Amikor egy író és kritikusa halálos ellenségek lesznek

edgar allan poe raven holló

Amikor egy író és kritikusa halálos ellenségek lesznek

2020.09.10. Nem ritkaság, hogy egy viszony apránként, de megállíthatatlanul mérgesedik el két ember között. Egy író esetében ennek a halála után is jelentős hatása lehet. Látványos példa erre az egyik legismertebb amerikai költő esete, Edgar Allan Poe esete, melyről magyar nyelven azonban szinte semmit sem találni. Egyébként is, ha már a napokban a hollók miatt elővettem a híres Poe-verset is, gondoltam: megírom nektek ezt a sztorit.

Történt egyszer, hogy élt egy Rufus Wilmot Griswold nevű amerikai szerkesztő-kritikus (1815-1857), aki főként egy 1842-ben kiadott antológiával tett szert hírnévre – és hatalomra is. A kor legkiválóbb költőit igyekezett összegereblyézni az ominózus kötetbe,

s a költők természetesen igyekeztek is bekerülni az antológiába, némelyikük nem volt rest saját verseit személyesen is ajánlani Griswoldnak,

Rufus Wilmot Griswold

így Edgar Allan Poe is. Poe élete sok szempontból épp oly hátborzongató, mint versei vagy novellái. Máig tartó népszerűsége jórészt annak köszönhető, hogy hozzá kötik a sci-fi és a detektívregény műfajának kialakulását is; de a Poe-ról máig eleven, viszont bússötét kép nem pusztán műveinek vagy életének köszönhető, hanem kritikusának, Griswoldnak is.

Több forrás szerint Griswold a költő halála után „valamiként Poe hagyatékának kezelőjeként” lépett elő annak ellenére, hogy gyűlölték egymást, így kizárható, hogy a költő maga juttatta volna Griswold kezére a hagyatékát. Mégis hogyan fordulhatott ez elő? Ráadásul Poe temetésének napján egy bizonyos „Ludwig” emlékezett meg a költő haláláról a New York Tribune hasábjain:


„Edgar Allan Poe halott. Tegnapelőtt halt meg Baltimore-ban. A bejelentés sokak számára ijesztő lehet, de kevesen fognak bánkódni miatta.”

Első olvasatra is nyilvánvaló, hogy a szerző a gyász kötelező mértéktartását egy pillanatig sem tartotta szem előtt. Megdöbbentő, hogy ez egyáltalán lejöhetett a temetés napján. Ez nemcsak inkorrekt, hanem ízléstelen is. Két lehetőség áll fenn (persze mindkettő igaz lehet).

  • A sajtó már akkortájt sem volt mindig korrekt és elfogulatlan.
  • Ez a bizonyos „Ludwig” olyan befolyásos ember lehetett, akit nem utasíthattak vissza.

Nemsokkal később kiderült, hogy a szerző valójában Griswold, a kritikus, az antológiák szerkesztője.

Rufus Wilmot Griswold

Miért akar egy kritikus egy költőt már a temetése napján sárba tiporni? Miért adja ki magát a Poe-hagyaték kezelőjének? Egyáltalán hogyan mérgesedhet el egy ilyen viszony annyira, hogy aztán valaki komoly energiákat fektessen a másik végső lejáratásába?       

Poe és Griswold viszonya eleinte jó volt, legalábbis a felszínen. Poe „finom ízlésű, jó ítélőképességű úriemberként” írta le Griswoldot. Először 1841 májusában találkoztak személyesen a Daily Standard szerkesztőségében, és talán e találkozás is közrejátszott abban, hogy az 1842-es antológia idején Poe verseket küldött Griswoldnak, aki be is válogatta Poe verseit a kötetbe. Ugyanez a kötet lett aztán nem sokkal később a viszály gyúpontja is. Poe ugyanis, bár művei bekerültek az antológiába, nyilvánosan kritizálta a kötetet, megkérdőjelezve, hogy valóban a legjobbak kerültek bele. Ez egyrészt szakmai tisztességről tanúskodik, hisz ezek szerint Poe számára nem az volt a legfontosabb, hogy személy szerint ő bekerült; igyekezett magasabb rendű szempontokat is szem előtt tartani. Griswold persze úgy érezhette: árulás történt. Beválogatta a költőt, aki ennek ellenére megtámadja. Kellő objektivitás, szakmaiság és józanság mellett, ez nem okozhatott volna gondot. Miért is ne fogalmazhatna meg kritikát Poe? Griswold későbbi reakcióit látva, úgy tűnik, abba a típusba tartozott, aki tekintélyét egyszersmind hatalomnak érzékeli, mellyel él, és visszaél, ha úgy látja jónak.

De mielőtt kivont szablyával estek volna egymásnak, Grisword tett még egy balkanyart.

Arra kérte Poe-t, hogy vizsgálja felül álláspontját, és új kritikát rendelt tőle, amiért FIZETETT IS, ráadásul befolyását latba vetve elintézte, hogy megjelenjen az új kritika egy bostoni folyóiratban.

Edgar Allan Poe (Forrás)

Kérdés persze, hogyan mehetett ebbe bele Poe? Erre később magyarázat is született. Poe elfogadta a megbízást és a honort is, és bár másodszor alapvetően pozitív hangvételben beszélt az antológiáról, némi kritikát így is megfogalmazott; úgy vélte például, hogy indokolatlanul nagy teret kapnak új-angliai írók. Poe teljesítette a megbízást, félig-meddig, Griswold viszont egyértelműen pozitívebb írásra számított.  

Poe – mint utóbb kiderült – a nyilvánosság előtt a kezdetektől visszafogott volt az antológia ügyében. Onnan tudni ezt, hogy privátban viszont jóval radikálisabban fogalmazott. A fecsegés, a pletyka akkor is össznépi szórakozás volt irodalmi körökben (és a közéletben); joggal feltételezhetjük, hogy voltak „kiszivárogtató” rosszakarók is (kinek nincsenek?). Többek között „felháborító blöffnek” nevezte az antológiát, Frederick W. Thomas írótársának pedig azt írta levélben, hogy

Griswold ajánlata a második cikkre, és az, hogy segített a megjelentetésében, valójában megvesztegetés volt, tudva, hogy neki égető szüksége van pénzre. Poe-nak igaza lehetett, de tény: ő meg elfogadta az ajánlatot.

Miután Griswold fülébe jutott, miket mond és ír Poe az ügyről, végleg megorrolt.

Az utókor nemcsak annyiban igazolta Poe-t, hogy a legnagyobbak között maradt fent, de a vitát kiváltó antológia sok szerzője idővel valóban silánynak bizonyult. Griswold pedig olyan elfogultságokkal adott támadási felületet, mint például Fenno Hoffman túlreprezentálása: Hoffman versei kétszer annyi helyet kaptak, mint bármely más szerző. Nincs ezzel semmi gond, ha Hoffman valóban oly kimagasló, s nem pusztán Griswold kebelbarátja. Lehet, persze olyan antológiát is szerkeszteni, melyben a barátainkat közöljük, legalábbis aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonítunk nekik, de akkor nem kell a kötetet az amerikai költészet antológiájaként elővezetnünk.  

Ezt követően minden lépés a két ember életében csak mélyítette a konfliktust, és a szakmai szintről egyre személyesebb irányba vitte.

Griswold kapta meg a Graham Magazin szerkesztői posztját, amit korábban Poe töltött be, s ami igazán fájt Poe-nak: jóval magasabb fizetésért, mint amennyiért ő dolgozott. Ezután – erre válaszul? – Poe előadássorozatba kezdett „Amerika költői és költészete” címmel, melyben nagy nyilvánosság előtt keményen támadta Griswold munkásságát. 1945. január 16.-án írt levelében azonban már békülni próbált a kritikussal, s megígérte, hogy további előadásaiból kihagyja az őt kritizáló részt. Arra, hogy ezekután Griswold mit reagált, még nem találtam forrást.

Később mindketten igyekeztek elnyerni egy Sargent Osgood költőnő figyelmét. Ez ismét a féltékenységet szült kettejük között.

Poe egy New York-i előadása során, míg Griswold mellett sok pályatársat is élesen kritizált, Osgoodot kiemelte a többiek közül „szép jövő előtt álló költőként”. Bár Osgood nem volt jelen az előadáson, fülébe jutott a dicséret. „Poe-t minden idők legkeményebb kritikusának tartják, így még inkább bámulatos a dicsérete” – mondta erre Osgood. Poe felesége, a TBC-ben szenvedő Virginia élt még, amikor Osgoodot személyesen is bemutatták Poe-nak. Sokak szerint a költőnő gyermeki lénye vonzotta Poe-t, ami emlékeztette Virginiára is. Később Poe segítségével jelent meg Osgood néhány „kacér” verse, amire Poe álnéven publikált versekkel válaszolt, némelyikbe rejtvény formájában elrejtve Osgood nevét.

E versek és gesztusok szenvedélyes viszonyra utalnak, mégis sokan úgy gondolják, hogy Osgood és Poe viszonya plátói maradt.

Frances Sargent Osgood

Frances Sargent Osgood (Forrás)

Amint Poe versbe rejtjelezte Osgood nevét, úgy Osgood egy szerelmes versben ötvözte a saját nevét Griswold nevével. Könnyű elképzelni, hogy mit érezhetett Poe – és mit gondolhatott Griswold! A költőnő körüli bonyodalmak rontották meg költő és kritikus kapcsolatát annyira, hogy aztán Griswold a költő halála után pár nappal ádáz támadást indítson, immár a költő emléke ellen is. A Poe temetésének napján közölt gyalázatos nekrológ után egész cikket szentelt Poe-nak, melyben drogos alkoholistaként festette le. Akik jól ismerték Poe-t, alávalónak gondolták Griswold cikkét, ám a közvélemény, mely nem találkozhatott személyesen a költővel, Griswoldnak hitt. Ő pedig a továbbiakban is mindent elkövetett azért, hogy Poe-t megtapossa. Ma azt mondanánk erre: karaktergyilkosság. Hogy Griswold dühe mekkora volt, s nem túlzás gyűlöletnek mondani, semmi sem mutatja jobban, hogy nyolc éven át kitartott; nyolc éven át szapulta Poe-t, ahol csak tudta; nyolc hosszú éven át, s csak akkor hagyta abba, amikor ő maga is meghalt.

Folytatása következik

Kérlek, oszd meg ezt a cikket másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*

Image is not available

JÁKOB BOTJA

Kaland, szerelem, csavargás Jack London után szabadon

magvető kiadó
Image is not available

E-BOOK
Kaland, szerelem, csavargás
Jack London után szabadon

magvető kiadó
Image is not available

JÉGVÁGÓ
Regény a tengeren és a valóságon túlról

magvető kiadó
Image is not available

E-BOOK
Regény a tengeren és a valóságon túlról

magvető kiadó
previous arrow
next arrow
Slider

2020.09.08. Rövid, de emlékezetes hollóinvázió

Edgar Allan Poe – a szerzőről minden

Edgar Allan Poe: A holló

Ősz Velencében – Hemingway utolsó szerelme

7 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Milyen szomorú.😕

  2. Lívia dr. Zilahi

    A pozícióban lévő ember mobbingol- mekkora igazság, most is így van.
    Nagyon szerettük a gyerekeimmel Poet, sosem hittem el róla, hogy drogos mámorban írt.
    Milyen érdekes, a költőt-írót élete alkonyán megbabonázza egy fiatal entellektüel, vajon hány ismert híres íróval történt meg ugyanez? Te már kettőt hoztál nekünk.

  3. Szabó Edit

    Lehet, hogy Griswold azért akarta megszerezni Poe hagyatékának kezelői jogát, mert így kedve szerint állíthatott róla hazugságokat, és sározhatta őt be a halála után? 🤔

    Nemrég láttam egy filmet, ami egy író és szerkesztője kapcsolatáról szól. Pont az ellentéte Poe és Griswold kapcsolatának az ő barátságuk. A film rávilágít arra is, hogy milyen nagy jelentőségű a szerkesztők munkája egy-egy könyv megszületésekor. (Ez a szerkesztő Maxwell Perkins, aki egyébként Hemingway szerkesztője is volt.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük