Kiáltvány a romantika védelmében minden hajnal

Fotó: Centauri

Kiáltvány a romantika védelmében minden hajnal

2020.11..27. Első körben annyit mondanék csak: nézd ezt a hajnalt! Jó esetben hozzá se kell tenni semmit. Második körben már örülhetnék nemcsak a hajnalnak, hanem annak is, hogy mindketten ugyanazt látjuk. Sőt, ha nem is ugyanazt, de valami nagyon hasonlót érzünk. Mert az efféle hajnalokban, éjszakákban, viharokban, napnyugtákban akkora erő van, ami elmossa az egyéni különbségeket. Elvileg. De jó ideje ez nem így van már. A romantikusok megvetett kaszt lettek. Mi is a romantika? A teljesség igénye nélkül négy dolgot emelnék ki. A romantika – művészettörténeti szempontból – egyik jellemzője a rációból, a felvilágosodásból való kiábrándultság. A romantika egyben kissé szélsőséges szabadságeszmény is. Mint mondják, hajlamos az idealizálásra és a pátoszra.

Ahogy kimondom: idealizálás és pátosz, rögtön érezzük a megbélyegzés ízét. Azok, akik hajlamosak romantikus hevületre, rögtön értik, miről beszélek, hisz számos esetben a bőrükön érezhették, hogyan maradnak magukra érzéseikkel (egy hajnalon vagy naplementében), számos esetben kelthettek bennük szégyenérzetet azt sugallva, hogy aki ezt érzi, aki így tekint a világra, ahogy mondani szokták: rózsaszín világban él. Szintén értik azok, akik racionalisták, realisták (főként a férfiak), hisz a lesajnálás privilégiuma, egyfajta felsőbbrendűség érzése pedig az övék.

Lendüljünk túl azon, ha valaki abban az értelemben idealizál, hogy mindent szépnek és könyörületesnek lát. Az ilyen ember valószínűleg téved. A világ – az emberen túli világ is – nem egyszerűen grandiózus, hanem kegyetlenségében, részvéttelenségében is az. Azonban bármely oldaláról nézzük a világ egészét, barátságos hajnali oldaláról, vagy kegyetlen sötétje felől, a méretei mindenképpen felfoghatatlanok és lenyűgözők. Így tehát míg az idealizálás nem feltétlenül helyénvaló (én is igyekszem időről időre felmutatni a kozmosz pengeélesre fent oldalát is), addig a pátosz, egyfajta emelkedettség, minden esetben indokolt. Ugyanakkor ez a kor, ha valamit mereven elutasít, az épp a pátosz.

Mi történik, amikor úrrá lesz rajtunk a pátosz? Prózába sújtva az érzést: nagyságrendbeli különbségek találkozásakor jön létre. Amikor a csillagos éj mérete az ember méretét ellentételezi. Amikor a felkelő nap kozmikus erejének fényében áll egy annyira esendő és korlátos lény, mint az ember. Ez a korlátos lény azonban, még ha képtelen is szegről szegre felfogni az Univerzum mibenlétét – hisz ezzel küzd évezredek óta –, képes érezni közte és az Univerzum, a rész és az egész között időről időre látványosan feltáruló nagyságrendi különbséget. Ez az érzékelés a szemlélőt, az egész felé emeli, még ha a kozmosz ettől nem is ölel minket a keblére.

Vállalva azt a kockázatot, hogy sokak számára sértő lehet ez, főként férfiak számára, de régóta gondolom úgy, hogy ha valaki sosem érzi ezt az emelkedettséget, ott komoly hiátus van. A pátoszellenes, felvilágosult, racionális ember – ilyen az elitünk, íróink, filoszaink, modern-posztmodern művészeink nagy része – érzelgősségként értékeli a pátosz emelkedettségét; nem csoda, hisz ő, lett légyen egy hajnal bármily pompás, ragyogjon egy fagyos éjszakán ránk annyi csillag, hogy szinte úgy halljuk, nemcsak a talpunk alatt a hó, de az ég minden csillaga is csikorog, ő nem fog érezni semmit, esetleg hozzátesz valami olyasmit, hogy ezek csak gázgömbök, sok közülük pedig talán meg sincsen már. Természetesen igaza van, de megállapításai mögül radikálisan hiányzik az érzékelés; pontosabban az érzékelés helyébe, jó racionalistaként, jó felvilágosultként az „értést”, a tudást helyezi. Ez szíve joga, csakhogy az utóbbi évtizedekben, az utóbbi évszázadban a tudomány is annyit haladt, hogy az efféle megértés is relatív lett, gondoljunk csak a kvantumfizikára, és a tudomány megannyi hajmeresztően képlékeny, fantazmagórikus vonására.

Egy hajnal, ma már, akár emocionálisan viszonyulok hozzá, akár racionálisan, nem tud más lenni, csak lenyűgöző. Nem tud, nem titokzatos lenni. Nem tudja számunkra tagadni elsöprő erejét, pátoszát és káoszát. (Nem véletlenül adtam első könyvemnek a Pátosz a káoszban címet annak idején). Káosz is van, igen, mert épp a modern tudomány, épp a ráció következetessége jutott el abba a fázisba, ahol a tudomány is pátoszt szül; annyiban biztos, hogy kénytelen volt egyfajta elemelkedésre; legkésőbb akkor, mikor Einstein megalkotta a relativitás elméletét. Ha romantikusként egyszerűen hagyom, hogy elragadjon a látvány? Rendben van, és közelebb jutottam a lét megértéséhez, az pedig egészen biztos, hogy legalább intenzíven voltam jelen létem adott napjában-hajnalában. Ha csupán úgy tekintek a felkelő napra, mint egy a horizont mögül épp felbukkanó radioaktív csillagóriásra? Az sem igen hagyhat hidegen.

Ha így sem, úgy sem érint meg engem? Nyilván nem a napban van a hiba. Nem a kozmosz ment össze. Nem a hajnal fakult ki. Nem a romantikával van a gond. Nem a pátosszal, és nem is azzal a rációval, mely égitestet lát a horizonton, ugyanakkor – épp mert felvilágosult – tudja, mekkora, és mennyire megfoghatatlan, amit nap mint nap lát. Nem ezekkel van a gond.

Ha valaki egyikre sem képes, ott súlyos hiányok vannak. Amint vannak szociopaták és pszichopaták (mindkettő alapvető emberi tulajdonságok hiányának tünetegyüttese), úgy vannak „pathoszpaták” is, vagy nevezzük őket bárhogy, akik azt a hiányosságukat, hogy se érzékelni, se felfogni nem képesek egy náluknál jóval nagyobb léptéket (ráadásul nárcisztikusok is, mert roppant mód zavarja őket, ha a másik egy napfelkeltében gyönyörködik úgy, ahogy benne, a „pathoszpatában” soha senki nem fog), szóval ezek a súlyos hiátussal élő emberek lenézéssel és felsőbbrendűséggel kompenzálják végezetesen súlyos fogyatékosságukat.

Az ész uralma – mint minden ideológiává merevült eszme – egy idő után lejtőre került, és tartalom nélküli nagyotmondássá vált. Azt is mondhatnám, megszületett az elvárás: „Nem elég okosnak lenni, annak is kell látszani!” És igen, itt és most is – nézzünk csak körbe! – mindenki okosnak akar látszani; de hogyan tehetné meg ezt hajnalban? A hajnallal kapcsolatban? Hogyan legyen okos egy akkora rendszer ügyében, mint amekkora az Univerzum? Mit kezdjen okosságával – mely persze már csak okoskodás – a teljesen nyílt éjszakai ég csillagai alatt? Pontosan annyit tud csak, amit erre mond: Ez csak romantika. Ez csak pátosz. Ezek csak gázgömbök. Ezek csak fák. Ezek csak öntudatlan lények. Ezek csak kövek. A hegyek? Kövek sokasága. Az óceán? Víz és só, semmi több.

És nézzük meg az ész uralmán nevelkedett realistákat! Nem az volt az ígéret, hogy majd az ész uralma, az okosság, a józanság, a belátás felépít majd egy igazságos és szép világot? És mi lett belőle? Mit váltott be ez az ígéret? Azt pedig ne mondja nekem senki, hogy az „ész uralma” nem kapott világmegváltó terveihez” elég időt. Kapott, túl sokat is.

Ha nincs meg a csodálat képessége, akkor semmi sincs. A valódi racionalista hozzá fog a világ megismeréséhez, fáradhatatlanul dolgozik rajta a nap huszonnégy órájában, és a nap minden percében egyre jobban érzi, sőt tudja: se ő, se más, sohasem érhet a végére. Ez fogalmilag is kizárt. Épp ezért, míg apró részleteket igyekszik logikailag megragadni, félszemmel mindig az űrben kalandozik, fél szemmel mindig egy hajnalt néz; míg egyik kezében Petri-csészét, szikét vagy távcsövet tart, a másik kezével árnyékot a szemének, hogy ne vakítsa oly nagyon egy Világegyetem lenyűgöző és kérlelhetetlen ragyogása. Az egyik szem olvas, a másik gyönyörködik; az egyik szem figyel, a másik sír; érzi, hogy értenie kell; de érzi, hogy sosem érthet mindent; s e kettősségben nem is tehet mást, csak kifeszítve lebeg a hajnalok és alkonyok közötti kozmikus térben; és hogy rátegyek egy lapáttal csak azért is: az igazi racionalista elméje folyton kutat, míg a szíve egyfolytában száll.

Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider
                     

    5 Comments:

    1. Nagyon szép írás, és a fotók is csodásak! 🙂 Igazi romantikus eszmefuttatás a Fenségesről. Akkoriban ez még mintha központi kérdés lett volna, aztán valahogy mégis az Ész maradt a trónon. Persze, ez nem is lenne baj, ha teret engedne más értékeknek is. Szerencsére vannak még, akik nemcsak gondolkodni, de érezni és átérezni is tudnak. 🙂

    2. Ibolya Nagy

      Szépséges és igaz.☀️🐦🦉🏔️🌄

    3. “Az egyik szem olvas, a másik gyönyörködik; az egyik szem figyel, a másik sír; érzi, hogy értenie kell; de érzi, hogy sosem érthet mindent; s e kettősségben nem is tehet mást, csak kifeszítve lebeg a hajnalok és alkonyok közötti kozmikus térben; és hogy rátegyek egy lapáttal csak azért is: az igazi racionalista elméje folyton kutat, míg a szíve egyfolytában száll.”
      🙂 🙂

    4. Nagyon szépen köszönöm Nektek 🙂

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük