Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.
Meg nem állom, hogy ide ne idézzem Apollinaire és Arany János sorait 🙂
Guillaume Apollinaire: Kikericsek
Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik
Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
Letépik a virágot mely anya s leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is
Mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halnikészülő nagy rétet mindörökre
/Radnóti Miklós fordítása/
Arany János: Ószikék (kezdősorai)
Olvasó, ha fennakadsz, hogy
Könyvem címe “Őszikék”,
Tudd meg: e néven virágok
Vannak ősszel, és – csibék.
Ha virágok: a deres fű
Hantját szépen színezik;
Köszöntve ezzel kerted kis jövevényét is. 🙂
nagy köszönet! 🙂
Csodaszép és mégis Apollinaire-ről számomra először a Búcsúcsú c. verse ugrik be, ami majd november végén lesz aktuális,
Búcsú (Magyar)
Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sohse látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod
Vas István fordítása
ezek után várom, hátha érkezik még vers – amúgy a hanga nagy kedvencem, vagyis a csarab. Van egy regény, melynek helyszíne hangával borított, komor északi táj: az Üvöltő szelek. 🙂 Hangával benőtt fenyvesek környékén, csarabosokban szeretnek lődörögni a fajdok is.
Az Üvöltő szelek nagy kedvenc kamaszkorom óta, mint a Bronte nővérek néhány más könyve is.
Most döbbentem rá, hogy miért vonz annyira Skócia.😮
Na, igen Skócia jelentős részét hanga borítja 🙂
Remélem, az a vers is megérkezik, Cen’🤔☺️
Gyönyörű a virágod, Cen ☺️
Évszakban talán már nem illik a pillanathoz, máskülönben lehet, mégis ☺️
A. Rimbaud: Élmény
Kék nyári alkonyon a szűk csapásokon
szúrós rozsok között járok, majd zsenge fűben,
megérzem, álmodón, harmatját lábamon,
S hagyom, szabad fejem a szél fürössze hűsen.
Semmit nem gondolok s a számon némaság.
De nagy-nagy szerelem borul szívemre tágan,
S a természeten át megyek tovább, tovább,
cigánymód – s boldogan, akár egy nő nyomában.
köszönöm – Rimbaud-t is szeretem nagyon
Emlékszem rá, hogy szereted ☺️ emlékezetes és szeretett a róla készült posztod is ☺️☺️
🙂 🙂 🙂