Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.
Ha mindig minden már az első pillanatban világos lenne, sosem kellene visszanéznünk. Ha sosem néznénk vissza, előre se látnánk igazán. Ha nem látnánk előre semmit, nem tervezhetnénk. Ha nem tervezhetnénk, kiszámíthatatlan lenne minden. Ha kiszámíthatatlan lenne minden, eluralna minket a szorongás. Ha a szorongás uralna minket, nem maradna csipetnyi szabadságunk sem. Akkor pedig nem volna értelmes az élet. De az élet értelmes. Ezért néha muszáj visszalapoznunk. Ezért időnként kénytelenek vagyunk ugyanazt többször is, másként is megérteni. És mivel képesek vagyunk a dolgok többszöri, máskénti megértésére is, ez a kényszer inkább öröm, semmint siralmas korlátoltság.
🙂 🙂
Köszi Edit 🙂
Csak ismételni tudom: bármikor. 🙂
Az idő, ami mindig volt, és mindig lesz, de sosem volt és sosem lesz, mert az idő tényleg végtelen. 🙂
“ami mindig volt, és mindig lesz, de sosem volt és sosem lesz” – 🙂 🙂 🙂
Költői szépségű bölcselkedés..igazán a legjobb időben ☺️ hála érte
örömmel 🙂
“Esetleges, hamar elröppenő jelenünk pedig maradjon csak a végtelenbe nyúló hosszú múlt, és a semmivel sem rövidebb titokzatos jövő izgató metszéspontja.” Ideje lenne belenéznem Hawking: Az idő rövid története c. könyvbe, eddig még nem mertem, talán majd ezután 🙂 🙂
Hajrá! 🙂
Hát ide is úgy találtam, hogy beírtam a keresőbe, és előbújt az egész írás. 🙂
Furcsán elveszítettem a tájékozódó- képességem a jelenben. 🙂 De jó, hogy megtaláltam ezt az írásodat, Cen”! Mostanában úgyis ások, sok régi emlék talál rám, Nem könnyű föladat a múlt értékelése. Fölkavarodik a már állóvíznek hitt múltbéli emlékhullám, Gyakaran összecsap a fejem fölött, jön a légszomj. Sajna nem tudok hideg fejjel, okosan visszalapozni. Időnként hessegetnem kell a múltat, mert hosszú távon nem tudok levegő nélkül létezni. Ennél fogva a jövővel is hasonlóan vagyok… Tehát ez a jelenem. Nem valami fényes létezés ez, tudom.
Jó lenne, ha sokótoké lenne fényes víztükör, aminek könnyű az aljára látni, mosolyogva lehetne emlékezni. 🙂
Persze vannak nekem is a múltamban mosolygósak, vagy csak egyszerűen visszaidézhető jó emlékek is szép számmal, de ilyenkor ősszel-télen inkább az előbbiek keresnek meg, találok rájuk. Úgyhogy egy idő óta nagyon szeretném medve módra tölteni ezt az időszakot. 🙂 Barna medve szeretnék lenni, és annyit vesződni a múlttal-jövővel-jelennel, amennyit ő. 🙂
Talán te is medve üzemmódban töltötted, Cen’ az elmúlt félévet? 🙂
Persze téged ‘ismerve’ inkább töpreng’ volt, gondókozás, majd írás, nem ilyen asszonyos sírás. 🙂
Köszönet az őszinteségedért. Tudom, miről beszélsz. Persze, vannak olyan emlékek, melyek lehúzni igyekeznek mindig, valahányszor felbukkannak a múltból, de én úgy látom – lehet, csak védekezés gyanánt – hogy szinte mindegyiknek van aztán pozitív hozadéka. De azt sem tagadom, hogy bizonyos időszakok teljesen terméketlenek ebből a szempontból, semmi jó nem következett belőlük, egyszer össze is számoltam, hogy rövid életem során, összeadva, közel 10 év ez a “holtidő”, de a magam részéről túllépek ezen, miután rácsodálkoztam párszor arra, hogyan lehetek időről időre annyira hülye. Abban a reményben, hogy ezeket a holtidőket a továbbiakban minimálisra szoríthatom, megyek tovább, és igyekszem jobban gazdálkodni az erővel és életidővel is. Nem alszom, mint a medve, mikor jönnek a fagyos idők, fagyos gondolatok, legfeljebb szundítok néha, mikor elfáradok, de aztán felkelek, felmelegítem magam, és igyekszem itt és jelen lenni, amíg lehet. 🙂 🙂
Tudom, hogy ez az írás a múltról, jelenről és jövöről szól. Remek gondolatébresztő írás.
Egyszer, a jelen egy pillanatát, én is gyorsan leírtam,
Űres tekintettel bámulom a képernyőt.
A szavakból csak a zajt észlelem.
Álmos vagyok.
Ujjam a piros gombon. A hirtelen támadt csendre eszmélek.
Az órára pillantok, egy perc múlva éjfél.
Az örök mozgó másodperc mutató ütemesen araszol a számlapon.
Tűnődöm.
Mennyi minden belefér egy percbe!
Felsír egy újszülött, elhangzik egy boldogító igen, felborul egy autó, ember embert öl, utolsót dobban egy szív…
és mire a nyughatatlan mutató elindul újra és újra ismételt útjára…MINDEN MEGVÁLTOZIK!
A mából tegnap lett, a holnapból ma.
Így pergeti az idő az életet percről percre, napról napra…és
…hoz magával örömet, bánatot; sikert, kudarcot; barátot, ellenséget; életet, halált; boldogságot, magányt,
megváltoztatva minket és mindent…
Az idő az élet nagy karmestere!