• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Novella: A tizenharmadik lépcsőfok

Natascha azonban újra és újra elbotlott az alulról számított tizenharmadik lépcsőfokban, és bár többszöri mérés igazolta, hogy a lépcső abszolút tökéletes, Natascha végül mégis újat akart. A házban ekkor mindenki arra gondolt: „Ez a nő sem különb a többinél, s nem tud mit csinálni jó dolgában.

centauri magvető kék angyal jégvágó jákob botja villanovellák villák kortárs irodalom regény novella író szerző kiadóA Villa aranykora ahhoz az időhöz köthető, amikor Kőnig Natascha, egy orosz-porosz frigy leszármazottja volt a tulajdonos. A hölgyről sokfélét pletykáltak, aminek valószínűleg a fele sem volt igaz, ugyanakkor a mendemondák sokaságán sem csodálkozhatunk.
Állítólag megözvegyülését követően vásárolta meg az épületet. Viselkedése is arra utalt, hogy szokatlanul hosszan gyászolja egykori urát. Ám ez a gyász, s az abból fakadó távolságtartás, amelyet mindenkivel szemben maradéktalanul érvényesített, csak emelte fényét, semmint visszafogta volna. Az első hónapokban úgy tűnt, éppoly rigolyás és nehéz természetű, mint a korábbi tulajdonosok. A meseszép hölgy ugyanis mindent átalakított, beleértve a Villába vezető lépcsőt is, mivel rossznak találta az arányait, és épp olyat akart, amilyen ősei szentpétervári palotájának lépcsője. Natascha, gyönge úrinő létére, álló nap az építkezésnél tartózkodott, s nem átallott beleszólni mindenbe, amit csak azért viseltek tőle jó szívvel, mert attól sem riadt vissza, hogy odébb vigyen egy deszkát. Igaz, ha valami csak egy kicsit is hibádzott, azonnal újracsináltatta, mindegy volt, hogy a tálalóról van-e szó vagy egy támfalról. Ezzel néha igencsak felbosszantotta az épület mesterembereit.
Milliméterenként talált ki mindent, s ami így létrejött, valóban tökéletesnek mondható. Úgy is hitte mindenki, hogy a Villában nem találni hibát, és ha valaki mégis kivetnivalóra bukkanhat, az csak maga Natascha lehet. Mondani sem kell, a gyönyörű orosz-porosz hölgy, jóval az átadás után, talált is okot a rosszallásra. A csigavonalban haladó bejárati lépcsőre panaszkodott, mivel megbotlott rajta többször is. Végül odahívatta a kőművest, aki jámboran és szelíden biztosította arról, hogy a lépcső hajszálra ugyanolyan, mint a szentpétervári. Natascha azonban újra és újra elbotlott az alulról számított tizenharmadik lépcsőfokban, és bár többszöri mérés igazolta, hogy a lépcső abszolút tökéletes, Natascha végül mégis újat akart. A házban ekkor mindenki arra gondolt: „Ez a nő sem különb a többinél, s nem tud mit csinálni jó dolgában.”
A kőműves – a Golgota minden fájdalmával az arcán – hozzálátott szétverni élete legtökéletesebb lépcsőjét, míg Natascha jókora napernyő alól, hűsítőket szürcsölve, éberen szemlélte a munkálatokat. A lépcső a legjobb anyagból, amint Natascha mondta, az örökkévalóságnak készült, így aztán centinként vésték ki a helyéből. Két napja ütötték-vágták, fúrták-faragták szakadatlanul, amikor a második nap alkonyán a segéd vésője alól türkizkék szikra pattant ki.
– Mester, idenézzen! – rikkantott a segéd, mert a lépcsőben jókora aranykarika világlott. Az a jegygyűrű, amit az építkezés során épp a kőműves veszített el. Csodálkozva nézett fel a mesterember a korábban már bolondnak hitt Nataschá­ra. A grófnő egy madonna nyugalmával tekintett le rá, az asztalkára helyezte poharát, s akkorát nyújtózott, hogy még a combja is kivillant a szoknya alól.
– Most már rendben lesz minden – mondta anyai derűvel, felvonult budoárjá­ba, szétküldette a meghívókat, majd három nap és három éjjel, egy férfiról álmodva, akár egy istennő a Parnasszuson, aludt.

Villanovellák a Látóban


 

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


 

previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
Slider


Slider


Slider


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

    9 Comments:

    1. Szabó Edit

      Ezeket a villanovellákat is nagyon szeretem. 🙂
      Amikor olvastam őket, az volt az érzésem, mintha egy regény részleteit olvasnám.

      • Lehet, hogy így is van! 🙂

        • Szabó Edit

          🙂
          Neked is volt ilyen érzésed, Edit? Kíváncsi leszek, hogy Cen’ elarulja-e. (Feltéve, persze, hogy idetéved és olvassa, ami írtunk. 🙂 )

    2. Tisztàra Dédim!Még ma is kihuzom magam,ha eszembe jut…

    3. Ibolya Nagy

      Köszönöm ezt a válogatást, Cen’!😊

    4. Gabóca-Szementné

      Borsószem hercegkisasszony 🙂

    5. Tetszik ez a Natascha…Igazi Jégkirálynő, arany
      szívvel…👑

    6. Szabó Mihályné

      Gratulálok Cen’! Nagyon tetszenek a novelláid!!!

    7. Marsovszki Viktória

      4 éve ezt osztottam, Cen’

      A VADONBÉLI NŐKHÖZ
      A VADONHOZ, MINT NŐHÖZ
      Gyerekkoromban nőnapon a fiúk kisétáltak a tanárbácsikkal a közeli erdőbe virágot szedni. Nálunk nem hóvirágot, hanem tőzikét. Akkor még nem volt védett. Gondos csokrokba kötöttük és a kislányok padjára raktuk őket a nagyszünetben. Ma már nem szedi a tőzikét senki – szerencsére. A magam részéről ugyanabba az erdőbe mentem tegnap, ahová gyerekkoromban, ahol nemcsak az első tőzikéket és csillagvirágot láttam, hanem az első kócsagot a közeli pataknál, az első jégmadarat, fekete harkályt, hegyi billegetőt, darázsölyvet. Szívem szerint mindezt csokorba szedném most, és nőnap alkalmából átadnám nektek.
      Amit természetnek mondanak, és amit szívesebben nevezek vadonnak, sokszor éreztem valami helyett valakinek. Állatról-növényről ma is inkább személyként írok, semmint tárgyként, és valahányszor megszólítom a vadont, mindig nőnek képzelem. Főként tavasszal, amikor átmelegszik a föld, bukolikus nyugalomban pihenhetek egy erdőszéli szénabála szélárnyékában, amikor úgy csillan rám egy tó, mint aki üdvözöl.
      Nő és vadon egy. Akkor is, ha van olyan zug a vadonban, ahol csak férfi járt, s van olyan nő, aki nem járt a vadonban. Köszönöm ezen a napon a vadonnak a nőt, és köszönöm minden nőnek a vadont. Kölyökkorom óta, akárhányszor a határba mentem, a női természet erdeiben barangoltam. Ha tudni akartam, milyen madár kering fölöttem, mi úszik a folyó örvényében, mit üzen a felhő, a villámló vihar, a visszatérő fecske, a köd, az északi és déli szél, rólatok szerettem volna megtudni valamit még. Tiétek az élet és ez rendjén van így. Ha nincs vadon, semmi sincsen. Ha ti nem vagytok, mit számít, mi van még?
      Nézzétek el, hogy nincs mit adnom. Hisz minden, amit adhatnék, ami él és körbe vesz, szintén nőtől kaptam. A vadon adta kölcsön. Bármit adnék is, az sosem volt az enyém.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük