• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Utolsó óra

Talán már estére eltörik a karom. Leszakad az egyik vesém este nyolcra. Csikkeket égetnek a talpamba tizenegy után. Éjfél körül lemeztelenítenek, nyilván, és slagból locsolnak legalább fél óráig, mielőtt belöknének a fűtetlen zárkába. Talán jó lenne leszaladni még az étterembe, mert vacsorázni ma már nem fogok. De minek is ennék, hisz kihánynék mindent az első verés után.


Centauri Utolsó óra

Apám Mórus Tamás, anyám pedig Franz Kafka. A nő mosolyog, édesen ölel, és azt gondolja, hogy én már megint milyen vicces vagyok, holott valóban úgy érzem magamat, mintha e két név adta volna össze minden örökségem. Olyan, mintha én írtam volna A pert VIII. Henrik korában, mi több, hosszú életem során, jóval később én lettem volna az is, aki Pompei jelentős részét feltárta, s oly sok egyéb mellett, mumifikálódott kutyák és katonák tetemei között én fejtettem volna le a megkövesedett hamut a legszebb napóra-feliratról, amely valaha létezett. Térdeltem az átrium tarka mozaikján, sebesen sepert az ecsetem, a nap a tarkómra tűzött, és már majdnem elájultam, amikor a por alól ez a felirat bukkant elő:
Sebet ejt minden óra, az utolsó megöl.
Nem, persze, nem én bukkantam rá, na de hogyan szerettem!? Most jövök rá, nem is annyira a mondatot, mint inkább a benne rejlő allegóriát. Két órája sem szerettem benne egyebet, ám most – dél múlt két perccel – magát a mondatot ízlelem. Nem távoli látványát, hanem az ízét – mintha sokáig csodált almába végre beleharaphatnék, és elszédítene az érzés, hogy leve van, édes savanyúsága, sercenése, roppanása, zamata és illata. Teste. Valósága. Itt van a számban már Pompei mondata, mivel dél körül átjött K27 fedőnevű barátom, és azt tanácsolta, sietve távozzak, mert biztos forrásból tudja, pontban kettőkor értem jönnek, és visznek; először kihallgatásra, azután – holtbiztosan – halálba. K27 mindig félelmetesen jól informált, nem is tudom, hogyan csinálja, ezúttal sem kétkedhetem, és tudtuk is mindannyian, hogy előbb vagy utóbb ez lesz, ez következik, így hát első gondolatom a koffer. Azzal az érzéssel húzom elő az ágy alól, a porból, mintha én írtam volna A pert VIII. Henrik korában. K27 elviharzik, viszlát, mondja, mivel látja, hogy szót fogadok, csomagolok, nyilván bujkálásba kezdek, de valahogy majd megtaláljuk egymást, talán egyszer vége lesz ennek az őrült vircsaftnak, ám ahogy kilép az ajtón, eszembe villan a felirat: Sebet ejt minden óra, az utolsó megöl. Pontosan ez következik most. És míg a vég elkezdődne, alig maradt több egy óránál. Nem megyek, nem menekülök, nincs hová, és csak az agóniát nyújtanám, de mit tegyek? Dél múlt. A nőmet egyre várom. Inkább várom őt, mintsem fussak. Ez azonnal világos.
Talán már estére eltörik a karom. Leszakad az egyik vesém este nyolcra. Csikkeket égetnek a talpamba tizenegy után. Éjfél körül lemeztelenítenek, nyilván, és slagból locsolnak legalább fél óráig, mielőtt belöknének a fűtetlen zárkába. Talán jó lenne leszaladni még az étterembe, mert vacsorázni ma már nem fogok. De minek is ennék, hisz kihánynék mindent az első verés után. Mossak fogat? De hisz talán már ma kiverik mindegyiket! Pucoljak cipőt? De hiszen már a kapuban elveszik. Talán a hajam még levághatnám, hogy ne téphessék, azt legalább ne téphessék. De nem, ennyi erővel eltörhetném a karom, ledarabolhatnám az ujjaimat, véresre fejelhetném a falat, és beledőlhetnék akár a piszkavasba is. Vegyek néhány doboz cigit? Hogy aztán a tisztek szívják el mindegyiket, és épp annyi csikkel többet nyomjanak el a hátamon?
Szóljak a nőmnek, hogy ne jöjjön? Kérjem, hogy ne aggódjon? Hiszen ő is tudná, azonnal, hogy mi következik. Sebet ejt majd minden óra, s az utolsó megöl. Jobb, ha nem szólok semmit, ne aggódjon, ne féljen, ne fertőzze ezt az órát most már semmi. Pontban egykor csenget. Együnk?, igyunk?, ölelj édes, nézd, mit hoztam, hová megyünk, s hogy vagy? Mintha Mórus Tamás lenne az apám, anyám pedig Franz Kafka – ő meg mosolyog, és azt hiszi, hogy én már megint milyen vicces vagyok. Ne együnk már, ne igyunk már, sehová se menjünk, legfeljebb ide csak, az udvarra, feküdjünk ki az oldalba, a három kőris alá, ahová odasüt a késő őszi Nap, és aludjunk kicsit, ha van kedved, drága! Örvend a nőm, ujjong, és máris lazul, karja omlik, lággyá nemesül, és megyünk a fák közé, feküdni, heverni egymás oldalán az utolsó órában. Imádattal néz ránk a Nap, és már az első percben különös tudás birtokába jutok. Sosem hittem volna, hogy az utolsó óra néha valamelyik a közbülsők közül. Ami ezután jön, nem számít. Csak az, hogy ebben az utolsóban nem teszek már semmit, csak fekszem, így aztán ebben az órában már nem ejthetnek rajtam, és én sem ejthetek másokon – sebet.

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/oktobervegi-ferfi-oszi-novella/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/ollo-es-cella/

http://https://centauriweb.hu/archiv/dan-coolbirth-velemenye-jegvago/szexrol-2-jegvago-2013/

2 Comments:

  1. Ezt olvastad fel idén a Nyitott Műhelyben egy kiállítás megnyitón, a fülemben maradt ☺ szuper élmény, mentett hangoskönyv 😊

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük