• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Vagány magány – Szólásszabadságról és elhallgatottságról

Centauri irodalom darksite2018.12.12. 

Későn szólaltam meg, mint a mendemonda szerint a kenti herceg

Hétéves lehettem talán, körülbelül hetven centi hosszú és tizenhét kiló, amikor óriási késéssel, a kék eget kémlelve, meztelenül és háton fekve, végre beszélni kezdtem; de épp csak kimondtam az első mondatot, épp csak mondtam arról valamit, ki vagyok, máris vakító reflektor ereszkedett fölém; rideg, csontig érő fénnyel világított az arcomba, a szemem tőle majd kisült, éles fájdalom döfött első valamirevaló gondolataim közé, és akkor, ahogy ott feküdtem, a pokoli fényerőben megvakítva, lebénítva, három komor férfi, három fehérköpenyes égimeszelő lépett a hipószagú ágyhoz, mintha három zombi lépne oda egy hullához. Idegen nyelveken szóltak frigid és zörgő mellű anyámhoz, aki nem rémült testem lemosdatásában, hanem a leszíjazásomban segédkezett.
Épp csak megnyikkantam, épp csak jeleztem: létezem, épp csak rájöttem életemben először, hogy élek, nem hiszem, hogy hangosan, harsányan vagy durván, úgy hiszem, inkább szelíden, reménykedve, hogyan másként, ha épp a kék eget néztem, azt az űrt, azt a bődületes nagy teret, melynek kicsiny és meghitt zugába, országába, társadalmába, elvileg a magam fajtájához, emberek közé születtem, ahogy az ég ígérte, ahogy az ég kékje mondta, ahogy a felhők súgták, és ahogy a fülembe csobogták az első madarak, jöttem ide, kéretlenül, ártatlanul, gyengén és védtelen, sok örömre és nagynagy boldogságra, ám abban a szent és rettentő pillanatban, ahogy erről egy kurta-furcsa, rövid és esetlen mondatocskát kiejtettem a számon, rögtön leszíjaztak. Zörgő mellű anyám és a három élő hulla.
Későn szólaltam meg, mint a mendemonda szerint a kenti herceg, aki szintén hétévesen, egy teadélutánon szülte meg élete első mondatát:
– Nincs cukor – mondta határozott, szépirodalmi angolsággal, a királyi pár és az udvari terapeuták legnagyobb örömére.
– Drága fiam, hát te végre beszélsz? – kérdezte tőle a nagyszerű brossokkal tűzdelt és örömkönnyekkel küzdő anyakirálynő, mintha azt kérdené: „Hát te élsz?”
– Így van – jelentette be a kicsi brit a sajtótájékoztatók modorában, és előkelő mozdulattal igazította meg trónörökösi bársonypantallóját.
– Istenem, miért nem szóltál hozzánk eddig?
– Nem volt miért – válaszolta a herceg. – Eddig mindig volt cukor.
…és attól kezdve boldogan éltek meg uralkodtak, számos embert ütöttek lovaggá, zsibbadásig integettek Windsorból a nagyvilágnak – egészen Diana haláláig. A herceg hosszú és aggasztó hallgatása gyorsan merült feledésbe, igaz sem volt talán, vagy olyan eset ez is, amire egyedül csak én emlékszem.
Mármost az a kérdés, mi lehetett az én első mondatom? Mit közöltem vajon, valójában, igazán? – amiért anyám és a földöntúli doktorok megorroltak rám. Képtelen vagyok felidézni, ami nem is csoda, hisz a sokk talán örökre törölte bennem azokat a bizonyos első sorokat. Az a sokk, ami az efféle műtétek törvényszerű kísérője. Pántokba húzták mindkét karom, mindkét lábam, anyám meg?: ádáz mosollyal nyugtatott, én pedig hagytam, hogy pattanásig feszítsék a hevedereket. Úgy de úgy meghúzták, hogy belereccsent minden csontom, s kiszorult belőlem az kicsi, gyermeki szusz. Mit tehettem volna hétévesen? Fel sem fogtam, mi történik, amint azt sem értettem, amit életemben elsőnek kimondtam. Az első szavak öröme szinte elaltatott, ott zsongott még bennem az érzés, ahogy elhagyják sokáig néma számat az első, szárnyaló szavak; szavak, amelyek épp olyanok, akár a falatok, csak a falat bemegy, a szó meg elrepül, de mindkettő ízeket hagy maga után. Még éreztem ezt az ízt, és ez bizakodóvá tett, így hát nem sejtettem semmi rosszat. Fájt a bántó fény, fájtak a rosszindulatú idegen arcok, fájt, hogy anyám odaad mindennek, fájt, hogy nem hallgat meg senki, fájt, hogy csak úgy, akár egy kis ág, lóg a kezem a semmibe, csakúgy lóg bele a nagyvilágba, lóg bele a térbe, lóg bele a levegőbe, lóg bele az univerzum hidegébe, mert nem fogja senki. Mindez, és még ennél több is, nagyon fájt, de nem sejtettem semmit, ugyan, mit sejtettem volna hétévesen, én, aki épp az imént szólalt meg életében először, aki épp az imént nézett bele a kék ég bódító mélyébe.
Viszont a leszíjazás után már rettegett minden sejtem, a test egésze, de én, aki benne voltam, aki először szabadult ki belőle azzal a bizonyos első szóval, nem hittem semmi rosszban; vagy akkor még – azt hiszem – a rosszat is jónak reméltem. Ám akkor anyám – mint utóbb megértettem, önmaga, rosszsora, önsorsa és egy elbaszott világ, az egész emberiség nevében – egy szájat vett elő. Egy olyan szájat, amit rozsdamentes acélból öntöttek, s krómmal vontak be. Ragyogott ez a száj, ez a kemény, fog nélküli krómnikkel műszájüreg. Tátva marad az ember szája ettől, ha belehelyezik, betuszkolják ezt a rozsdamentes szájplantátumot a saját, nagyon is élő szájüregébe. Kipeckeltek tehát, a lámpa közelebb jött, mintha maga a perzselő nap hajolna egészen közel hozzám sisteregve, lefőzve a bőrt a húsról, a húst a csontról, a csontot pedig fehér homokká hevítve; s a doktorok is, tudósokra jellemző, fontoskodó mozdulattal még közelebb hajoltak. Ekkor hirtelen elhalványult az első szavak bódító íze, ekkor hirtelen kiesett belőlem a kék ég, az egyetlen addigi szép emlék, s már nem reméltem jónak a rosszat. Én már nem értettem semmit, de a testem végre mindent értett. A garatomon a rémület fullasztó nyála csorgott hátra – és a rettegés forrósága; kocsonyává dermedt arcomat szúrta-égette-perzselte az a nukleáris lámpa, nem kötötték be a szemem, behunyni meg nem mertem, tágra nyílt pupillával rádermedtem a látványra, a fényre, a zombikra, s részvéttelen anyámra; rádermedtem az új égre, az új napra, az új perspektívára; rádermedtem a meddő valóságra. Mint egy rózsaszín, hártyavékony vászon, ráfeszültem a Pokol szénfekete rámájára. Tágra nyílt szemmel, fekete lyukká táguló pupillákkal bámultam, ahogy szike villan az éles kévékre bomló fényben. Szólni akartam még, hisz váratlanul a második mondatomat is megtaláltam, azt, ami a pánikról szólt volna, ami sebzetten kap szárnyra és keserűséget hagy maga után és véres tollfelhőket, de kihasználva, hogy a rozsdamentes szájbetéttől képtelen vagyok becsukni az én nagyon is élő, meleg, reménnyel és vérrel teli számat, a hideg szike a torkomba ereszkedett, majd egy eszelősen rövid mozdulattal kivágta a nyelvem.
Vér töltötte fel a torkom, mint egy tömlőt. Vérrel teli korsó lett a fejem. Bugyogott mindenütt, ömlött az orromon, a fülemen, vér patakzott a szememből is, s amikor megláttam azt a ronda, véres, alaktalan húsdarabot, azon a rohadt mocskos tálon – a saját, kibaszott, hétévesen kimetszett nyelvemet –, akkor már vér patakzott a bőröm minden pórusából is. És ahogy a karom továbbra is a semmibe lógott, görcsbe és semmibe, az univerzum jégvermébe, tudtam már, hogy a tér és az idő nem egyéb, mint szikék, kések, bárdok, s kaszák őrült nagy örvénye, s minden csillag egy-egy mérgezett tű leghegye.
Igen. Akkor kaptam vérszemet, mert kérem, egy hétéves gyerek nyelvével nem lehet így bánni! Nem tudom, mit mondhattam, hogy már az első mondat után így kipeckeltek, s még élvezték is, hogy végignézem, ugyanazzal a gyermeki bambasággal, ugyanazzal a tágra nyílt szemmel, ahogy három koszos kutya elé vetik a húsomat, hogy látom a hihetetlent, hogy három idegen nyelv nyaldossa immár halott nyelvem. Sosem tudom meg, mit mondhattam magamról, mit mondhattam a világról, hogy rögtön ezt érdemeltem, de az világos, hogy úgy gondolták: bár meg se szólaltam volna, és ha eddig nem beszéltem, maradjak is most már kussban!
Én akkor, ott, felülve az összeizzadt ágyon, vákuummal a vérrel teli üres szájban, elnémítva a jeges kórteremben, a tökéletesen kiürült világ kellős közepén úgy éreztem, hogy a kifejezés vétségéért egy életre megbűnhődtem; és bár még hozzá sem láttam a hallgatóság felkutatásához, az első kifejezés után, igen korán, igen fiatalon mindent befejeztem; mindenkit, aki megszülethetett és meghallgathatott volna, jó előre, előre megfontolt szándékkal kinyelveztem és lefejeztem.

CENTAURI HORROREgy ilyen első mondat után sokan örökre elnémulnak, másoknál viszont, ahogy a cápa is új fogat növeszt az elvesztett fog helyett, úgy a kivágott-elvett nyelv helyébe új nyelv nőhet. Ritkán ugyan, de megesik. Nem a régi hithű másolata, hanem egy másik. Eredetében is új. Bár ez az új nyelv talán ott volt addig is, a másik árnyékában, és ha azt nem vágják ki, akkor ez az új úgy sorvad el, hogy sosem szólt, és ízeket sem érzett sohasem. Szerencse fia vagyok tehát. Új nyelvet kaptam, új nyelvet adtam magamnak, igaz, csak nagy sokára, de már most is erősebb ez, mint amilyen a másik lett volna fénykorában. Éles nyelv ez, akár a tőr, s vércsatorna húzódik a közepén, és ha még egyszer előfordul, hogy valaki erőszakkal feszíti szét a szám, szúróláng süvít ki belőle, majd az utána maradó hamut is elmossa a belőlem feltörő óceán.

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/az-ellingwood-dilemma-fabula-baratsagrol-es-arulasrol/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/emocio-racio-ihlet-es-ket-agyfelteke/

 

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/elbeszelesek/kek-angyal-cimado-novella/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/regenyreszletek/darksite/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/szirenenek/

30 Comments:

  1. Marsovszki Viktória

    Cen’

  2. Marsovszki Viktória

    Ceeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeen’

  3. Ibolya Nagy

    Drága Cen, ez horror, 60+. Bízom benne, hogy jól fogsz aludni, legalább te.😊

  4. Marsovszki Viktória

    megvesz az isten hidege

  5. Marsovszki Viktória

    édes drága gyerekeim

  6. Marsovszki Viktória

    Hozzám már hűtlen lettek a szavak
    de hozzád nem, Cen
    nemnemnem

  7. Igen! Értelek,! Bennem bizony kinyílt pár régi rekesz, pl. sokat hallottam gyerekként, hogy “na neked jól felvágták a nyelved” , cserfes lányka voltam. Amikor ezt hallottam sokat gondolkodtam, hogy lehet tényleg felvágták? 🙂 Persze értem, mennyire másról szól ez az írás, de én kicsi gyerekként piszok sokat voltam a “zombik” között, a fehér lámpa fénye nagyon is élő emlék. Örülök, hogy este nem olvastam el. Nekem ez a “Nincs cukor” egy székely viccből rémlik, de, hogy egy viccnek mi az alapja, azt lehet az sem tudta, aki először kimondta. 🙂

    • Nekem viszont valóban felvágták a nyelvem – kétszer is, mivel raccsoltam. De azt szoktam mondani erre, hogy hiába vágták fel, csak a szám lett nagyobb 🙂 🙂 🙂 Ezt a nemigazán szép emléket használtam ennél az írásnál. De ebben az esetben az emlék csak eszköz valami általánosabb megjelenítésére. Nem vagyok biztos már, de ennek az írásnak az eredetijét annak idején mintha szintén megadott témára írtam volna (meg is jelent a Ligetben kb. 10 éve), de most nagyon alaposan átírtam és bővítettem. Apropó: valószínűleg hamarosan megjelenik az új regényem első részlete egy napilapban 🙂 Jelzem majd 🙂

      • Azt hiszem egy kicsi gyereknek egy mandulaműtét is legalább ilyen borzalom volt anno, amikor még nem altatták őket. Nekem 23 évesen vették ki, de egyik legrosszabb kórházi élményem volt. A környezetemben is voltak pajtások, akiknek felvágták valójában a letapadt részt, de nem raccsolás miatt, hanem ők addig tényleg nem nagyon tudtak beszélni. Várom az új regényt, ha részletekben, akkor is! 🙂

        • engem se altattak, és így azért kicsit szürreális volt végignézni a dolgot 🙂 érdekes, hogy ennek ellenére, később, amikor a lábam miatt hosszú hónapokat töltöttem kórházban, egy időben szinte ott laktam, szerettem ott lenni – tényleg. Nem tudom, miért, de jó pár legszebb emlékem a kórházi hónapokhoz kötődik, sőt, ahogy erről írtam is már, voltaképp a kórházban lettem állat- és később madárbarát, vagy minek mondják a fajtámat 🙂 mert egy vadász feküdt mellettem egy ideig, közös éjjeliszekrényünk volt, annak tetején pedig mindig volt egy Nimród vadászújság, abban meg gyönyörű vadak, Csergezán festmények, vadászelbeszélések, és persze madarak is. Az is könnyen lehet, hogy író sem leszek a kórházi hónapok nélkül, mert akkor szoktam rá az olvasásra, és akkoriban éreztem először, hogy valami ilyesmit én is akarok.

  8. Szabó Edit

    😮😮
    A horror nem az én műfajom – Stephen Kinget valószínűleg sosem fogok olvasni -, de ha te írod, rávesz a kívánsiság, hogy belenézzek.
    Az írásaiddal meg az a baj, hogy ha elkezdem olvasni, akkor nem tudom abbahagyni, muszáj megtudnom, mi a vége. ❤ 🙂

    Szerencse, hogy ezt napvilágnál olvastam, és amikor befejeztem, kipillantva az ablakon bíztató napsütést és kék eget láttam. (Még tegnap, mert persze hogy nem tudtam kivárni, amíg felteszed ide: megkerestem a neten és elolvastam [Liget, 2009]. 🙂 )

    • Én egyébként nem gondolom ezt valójában horrornak 🙂 Gondoltam, hogy a cím alapján Szabó Edit keresni fog, de akkor nyilván azt is látod, hogy ez az írás alaposan megváltozott mára 🙂

      • Szabó Edit

        Igen, észrevettem, hogy átírtad. (Pl. Tafyt sem említed most.)

        • ugyanakkor ez a verzió jóval hosszabb 🙂

          • Szabó Edit

            Bevallom, ennyire alaposan nem vizsgáltam meg a dolgot, mert az egyik változatot tegnap olvastam, a másikat pedig ma, csak feltűnt, hogy különbség van a kettő között. 🙁 🙂

          • Szabó Edit

            No, most hogy a laptopot bekapcsoltam, nem voltam rest, két külön ablakban megnyitva a két verziót, összehasonlítottam őket. 🙂
            A régit átfésülted kicsit és meglehetősen kibővítetted. Szerintem jobb, ütősebb lett ezáltal.

            Azt olvasom, hogy a Ligetben annak idején ezt valami Sinkó Ervin-idézethez írtad. Gondolom, már nem emlékszel, mi volt az.

  9. Ibolya Nagy

    Csak halkan kérdezem Cen’: ugye álom motívumok is vannak ebben az írásban?🤔🤔 Vagy teljes egészében álom inspirálta. Szomorú lettem tőle.

    • Nem egy vidám etűd, ez tény 🙂 Amikor álom motívumra gondolsz, gondolom leginkább a műtét, a nyelv kivágása kelti ezt az érzést, de ahogy Rajna Editnek is írtam, ennél keményebb a háttér, a nyelvemet ugyanis ha nem is ki- de valóban felvágták gyerekkoromban – ebben az írásban ez köszön vissza, ezt használom 🙂

      • Ibolya Nagy

        Kedves Cen’, a cím alapján sejtettem, hogy mire szeretnél utalni (meg is lepődtem), de a leírás annyira sokkolt tegnap éjfélkor, ezért reméltem, hogy egy rémálom felidézése. Mindig megrendít, ha emberekkel, még jobban, ha kisgyerekekkel ily módon bánnak.
        (Mindenesetre a címben jelzett órási értéknek, ill. hiányának régen volt akkora aktualitása, mint most)

  10. Megrettentő, ütős olvasmány: erőszakról, agymosásról, diktatúráról sok lényeges hangot megszólaltasz 🙂 persze nem szájtépéssel a szánkba rágod 🙂 Klassz itt a Dark-on🙂! A szájműtétedért utólag is együttérzek..

  11. Nem szép tőled, hogy így hirtelen vége lett a történetnek….micsoda meglátás a kifeszített, megkötözött, leigázott emberről- akár hiszed akár nem a szégyenletes orvoslás mind a mai napig kikötözi azokat akik megszólalnak másképp, mint ahogy ez az átkozott komformista világ megengedi. Inkvizíció a “gyógyítás” nevében, az a sok kiégett érzéketlen orvos aki csupán a pusztítást ismeri…. Fantasztikus írás, könnyeket csaltál a szemembe.
    Bárcsak ne láttam volna soha ilyent…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük