Jim Morisson (Doors) emlékoldal – ma lenne 77 éves

 

2020.12.08. Ma lenne Jim Morrison 77 éves; 27 évesen halt meg Párizsban.

“Élünk, halunk, és ezzel még nincs vége.” (Jim Morisson, Amerikai ima)

Amikor én még hol terepen, hol meg a blues-kocsmákban koptattam a farmert, nem volt olyan buli, hogy ne ne játszottak volna Doors-számokat; nem számított, melyik zenekar jön aznap este, legkésőbb valamikor hajnal felé be kellett dobniuk párat; amikor már kissé kábák voltunk; amikor már lanyhábban fogyott a pultnál a sör; s addig nem is indult haza senki, míg a kötelező kűröket meg nem futottuk Doorsra; ezekre döngettünk, pogóztunk, míg csak bírtuk; léggitároztunk, forogtunk, pörögtünk; a lelkesebbje, a fanatikus Morisson rajongók a földre vetették magukat, ahogy annak idején nemegyszer Jim is tette; és néha balhék is voltak a buli végén, mert valahogy még az is hozzátartozott. Ugyan én sosem tartoztam a legnagyobb Doors-rajongók táborába, nem volt bennem semmi hippi, és a Morisson-fanatikusok nihilizmusából sem élt meg bennem semmi, de azért szerettem, és ahogy telt az idő egyre inkább. Szóval, hallgassunk még Jim Morrisont! 


Slider

Szegény Jim halála mind a mai napig nem egészen tisztázott. Egy biztos: rohadtul elhagyta magát a végére. Elhízott és szétcsúszott, de azért korábbi erejét mutatja, hogy

hosszan élt a tévhit, miszerint Jim Morrison nem halt meg, Jim él.

Sokáig nem hittem el, hogy vannak, akik ezt valóban komolyan gondolják, míg nem egyszer, egyetemistaként találkoztam egy lánnyal, aki nemcsak hitt benne, hanem megesküdött rá: találkozott vele a halála után, méghozzá Párizsban! “Meghalt? Ugyan! Az egész átverés. Csak hát Jim szeretett volna eltűnni a világ elől. Ennyi. Dehogy halt meg! Még a várost sem hagyta el, most is Párizsban él” – mondta, s megadta még az utcát is. “Pont olyan jó fej, mint volt! “Én már csak tudom!

Egy egész éjszakát átdumáltam vele, végül hajnalban meg is csókolt!”

Oké. Bárhogy győzködtük is – amennyire lehetett, finoman -, lehetetlen volt őt lepattintani erről az evangéliumról. Mondjuk, szinte mindig be volt tépve. Persze, betépve is találkozhatunk bárkivel, sőt. Józanul szinte lehetetlen összefutni a halott Jimmel, betépve viszont – lássuk be – valamivel könnyebb. És tényleg, szegény lány annyira nem volt magánál néha (és oly hitelesen képviselte a hippik szabad szellemét), hogy egyszer átjött a kollégiumi szobánkba, ahol mi (négy fiú) épp rabló römiztünk; kicsit imbolygott az ajtóban, majd megkérdezte:

“Nem jönne át hozzám kielégíteni valaki?”

Komolyan. Ez is hozzátartozott ahhoz a kultuszhoz. Meg a sok tarisznyás lány. Mondjuk az jó volt, hogy akkor még hordtak szoknyát is, bár ugye ez ízlés dolga, kinek tetszik, kinek nem; de hogy a tarisznyás, szoknyás lányok közül hányan hittek abban, hogy Jim Morrison él, hányat csókolt szájon a halála után, azt nem tudom. Jim Morisson halálának tisztázatlansága bizonyára hozzájárult a mítosz kialakulásához.


Slider

Jim zenéje, dalszövegei, s főként a halála létrehozott egyfajta halálkultusz is. Az én generációm jelentős része, míg ájultan reménykedett abban, hogy Jim él (jó, ez törpe kisebbség volt csupán), a többség úgy jött-ment a világban, mint aki halni akar –  de valahogy aztán nem lett senki sem öngyilkos.

A többséggel épp az történt, mint Morissonnal, és általában a hippikkel: lehiggadtak, munkát vállaltak, s nem egyszerűen életben maradtak, de a többségük jól kereső emberré vált. Nem is kis-, hanem nagypolgárrá. Nem kicsit elszúrt nemzedék ez, többek között azért, mert sokan összekeverték a permanens rosszkedvet a tehetséggel, többek között épp a Doors hatására. Amikor aztán kiderült, hogy annyi közük azért mégsincs ehhez az egészhez, mint azt hitték vagy eljátszották 16 és 22 éves koruk között, szépen beálltak a libasorba, s többségük ma már csak szelíd nosztalgiával gondol vissza arra: “Mekkorákat döngettünk erre a zenére! Hányszor kezdődött ezekkel a taktusokkal egy este!”

Ma már nem ugrálnak fel az asztaloktól. Nem lökik fel a sört. Nem forognak és pörögnek. Sajnálom, bár értem. Akkor is tudtam, hogy ez lesz belőle, s végül csak páran maradunk, akik erre bárhonnan felszökkennek. Épp azok, akik kevésbé hirdették annak idején az igét.


Slider

…és ahogy néha káosz uralkodott a Doors koncerteken, úgy itthon is káosz uralkodott a blues-kocsmákban. Éjfél körül már műanyagpoharakon tapodtunk; egy órakor már kilöttyent szeszektől tapadt a padló; az első piszoár az alagsorban már fél tizenkettőkor eldugult; fél kettőkor alakult ki az első lökdösődés a bejáratnál; kettő körül már senki sem nézte, melyik a férfi s melyik a női mosdó; odament be mindenki, amelyik épp üres volt; negyed háromkor már nem számított ritkaságnak, ha törött egy-egy pohár; három felé már gyakori volt, hogy pogózás közben valaki elesett, igaz, rögtön hárman segítették fel, és némi ölelkezés után ment minden tovább; negyed négykor néha azért már kisebb harc alakult ki a pultnál; fél négy tájban már néhányan a pultosokkal kötekedtek; igaz, háromnegyed négykor a pultosok nem is adtak vissza pontosan; és igen: öt felé pankrációval vagy bunyóval végződött a buli.


Slider

Jim Morisson rabosítva

Tény, hogy a halála után még nagyobb kultusz övezte. Nálunk rátett a kultuszra két lapáttal Hobo is, ahogy monták, “Jim Morisson földi helytartója”. De inkább az tűnik valószínűnek, hogy senki, se a rajongók, se Hobo nem képviselte Morissont, mint inkább mindenki magának akarta. Az egyik leginkább kultikussá vált darab az én blues-kocsmás korszakomban, a magyarított Amerikai ima volt. Idézték bizonyos helyzetekben. Sok sort idéztek. Sokan. Szemben a beat-költőkkel, Morisson könnyen idézhető volt, s el kell ismerni, ma is üt jó pár sor:

Tudod, hogy mészárlásba vezetnek minket nyugodt admirálisok?

Tudod, hogy a tévé uralkodik rajtunk?

Szolgáké a hatalom.

És így tovább:


Slider

Jim élete és munkája valójában nem volt annyira forradalmi, mint amilyennek látni akarták, és amilyennek láttatni akarta Morisson is, ez abból a filmből is világos, amit az életéből forgattak, de azért van benne egy nagyon szép jelenet: amikor Jim Morrison találkozik egy partin Andy Warhollal. Óriási a kontraszt. Jim egy félisten Andyhoz képest – és ami a tehetségüket illeti, ez a különbség ott még üvöltőbb.


Slider

Lenyűgöző, hogy ennyi idő után nekem is friss ez a zene. Progresszív, beforgató, felemelő, és lesújtó. Cseppet sem poros, kicsit sem avas. Van benne szufla és tűz. Azért volt itt valami nagy dobás, ami akkor sem ér véget, ha Jim valóban halott.

“Élünk, meghalunk, és a halállal még nincs vége.” (J.M.)


 

Oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

    5 Comments:

    1. Holsky Péter

      Igazán nagyszabású áttekintés – amit a személyes emlékezés vesz körbe és koronáz meg! Ráadásul ez utóbbi is több, többféle szintű: egy korszak felidézése, személyiségtípusok jellemzése, személyes (bár némileg szemérmes–áttételes) vallomás…
      Méltó hommage 🙂

      Amit kicsit másképp látok: a Morrison és Warhol közti mozis találkozás nekem művészileg inkább a “naiv” és “szentmimentális” alkotó szembesítésének tűnik (e kategóriák schilleri értelmében), mint valódiság és kamuflázs konfliktusának. Illetve emberileg ott benne – de az egész jelenetben (és emlékeim szerint az egész filmben) – az erotika folyton torokba fel-felkúszó szívdobogása is.
      Andy W. nyilván nem pozitív figuraként van ábrázolva itt – be kell valljam, magam sem kedvelem őt -, de úgy érzem: a filmben inkább annak az útnak az egyik megtestesítője, amelyiken továbbment a ’60-as évek lázadó amerikai művészete. Amelyen tovább tudott menni – hisz Jim útja a párizsi fürdőkádhoz vezetett.
      Igaz: a fürdőkádhoz – és a mítosszá váláshoz. De mítosszá az válik, ami halhatatlan – vagyis ami/aki előtte meghal. Hogy ma mennyire él J. M., az nagy kérdés számomra.
      Persze, az nem kevésbé kérdéses: és Warhol ugyan hol van ma már?

    2. Ibolya Nagy

      Micsoda kor volt, micsoda nemzedék, vietnami háború, hippi korszak,
      súlyosbító körülmény a katona apa…
      Csak csendben jegyzem meg, bár külön fejezetet érdemel: John Lenont negyven éve, ezen a napon lőtte le egy zavart rajongó.

      • Ibolya Nagy

        Megnéztem az Utolsó 24 óra…., megrendítő, Párizsba költözött, hogy megszabaduljon a népszerűség minden nyűgetol, költő szeretne lenni, barátnője heroin- függő, végül ő is elmegy a “könnyebb ellenállás” irányába, pedig, akár egy Bob Dylanhez hasonló életutat is befuthatott volna.😓

    3. Meglepő, azt hittem a te korosztályodnak nem jelentett már semmit. Hisz még meg sem születtél, amikor ő már odaát énekelte a verseit. Bevallom, én most is libabőrzök sok dalától, pedig én is gyerek voltam még, amikor alkotott.
      Volt a városban egy zenekar, ahol középiskolába jártam, minden iskolai és varosi bulin játszottak Doors számokat, főleg a bulik vége felé. Nem volt igazán profi zenekar, de ez a stílus annyira jól ment nekik, tízen-húszan összekapaszkodva húztuk egymást,hol erre, hol arra, úgy mozogtunk együtt, mint a táncházban, 🙂 és bizony voltak akik ájulásig ellazultak, pedig se pia, se drog nem volt.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük