• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Emlékünk szívedben örökké él

Chopin_polonaise_Op._53

Senki se hitte volna, hogy az a nő, az éjszaka sötétjében, az imbolygó hintó mélyén, egy férfi kivágott szívét rejtegeti a poggyászában.


1849. november 1. Párizs – Egy hintó hagyja el Párizst. Mielőtt elindulna Poroszország felé, katonák állítják meg a város határában, és a benne ülő fekete ruhás nőt faggatják. Tombol a történelem Európa szerte. A nő, fiatal kora ellenére, Európa szöges ellentéte. Nincs benne semmi forradalmi, mozdulatai visszafogottak, lassúak és körülményesek, és úgy figyel a részletekre, ahogy nem figyelt részletekre senki azokban a napokban. Cikáztak a gondolatok, cikáztak a golyók, a tekintetek is erre-arra, idegesen repdestek, de nem a nő tekintete. Ő nyugodt volt, és amikor megállították a hintót, úgy nézett ki az ablakon, mint aki hosszú álomból riad békeidőben. Bármit kérdeztek is tőle, ő – mielőtt választ adott volna – alaposan szemügyre vett mindent, a távoli fasort, a keresztbe szálló füstgomolyokat épp úgy, mint a hintó ajtaja előtt heverő aprókavicsot. Mintha minden részletnek pokoli jelentősége lenne, mintha a választ a kaotikus világ hieroglifából kellene kiolvasnia, és mikor ez végre sikerült, a szavak szintjén semmit sem jelentett. A fekete ruhás hölgy, akárhányszor állították is meg, efféléket mondott: „Utazok csak.” „Épp haza térek.” „Kocsikázom.” „Levegőzöm.” „Változásra van szükségem.” E kurta-furcsa válaszokkal akár gyanakvást is kelthetett volna, de az a hangsúly, az a mélyről feltörő búgás, amivel a legegyszerűbb szavakat is kiejtette, mintha valóban minden hangot a világ káoszából szippantana fel, inkább zavarba hozta a katonákat, a határőröket, semmint gyanakodni kezdtek volna. Senki sem sejtette, hogy az a nő, az éjszaka közepén, az imbolygó hintó mélyén, egy férfi kivágott szívét rejtegeti a poggyászban. Senki se gyanította, hogy az a búgás a hangjában, valójában a félelem és a komorság rettentő elegye, s nem a világ káoszából tör fel, hanem abból a szívből, mely épp a nő alatt, épp az ülése alatti zugban ázik egy üveg konyakban.

1849. november 2. Valahol a szigorúan őrzött német-francia határvidéken. Novemberi ködben ázó, reszkető kis tanya a sártenger közepén. Bár a fekete ruhás hölgy meghagyta, hogy ne álljanak meg sehol, a kocsis így szól:
– Nyilvánvaló, hogy a kisasszony most utazik életében először. Nem lehet ekkora utat megtenni megállás nélkül, főként nem lehet ilyen körülmények között és ilyen pocsék időben.
– Tán Ön nem bírja? – kérdezte a fekete ruhás hölgy.
– Hogy én? – kérdezett vissza a kocsis. – Kisasszony, ha nem vette volna észre, a lovak húzzák a hintaját, nem én.
– Ezek szerint a lovak gyöngék?
– Mit gondol? Menjenek szegény párák Párizstól Varsóig megállás nélkül? Ez kizárt, már megbocsásson!
– Miért nem cserélünk lovakat?
– Sehol nem találni most lovat. Hogy egyáltalán fuvart talált, annak is örülhet.
– Rendben – válaszolta a nő.
A kocsis biccentett, és bement a tanyára.

1849. november 2. Valahol Németországban. Hajnalodik, a hintó veszettül imbolyog, a nő az üvegbe zárt szívet tartja az ölében. Úgy érzi, így van biztonságban. Így nincs egyedül, nem fél az a szív. Korábban ugyanis rátört a rettentő érzés, hogy a kivágott szív még érez, és ott lent, az ülés alatt, retteg, magányos, sőt, néha még mintha a zokogását is hallotta volna. Ezért halászta elő, és vette ölbe, akár egy nyugtalan gyermeket. Aggódva figyelte, amint a határ egyre világosabb.
– Ha felkel a nap, vissza kell tegyelek, de nem feledkezem meg rólad! – mondta a nő a szívnek. – Könnyen megláthatnak, tudod. De nincs mitől félned. Nem temetnek el élve.
A férfi, míg élt, valóban sokszor kérte, hogy ha egyszer meghal, feltétlenül boncolják fel. Feltétlenül győzödjenek meg róla, hogy valóban halott. A férfi, míg élt, gyakran riadt arra a rémálomra, hogy föld dübörög a koporsófedelén, ő üvölt, ahogy a torkán kifér, ám a dübörgést képtelen túlharsogni. Igyekszik áttörni véres ököllel a nehézszagú deszkát, de hiába. Végül csönd, és zsibbasztó, fájdalmas sötétség, és az élve eltemetettség tudata.
Légszomjjal magyarázták az orvosok ezeket az álmokat, de a férfi nem hallgatott az orvosokra, s végül meggyőződésévé vált, hogy ez a sorsa: halottnak vélik majd egyszer, mikor ő még nagyon is él, és tévedésből élve rakják a földbe a többi halott vagy többi élve elhantolt közé. Ezért kellett őt felboncolni a halála után. Főként ezért. Őmaga kérte – mintha azt kérné: ha él is még, öljék meg, mindenképp öljék meg, biztosan, mielőtt sírba raknák. És ha már így alakult, a nő azt is kérte: vágják ki hatalmas, gyönyörűszép szívét.

1849. november 3.
– Látod, Fryderyc? Közeledünk. Hazaviszlek – mondta a nő, amikor újfent beesteledett, és ölbe vette a szívet ismét. – Velünk leszel. És mi veled. Örökké.

1849. november 17. Varsó, Szentkereszt Templom
– Erre az oszlopra gondoltunk. Megfelel Kisasszony? – kérdezte a lazarénus Bernard atya.
– Hogyan rakják ide?
– Úgy gondoltuk, fülkét vésetünk bele. Ha örök nyugalomra helyeztük, márványtáblával zárjuk le és készíttetünk fölé egy díszes konzolt is, hogy lássék, sokra tartjuk, tiszteljük és szeretjük az Ön bátyját.
– Jó lesz – bólintott a fekete ruhás hölgy.
Ekkor Bernard atya váratlanul közvetlenebb hangot ütött meg:
– Most már megnyugodhat, drága Ludwika. Megtette, amit kellett.
Mivel Ludwika nem szólt egy szót sem, Bernard atya még megkérdezte:
– Óhajt esetleg valami feliratot a márványra?
– Igen – felelte Ludwika. – Máté evangelistától.
– Melyik passzus lenne az?
– „Ahol a kincsed, ott lesz a szíved is.” Alá pedig feketével csak annyit: Fryderyk Chopin


2008. június 25. Varsó – sajtó „A szívet utoljára a második világháború után vizsgálták meg, miután megmenekült Varsó nácik általi elpusztításától, egy lengyel származású SS tábornoknak, Erich von dem Bachnak köszönhetően. Grzegorz Michalski, a nemzeti Fryderyk Chopin-intézet igazgatója állítja, hogy az archívumok szerint a szív kitűnő állapotban van, de félő, hogy elpusztul, ha hozzányúlnak. Chopin két élő leszármazottja közül az egyik ellenzi a szív megvizsgálását, míg a másik támogatja. Az orvosok hivatalos kérelmet intéztek a lengyel kulturális minisztériumhoz a szív megvizsgálásának ügyében. A minisztérium szóvivője csupán annyit mondott, hogy “megfelelő választ adnak a jelenleg folyó kutatások alapos megvizsgálása után”. Ezzel egyidőben a Szent Kereszt templom szerzetesei inkább azt szeretnék, ha nem vennék ki Chopin szívét az oszlopból. “Akik odaát vannak, nyugodjanak békében. Ez valami megfoghatatlan, nagy titok, de mostanában olyan kultúránk van, amelyben mindent mindenáron tudni akarunk”. Részint a huzavonának köszönhetően egyre erősödik az a már széleskörben elterjedt vélemény, hogy a szív csak legenda, nincs ott az oszlopban, nincs ott a templomban, valószínűleg Chopin testében maradt, melyet Párizsban temettek el, de még ha valóban ki is vágták belőle, azt aligha vitték vissza Varsóba.


2014. szeptember 14. Varsó – sajtó A szívet április 14-én, kívülről, mindenféle beavatkozás nélkül szemlélték meg a szakértők. A vizsgálat eredményeiről egy szerdai varsói sajtóértekezleten számoltak be az abban részt vevő tudósok. Amint Tadeusz Dobosz, a wroclawi Orvosi Akadémia törvényszéki orvosszakértő tanszékének tanára elmondta, Chopin szíve kiváló állapotban van. Hozzáfűzte, hogy a vizsgálatra azért volt szükség, mert egyes történészek kétségbe vonták, hogy a befalazott üvegben valóban benne van-e a zeneszerző szíve. A vizsgálat eloszlatta a kétségeket – hangsúlyozta a professzor. A szívet tartalmazó üvegedényben lévő konzerválófolyadék színéből konyakra lehet következtetni, amely a kor legerősebb szeszes itala volt.

2019.10.01. 16:39 Európa
Mindig is tudtam, hogy ott van, abban a bazilikában az a szív. Valahányszor őt hallgattam, tudtam. Mikor azt mondták, csak legenda, elég volt megkérdezni őt:
– Ott vagy-e, hazatértél-e, hazavitt-e a húgod?
– Miért ne lennék ott? – kérdezte Chopin.
– Kétkednek benne, mostanság. Tudod, ez egy ilyen kor.
– Értem – felelte Chopin. – Éltek, épp úgy, mint én is annak idején. Éltek, csak lemondtatok arról, hogy otthonotok legyetek valahol. Nincs már húgotok sem. De ha volna is, s bánatos hintóval utánatok menne, ő már üres kézzel térne haza.


Emlékünk szívedben örökké él


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Légy oly kedves, oszd meg ezt az írást másokkal is!

Regisztrálj, hogy értesülhess a legfontosabb újdonságokról 🙂

    Név*

    Email cím*


    http://https://centauriweb.hu/archiv/tortent-egyszer/tortenelem-legszebb-baratsagai-1/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/tortent-egyszer/9-egy-jol-iranyzott-sohaj/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/tortent-egyszer/feketen-feheren/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/

    12 Comments:

    1. Köszönöm!! Nagyon szeretem! Voltak időszakok, amikor Chopin estéket tartottam, órákon át hallgattam.
      Már itthon égnek a gyertyák, és ez így együtt……………..

    2. Szabó Edit

      Ez az egyik kedvenc sorozatom.
      Épp a napokban olvastam el újra a Beethovenről szóló részt, amikor is eszembe jutott, hogy rég kaptunk tőled újat. S erre most itt van egy történet Chopin-ről, ami méltó a mai naphoz.
      Köszönöm a zenét is!

    3. Ibolya Nagy

      Szépséges, köszönöm, Cen’.😔

    4. Marsovszki Viktória

      Bocs, újra osztottam tegnap itt, de akkor még nem voltam elég edzett, hogy elolvassam ezt az írást. Viszont ezzel a zenével feküdtem-keltem. Kösz, Cen’.

    5. Marsovszki Viktória

      Nehezen álltam neki az olvasásának, ám azóta is ezen gondolkodom.
      Most éppen oda jutottam -, mert nem tudok elszakadni a tegnapi írásaidtől sem, Cen’-, hogy a tüdőbaj hasonlatos átok-áldás a művészen, mint a családi erőszak: valamiféle kifinomult érzékenységet ad az elszenvedőnek. Gondoljunk csak Chopin kapcsán Tóth Árpádra, Modigliánira… és rád, Cen’.
      Talán nem véletlen, hogy ezek az írások így egymás mellett születtek.

    6. Rehus Szilvia

      Nagyon köszönöm az élményt! Végtelenítve hallgatni Chopint felér egy lázcsillapítóval!

    7. Holsky Péter

      Ha egy tudóskodó komment is idefér: az élve eltemetés a korban általánosan elterjedt szorongásforrás volt. Nemcsak Poe-novellákban és Baudelaire-versekben kerül elő, hanem még Kossuth Lajos is intézkedéseket követelt az ilyen esetek megelőzésére a “Pesti Hírlap”-ban.
      Sok végrendeletben szerepelt a boncolás vagy legalább a szív átszúrásának követelése temetés előtt, míg mások csengőt, kisharang kötelét vezetették a koporsóhoz, arra az esetre, ha mégis bekövetkezne a számukra elképzelhető legrosszabb forgatókönyv.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük