÁR AZ ALVILÁGBÓL

Ha van egy halott, s ha van hozzá egy élő ember, aki a halott mellett áll, ha ezt az embert leütik és beviszik, nyilván gyilkosság a vád, s nemigen marad egérút. Aki volt már hasonló helyzetben, jól tudja: kevés makacsabb dolog van a világon, mint egy hulla. Az sajnos olyan rekvizitum, mely bosszúért kiált – végső soron erről szól az igazságszolgáltatás. Tíz lépésnél közelebb kerülni egy gyilkosság áldozatához, akkor is életveszélyes, ha ártatlanok vagyunk. A gyilkos szempontjából sok megoldás merülhet fel, de az a legbiztosabb, ha nincs halott. Vagy ha a halott nincs meg. Ezért vállalják sokan azt az embertelen procedúrát, ami gyakorló pszichopatákat is undorral tölthet el: a halott oldatba vitelét maró savban, otthon, a kádban. A halott apróra darabolását és szétszórását távoli kukoricaföldeken. Vagy ugyanezen aprólék feletetését egy elhagyott hegyi tó sügérjeivel, esetleg az óceán egy magányos mólójánál, éjjel, sötétben járó tengeri ragadozókkal. Ha ez megtörténik, ha a halottnak nyoma vész, hiába van akkor kés, revolver vagy méreg, amíg nincs hulla, bűntény sincs.

Beyon esetében viszont semmi sem volt. Beyon szemszögéből nézve bűntény se. Viszont volt halott, így aztán alig remélhetett bármi jót. Míg egy kés eltűnhet, egy vérvizsgálat a második körben mutathat új eredményt, ezer és egy dolog változhat egy bűnügyben az idők folyamán, ami sosem változik – ha már egyszer előkerült – az a hulla. Így van ez mindig.

Egyetlen esetben lehet ez másként: ha a gyanúsított Beyon. Erről azonban nemcsak a rendőrtisztek, nemcsak Beyon barátai nem tudtak, de kezdetben Beyon sem. Eleve rossz bőrben volt, s már jóval a halott díva felbukkanása előtt mindenről lemondott. Ha tudta volna, hogy van esélye, akkor se tett volna semmit. De nem tudta, így érthető, hogy az sem érdekelte, hol van épp. Hiába kérdezték, tudja-e, mikor magához tért. Abban a cellában, ahová orvosi vizsgálat nélkül úgy lökték be, mint spagetti westernben a sheriff ajtajára kiplakátolt bűnözőt; mint akire fejvadászok zárják rá a sufnit valahol a mexikói határvidéken zsíros vérdíj fejében.
Beyon első gondolata mégcsak nem is a fájdalomra vagy az émelygésre vonatkozott.

„Vajon ki volt az a nő?”

Gyakran csodálkozott azon – bár az ő esetében csodálkozásról is csak visszafogottan beszélhetünk –, hogy jó ideje nem érzékeli a világot. Kilép az utcára, május van, balzsamos levegő, dús lombok, zöldek, fények, illatok, és mikor szellő támad, mindez együtt – lombok, zöldek, fények és illatok – ráolvadnak a bőrére, végigsimítják a halántékát, cirógatják a tarkóját. Körbeveszik, s megfürdetik a tökéletes és fájdalom nélküli test örömében. Beyon érzi is mindezt a bőrén, a tarkóján, a halántékán, az ujjbegyében is érzi, ha végigsimít egy levélen, de csak távolról; nem egyszerűen mint aki az „utca túloldaláról” szemlél mindent, nem egyszerűen a hitehagyottak száműzetéséből egy öreg látcsövön át, hanem mint aki sosem is volt; mint aki csak villámlátogatásra érkezett ide, hogy majd valahol valakiknek elmondhassa, milyen a Föld, milyen ott egy május.

Vagy milyen a létezés errefelé, az élők körében; azok között, akik egy darabig élnek, aztán garantáltan meghalnak, de addig is, néha, másokat ölnek meg.

Beyon néha még a padra, a napfényre is kiült, és hagyta, hogy a napsugarak átjárják, befúrják magukat a lassan olvadozó vérbe, de mint aki információkat gyűjt: milyen is lehet a boldogság töredéke, ezreléke vagy milliomod része egy eleven ember számára? Mint aki emlékeket gyűjt csupán: milyen is volt élni ezt, míg én is éltem? Mint aki emlékeket gyűjt mások, méghozzá halottak számára. Mintha a túlvilágról küldték volna vissza.
„Küldetés ez talán – gondolta Beyon. – Jótétemény a sok halott számára. Lentről küldtek vissza, hogy élők emlékeit szerezzem meg, s vigyem le magammal az alvilágba, s osszam szét bőkezűen egy májusi verőfény emlékét, egy szellő érintését, hogy tudják, milyen odafönt, az alvilág fölötti világban. Hiszen talán már el is felejtették. És ha elfelejtették, az nagy baj. Mihez képest volna halott a halott, ha nem az élőhöz viszonyítva, így hát, amikor a holt elveszti utolsó élő emlékét is, azt sem tudja, hogy mi ő. Nem tudja, hogy vége, hogy ezt megszívta, hogy megérkezett abba, ami immár örök. Nem tudhatja. De mi értelme lenne halottnak lenni, ha nem tudhatunk róla? Ezért kell az emlék a májusi szélről. A parkokról, a fénylő fűszálakról, a kék égről, a vágtató felhőkről, a csillámló folyóról, a döngő óceánról. Én hordom le mindezt az alvilágba. Ezért vagyok itt. Semmi másért. Igaz, az élet maradékánál többhöz én sem jutok. Csak amit a falánk élők meghagynak, abból rabolhatok. De odalent ez is elég.

Egy érintés odalent forradalom. Egy gyufaszál rövid ellobbanása odalent a megvilágosodás erejével vakít. A patkányméreg maró íze odalent valóságos lakoma. A szív közepébe markolatig döfött tőr odalent pokoli öröm. Egyetlen innen levitt, oktalan és bugyuta gondolat odalent a filozófia maga. S a hit egyetlen morzsája, amit innen viszek le a holtak közé, odalenn a kínok kínja.

Mert a kín a lényeg. Hogy odalent mindenki egy elveszett és evakuált birodalom; nincs vigasza senkinek, hacsak nem annyi, hogy várhatják az élőket; azokat, akiket most még teljes pompával ölel az édes-langyos május, de akik egyszer ugyanúgy lent ébrednek; akik egyszer ugyanúgy visszajönnek ide, a „felvilágba”, amint én is, de csak hogy ők is maradékokat happoljanak a halottaknak, ahogy elkorcsosult kutya kiköpött porcot lop egy nagy lakoma asztallába mellől; de sebaj, gondolhatja még az élő, egyszer majd, halottként, ő várhatja majd kárörvendőn a létben fürdőzőket; épp ahogyan most őt várja egy egész hadnyi lélek odalent.”

Beyon nemcsak a szellővel, a fényekkel, az ízekkel állt így. A fájdalommal is. Sajgott minden mozdulatra, és bár meg sem próbált megszólalni, érezte, hogy a beszéd is fájdalommal járna. Eddig is fájt. De most jobban. Fájna a száj, és belesajdulna a fej is.

„Nem hallod? Tudod, hol vagy?”

Beyon tudta, persze. Látta a rácsokat. Látta a fehérre meszelt falat. Látta a bilincset is. „Micsoda kérdés?” – gondolta Beyon. – „Ez teljesen hülye.” Visszahanyatlott az ágyra és falnak fordult. Hazagondolt. A lakásra. A konyhára. A festményekre és könyvekre. A párnákra. De már azokat sem látta. Holott azokra egy napja még pontosan emlékezett. „Talán az ütés miatt – gondolta. – Vagy esetleg a nő miatt. Vajon ki lehetett? Oly ismerősnek tűnt. Végre valaki.”
Beyon néhány pillanatig Alexander Blok, az orosz költő soraira gondolt:

„Oly ismerős vagy, mintha éltél is volna már velem, másoknál, otthon, utcazajban meglátom arcod hirtelen.”

Ekkor fanyarul elmosolyodott. „Sosem láttam ilyen ismerősnek senkit. Soha. Ismerőssé akartam tenni másokat, ennyi. De sosem voltak azok. Egy sem. És amikor nekem mondták?: „Oly ismerős vagy…” Mekkora duma volt! A többi néma csend. …Most először az életben valóban ismerősnek tűnik valaki. Az a nő a ködben. Ez a világ tényleg egy másik bolygó pokla, hogy aki először tűnik valóban ismerősnek ebben a rohadt életben, az egy halott.

Gyönyörűszép, nagyon ismerős, vonzó és titokzatos, de bárhogy nézem is, csak egy hulla.”

Beyon felkészült rá, hogy bemennek hozzá hamarosan, faggatóznak majd, fenyegetik, méricskélik, lefotózzák jobbról-balról, rabosítják, nyilvántartásba veszik, s előbb-utóbb átviszik valami kevésbé tiszta, undorító, csótányoktól nyüzsgő, pszichopatáktól hangos helyre, de továbbra is csöndben telt az idő. Beyon feküdt, egy nyugalmas helyen. Az ágya fölött magasan nyitott kisablak volt, néha belibbent rajta a májusi fuvallat, hársfák illata is be-belódult, néha távoli kacagás foszlányai, szemközt pedig, a rács túloldalán, temérdek fény tódult a csarnokba a hatalmas üvegtáblákon át.

Fogyott a fény, alkonyodott, s nem jött senki. Olyan csönd volt, mintha egyedül lenne az egész szinten. Furcsállotta, de örült. Mikor teljes sötétbe borult a cella, végleg falnak fordult, és aludni próbált.

Bármi történt aznap, Beyon egyre csak ugyanazt látta elalvás előtt. Nem a nő hulláját, nem azt a pillanatot, amikor leütötték, hanem azt, amikor annak idején elvesztette négy év emlékképeit. Csak az a pillanat maradt meg – ahogy akkor benne minden hamuvá ég. S jött a feketedés, jött a hideg veríték, a heves szívdobogás, holott el sem aludt még. Beyon, mint mindig, minden rohadt napon, minden elalvás előtt, rémülten tapogatózott a sötétben, a psziché romlott vértől nyirkos vattájában, hogy találjon valamit, ami egy pillanatra megnyugtatja; épp csak annyira, hogy alhasson – még ha aztán felbolydul is a psziché pincéje megint, és míg alszik, kihasználva védtelenségét, szabadon kínozhatja reggelig megannyi rémkép. Beyon lángok között tekergő állatként vergődött, míg olyasmi után nyújtózott, amit megragadhat, akár a fuldokló,

s ami nem éget, nem mérgez, nem öl meg egy éjjel százszor.

S amint vadul forgolódott szokásos processzusában, váratlanul egy arcra talált. Sosem talált addig semmit, évek óta vergődött végkimerülésig, és ha elaludt mégis, nem a biztonságát találta meg, csak egyfajta kómát. De ez az arc váratlanul mindent feledtetett; nemcsak a cella magányát, nemcsak az utolsó huszonnégy óra poklát, hanem minden addigi kálváriát. Köd örvénylett fel Beyon pszichéjében, s a ködből buján és sápadtan felbukkant az ismerős nő; kinyújtotta kezét Beyon felé, aki megragadta, és maga felé húzta; húzta-húzta hosszan, s mire az arca szinte a nő arcához ért, Beyon elaludt.

Kilenc is elmúlt, amikor arra riadt fel, hogy Dromas szólongatja:
– Halihó! Ébredj Beyon! Én vagyok az!
Beyon nem volt abban biztos, hogy mindez már az ébrenléthez tartozik.
– Gyere! Hazaviszlek.
Beyon rosszkedvűen bámult Dromas bosszantóan konszolidált figurájára, amint úgy áll ott, mint aki csak egy pénztárnál áll sorba. Beyon rosszat sejtett.
– Mozdulj már! Gyere, együtt reggelizünk.
– Hogy érted ezt?
– Kiengednek.
– Az meg hogyan lehet? – kérdezte Beyon, számára ugyanis világos volt a helyzet; mindegy mit látott vagy mit vélt látni, a tény az, hogy ezt az ügyet ráverik, így aztán valószínűtlennek tűnt, hogy máris kiengedjék.
– Hogy érted azt, hogy kiengednek?
– Nem mindegy? Gyere már! Majd elmondom.
– Nem mindegy – felelte Beyon.
Dromas a száját húzta, körbenézett, majd odasúgta:


– Eltűnt a hulla.

Folytatás holnap napnyugtakor


Oszd meg, hadd “élhessen” még!


Beyon maga se tudta, higgyen-e a szemének. Honnan tudhatta volna? – hisz jó ideje azt se tudta, lehet-e hinni bármiben. Beyonnak ugyanis volt egy kis amnéziája. Elvesztett képeket. Emlékképeket, és amikor azokat elvesztette, elvesztette a hitét is. Sötét büszkeséggel gondolt arra, hogy az ő amnéziája speciális, hisz bármikor, akár egy leckét, felmondta, hogy a kieső négy évben mi történt, másrészt viszont nem maradtak emlékképei semmiről.

7 hozzászólás

  1. Az jutott most eszembe, hogy te vajon tudod-e most a történet fő vonalát – mert az nagyon valószínű, hogy menetközben részleteiben változik, alakul majd -, kitaláltad-e, hogy mi lesz a vége. 🤔
    (Tudom, hogy ez a kérdés megválaszolatlan marad.)

    1. én már tudom – nagyvonalakban

      másként: a lényeg ismert előttem

  2. Még szoknom kell a lét – nemlét, az alvilág és a létező világ váltakozását.
    Vajon Beyon elveszett emlékképei visszatérnek, Cen’?

    1. ez már szpojlerezés volna 🙂

      1. Bocs’, költői kérdés volt ☺️

  3. Elvesztettem a fonalat, vissza mentem az előző részhez. A történetben az a legjobb, hogy az események beindítják az ember fantáziáját. Beyon újra és újra elhagyja a testét, közben vizionál, talán meg sem halt,talán hulla sincs, csak fekszik egy ágyon a szobájában, feje felett ablak, hallja a madarakat, tudja, hogy kint május van, ő meg odabent van és alászáll, meg vissza jön. Nagyon izgalmas. Huhh de várom, a haverja hova viszi.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük