• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Novella tíz percben: Skylark

Könyörgött, a szemét forgatta s mutatta, oldjam el kicsit, lazítsak a kötelékén, mert a keze is elkékült már. Jajgatott. Féltem lazítani, hisz azt mondták, oly sokat tud, hogy rögtön meglép, ha csak egy pillanatra félrenézek. De attól is tartottam, hogy meghal nekem ott a gúzsban, és ha jönnek, mit szólnak majd, hogy meghalt, aki olyan sokat tudott.

skylark Centauri novellaTavaszodik lassan, azt hiszem, és durva lett itt a kezem a hidegben, drága édesanyám, húgom, öcsém. Talán már a pacsirta is dalol valahol, ahogy az egyik brit katona mondta, a skylark, az ég pacsirtája, nem úgy, mint otthon mondják, simán, csak annyit, pacsirta. Három napig vigyáztam szegény, gúzsba kötött britre a szabad ég alatt, el sem mozdulhattam mellőle, azt mondták, sokat tud, jönnek érte majd, meg ne lépjen, nagyon fontos ez, úgy vigyázzak. Strázsáltam is mellette tisztesen, egy percet sem hunytam három nap és három éj alatt. Könyörgött, a szemét forgatta s mutatta, oldjam el kicsit, lazítsak a kötelékén, mert a keze is elkékült már. Jajgatott. Féltem lazítani, hisz azt mondták, oly sokat tud, hogy rögtön meglép, ha csak egy pillanatra félrenézek. De attól is tartottam, hogy meghal nekem ott a gúzsban, és ha jönnek, mit szólnak majd, hogy meghalt, aki olyan sokat tudott. Szörnyű emlékeim vannak. Mindet itt szereztem. Az egyik, hogy én is könyörögtem neki. Leguggoltam hozzá a harmadik napon, közel hajoltam az arcához, és azt mondtam: „Könyörülj rajtam testvér, jöjjenek már érted!… Érted?” Nem értett az semmit, csak jajgatott, amikor aztán három óránként lazítottam rajta, már csak nyögdécselt, azt is csak ritkán. Láttam rajta jól, hogy kímélni próbál, azért nem jajong már annyit. Akkor fájt neki a legjobban, amikor a csomót kicsit megoldottam, de az ajkába harapott, és ha látta, hogy nézem, mosolygott. Abban a néhány percben, amikor lazítva volt, puskát fogtam rá, gondoltam, ha próbálkozik, lábon lövöm. Nem próbálkozott. Nappal a bombázókat lestem. Az a kényszerképzetem támadt, hogy ejtőernyősök jönnek majd értünk vagy ledobnak valamit, cigarettát, csokoládét, amíg várunk, de nem történt semmi. A brit meg az ég madarait nézte, és néha, félbeszakítva még a jajongást is, a fülét hegyezve azt mondta: „Vaooo! Skylark.” Én nem hallottam semmit, csak egyszer, a hetedik reggelen, mikor aztán végre érte jöttek. Előtte már párszor elaludtam. Nem tehettem róla. Elájultam. Rettegtem, mi lesz, ha megérkeznek, hogy vigyék végre, és engem ott találnak, ájultan, aléltan, hogy felrugdosni sem lehet. Statárium. Az lett volna. Nem tehettem róla, látomásaim voltak, úgy rémlett, hogy egyik este azt a britet elengedtem, kibújt a kötélből, de felállni akkor sem tudott. A kunyhó felé mutogatott, ahol a kannák voltak meg a hangszere, egy óriási hegedű. Akkora hegedű, hogy olyat még nem láttam. Azon játszott, mert engedtem neki azt is, persze nem így volt, nem hiszem, inkább csak képzeltem, de olyan tisztán emlékszem rá, mintha nem képzeltem volna. Szóval azon játszott, gyönyörű, mély és rezgő hangon csalta ki belőle a dalokat, és mint a furulyázó juhász a medvét, egyszerűen elaltatott. Tudtam ám, hogy elalszok hamarosan, de valamiként azt is tudtam, hogy a brit nem hagy cserben. Hogyan hagyhatna cserben olyan ember, aki nappal az ég madarait nézi? S ott is volt reggel. Mellettem. Egészen közel hozzám, voltaképp szabadon és hozzám bújva. Ő ébresztett. Azt mondta: „Vaooo! Skylark.” – és a fülét hegyezte, s akkor én is hallottam valami patakcsobogás-félét az égből, és mikor megszakadt, ismét összekötöztem a britet. A pacsirta a tavasz hírnöke, úgy tartják legalábbis, de most talán mást is jelzett. Épp csak alábukott az égből, épp csak készen állt a gúzs, feltűntek északról, akikre vártunk. Heten jöttek, viharosan, akár a hózáporok, valósággal átsepertek rajtunk. Jöttek, gyorsan a fák alatt, lépdeltek felénk, egyre gyorsabban, hozzánk értek, szalutáltak és köszöntek, s mielőtt szóhoz jutottam volna, meghagyták, hogy maradjak továbbra is az őrhelyen, felrángatták a britet és távoztak. Álltam bambán. Magányosan. Utánuk szaladtam, olyasmit akartam kérdezni, hogy ez most parancs? – de félúton dörrenés állított meg. Földre vetettem magam, ám a következő pillanatban kinéztem a fűből, és még láttam, amint a főbe lőtt brit eldől. Talán szökni próbált mégis. Hiányoztok. Mindannyian. Nem jön értem senki. Nem tudhatom, érvényben van-e még a parancs. Igen, semmi kétség, itt a tavasz, három pacsirta egyszerre énekel, amúgy csönd van. Nincs ágyúszó. És hiányzik a brit is, ahogy mondja: Vaooo! Skylark. 

Megjelent a Ligetben


Centauri Skylark

19 Comments:

  1. Szabó Edit

    A napokban olvastam el másodszor. 🙂
    A kedvenceim közé tartozik. ❤

  2. Na ezt talán reggel kellett volna elolvasnom…… Nekem ez új volt, nem tudom eddig hogy nem bukkantam rá. Nagyon szíven ütött, több okból is. Elmentem magamnak. Nem tudom miért, de most Graham Greene ” Az emberi tényező” -je jutott eszembe, pedig alig emlékszem már, olyan rég olvastam, de valahogy csak úgy beugrott.

  3. Ibolya Nagy

    Ó, Istenem,! És hozzá ez a fotó!😢

    • Az a helyzet, hogy a fotó hamarabb volt meg, mint az írás. A Liget folyóirat “íratott” a szerzőivel egy időben novellákat képekre. Én ezeket az alkalmakat mindig is szerettem. Van, aki azt kérdezné erre: és hová lett az írói szabadság? De szerintem az a helyzet, hogy amennyiben ez a szabadság valóban egy író rendelkezésére áll, keretek között is képes fenntartani azt. Örök példám (igaz a zeneszerzés területéről): Bach is megrendelésre dolgozott, mégis, ha egy 13 perces etűdöt rendeltek tőle (mert max. ennyi fér a protokollba) a herceg 37. születésnapjára, lehetőleg úgy, hogy az kifejezze: a herceg azért meglett férfi már, ugyanakkor mégis meglepően fiatalos még (aki erre büszke is), és a mester vegye figyelembe azt is, hogy a műre az esti órákban kerül sor, tehát inkább andalító legyen, semmint harsány, és azért – mivel a herceg mélyen vallásos – legyen egy kis egyházi-himnikus jellege is, továbbá mivel a viszonylag kicsi, “Rózsaszalonban” lesz zenehallgatás, túl sok hangszert se használjon, hogy kényelmesen elférhessen a zenekar és a vendégsereg, szóval, ha egészen elképesztő és konkrét szempontok szerint kapott is rendelést, Bach akkor is olyat alkotott, amely csalhatatlanul az ő műve, és a legmagasabb nívót képviselte. Ráadásul az írás (de talán minden művészet) képekkel dolgozik. Képeket kell előhívnia. Miért ne lehetne épp fordítva, miért nem lehetne először a kép, aztán az írás? A Skylark épp így keletkezett 🙂

      • Szabó Edit

        De jó! Ez tetszik.
        (Bevallom, én is arra gondoltam a novella olvasásakor, hogy milyen jó képet találtál ehhez az íráshoz. 🙂 )

        Egyszer azt írtam a fb-on egy hozzászólásomban, hogy szerintem Te bármi köré képes vagy egy történetet kitalálni, legyen az pl. akár a CERN, akár egy közönséges neccharisnya.
        Nem mondom most, hogy milyen jó játék lenne, ha mi küldenénk egy képet, Te pedig írnál róla/hozzá valamit, mert nem győznél írni. De azért eljátszottam a gondolattal, mert jó játék lenne, biztosan!! 🙂

      • Ibolya Nagy

        Igen, ez a kép tökéletes arra, hogy egy ilyen novellát ihlessen, örülök, hogy rátalált a tökéletes szerzőre! (mély nyomot hagyott bennem😢)

      • Ibolya Nagy

        Bocsáss meg Cen’, hogy csak most olvasom el a válaszodat-hiába, a weboldal nem figyelmeztet, hogy hozzászólásunk érkezett-, Bach-nál is kiderül “a szabadság felismert szükségszerűség” igazsága. Másrészt úgy gondolom, hogy egy addig ismeretlen fotó inspirálhat. Mindig megrendít ez a novella.

      • Marsovszki Viktória

        Hiszen a kép inspirál, előhívja az emlékképket, még inkább a gondolatokat, ami ott dekkol az író fejében, lelkében, hangulatot ad. Ezt nagyon megtapasztaltam a gyerekeknél is, nagy segítség volt a fogalmazásokhoz. Már megint mesélnem kell! 🙂 Bocs!
        Az egyik nyolcadikos osztályban Pilinszky versét, a Harabch 1944-et kellett tanítanom. tanulnia 13-14 éves gyerekeknek!! Volt egy versekre igen érzékeny gyerek az osztályban, akit megkértem, készüljön rá, hogy jövő órán olvassa föl a többieknek. Vállalta akkor, de másnap nemet mondott. Ezt a verset ő nem tudja elmondani. Szerintem nem értette, nem érintette meg, túl fekete volt. Fogtuk magunkat ekkor, lementünk a könyvtárba, vittük a rajzos dobozokat, tankönyveket, én meg öt nagy barna csomagolópapírt, Elolvasták maguknak a verset, öt csoportot alkottak, és mondtam, próbálják lefesteni, rajzolni. Néhány jó rajzos félve kezdett festegetni, keresztet, sírdombot, a Holdat, Engedtem, kértem, mártsák a festékbe az ujjukat, festhetnek ujjbeggyel, tenyérrel is. Egyre többen bekapcsolódtak, alig 4-5 gyerek maradt végig szemlélőnek, nem alkotott bele. Közben újra és újra olvasták a verset. Végül négy óriási-frenetikus kép született a Harbach- hoz. Nevükkel együtt azonnal kiraktam a lépcsőfurdulónál, mindenki szembe került vele, aki jött föl az emeletre. Nagyon sok gyereket megállított, A párhuzamos nyolcadikos oszályba járókat is, természetesen. Tőlük már azt kértem, írják le, hogy miről szólnak ezek a képek, találjanak ki hozzá történetet, vagy írják le azokat a szavakat, kifejezéseket, mondatokat, ami eszükbe jut a kép láttán! Olyan fogalmazványok születtek, hogy leesett az állam. Írásaikban benne volt a borzalom, a fájdalom, a halál, az óriási fekete kapu, az égnek meredő szekérrúd. a halálra gyötört ember…. persze úgy, ahogy ők látták filmekből, ahogy ők el tudják képzelni. Aztán már csak megkerestük a versben az egyező és hasonló szavakat az övéikkel, és már bátran elolvastam nekik a verset, tudtunk beszélni róla; az ember háborúiról. Ennyit segített a kép, kortársaik alkotása. 🙂
        A legszebb emlékek között őrzöm. 🙂
        Nem véletlen az sem, hogy sok író, költő fest, rajzol, FOTÓZIK 🙂 Képalkot, nem csak írásban. Lásd Kondor Béla, Nagy László, Háy János, Centauri, Tandori, El Kazovszkij… és sorolhatnám tovább.
        Különben, Cen, te vagy a hibás, hogy így előjönnek írásaidra az ember legszebb emlékei. 🙂 🙂 Ráadásul tegnap adtad egy iskolai legszebb emléked!

  4. marsovszki viktória

    Naná, hogy gyönyörűt írtál megint az emberről.

  5. Könnyekkel örvendezek a szépségén 🙂 köszönöm ezt is

      • Köszönöm, hogy értesülhettünk a keletkezéséről! Meglepődtem én is, mert úgy véltem, hogy e gyöngyszem íráshoz a kezed ügyébe jutott egy tökéletesen passzoló, illusztratív fotó 🙂 Teljesen el tudom képzelni, hogy a “kívülről” érkező motívum- vagy téma- ajánlások nem befolyásolják a szuverén alkotást. Sőt, inkább kínálják a szabadságot, amennyiben megfontolod az adott impulzust, s kialakítod a saját lépéseidet azzal kapcsolatban..

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük