Egy jól irányzott sóhaj – Beethoven – Holdfényszonáta

Minden fiatalember életében eljön a pillanat, amikor rászólnak, hogy ne bömböltesse a zenét. Ezt a pillanatot számos további eset követi, nem is jegyezzük meg mindegyiket, de az elsőt talán igen. 18 éves voltam, amikor átjött a szomszédasszony, hogy csendre intsen, holott családi házban laktunk. Tágas tér választott el minket, csakhogy volt egy hifitornyom, két hatalmas hangfallal. Ez eddig “legszebb emlék” is lehetne 🙂 Az a nap mindig eszembe jut, ha Beethovent hallok. Ugyanis Beethovent bömböltettem, mert őt bizony lehet.
Akkortájt – mint minden épkézláb kamasz – a végletekig srófoltam a komorságot, így aztán remekül passzoltunk Beethovennel.
Az ő egész habitusát meghatározta egyfajta zárkózottság; a háta mögött összekulcsolt kézzel, előre dőlve sétálgatott, s így olyan megközelíthetetlennek tűnt, hogy még az érte rajongó Schubert sem merte megszólítani, holott egy időben ugyanabban az utcában laktak, s nap mint nap láthatta őt. (Micsoda idők, amikor egy utcában két ilyen figura él!) Beethoven borúlátását bizonyosan az apja alapozta meg, egy alkoholista, aki agyba-főbe verte gyermekkorában. A komorság később depresszióvá nőtte ki magát, főként, mikor Beethovent a létező legsúlyosabb baj sújtotta, ami egy zenészt sújthat, s a hallása romlani kezdett.
Egyes források szerint már az öngyilkosság terve is megfogant benne, amikor találkozott egy asszonnyal, akivel ugyanabban a házban lakott. Ez a nő tökéletesen vak volt, s állítólag azt mondta Beethovennek – talán mert a zeneszerző neki panaszkodott? –, hogy ő bizony bármit megadna azért, hogy láthassa a holdfényt.
Ez a jól irányzott mondat a megvilágosodás erejével hatott, hisz Beethoven mégiscsak látott, s minden nyűgje ellenére is képes volt komponálásra. E mondat hatására írta a Holdfényszonátát (a vak asszony számára, hogy láthassa ő is a holdfényt 🙂 ), melynek első taktusait az is ismeri, akit hidegen hagy a klasszikus zene. Az Európai Unió hivatalos himnusza, az Örömóda pedig – Beethoven talán legismertebb darabja – hálaadás;
Beethoven afeletti örömét (is) kifejezi, hogy annak idején a halál helyett az életet választotta. Afeletti örömét, hogy élete mélypontján egy jól irányzott sóhajjal a helyére billentette egy vak asszony.

A fotókat a martonvásári Brunszvik-kastélynál lőttem, ahol többek között a halott Beethoven hajából vágott tincseket is őrzik. Legyetek oly kedvesek, osszátok meg másokkal is.
Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

    beethoven művészet érdekes sztorik híres emberek zeneszerzők klasszikus zenék anekdoták

    Fotó: Centauri

     


    Mégis mozog a Föld – sőt forog!

    Egy árva virága

     

    12 Comments:

    1. Ibolya Nagy

      💗

    2. Szabó Edit

      🙂 🙂 🙂
      Majdnem napra pontosan két évvel ezelőtt jártam Martonvásáron.

      A “Történt egyszer” az egyik kedvenc sorozatom. ❤
      … és ugye majd “Folyt. köv.”?

    3. Marsovszki Viktória

      Ez a kamaszkori bömböltetés nekem a Carmina Buranat idézi meg, ha “komoly”zenéről van szó. 🙂 Nem kevésbé szomzsédasszony csalogató, mint Beethoven! 🙂
      Ezek a történt egyszerek jó emlékcsalogatók, Cen. ♥

    4. Marsovszki Viktória

      Ifjúkori hifitornyos, nagyhangfalas szép idők. Mozart orosz bakeliten! 🙂
      Te már a CD-s világban hallgattad Beethovent, Cen?

    5. Holsky Péter

      A fel nem adás egy másik szép példája (ha szabad ilyent mondani) Helen Keller, a süketnéma és vak írónő:
      https://hu.wikipedia.org/wiki/Helen_Keller

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük