Az első moira: Anna – szerelem reggelre

Centauri Kegyetlen Werner Herzog hegycsúcs hegymászás

Fotó: Centauri

Megjelent a megboldogult Népszabadságban 
1889 szeptember 28-án, reggel – miután a grófék visszatértek az első vadászatból – a vadászmester felesége, Anna korán kel, s hajnalban már vizet forral. Pontban hatkor visz először reggelit Rudolf Portesteinnek, mivel a gróf este a reggeli időpontjáról nem rendelkezett. Sokat időzött a lovaknál, aztán írogatott, végül pedig ruhástul elaludt a székben. A vadászmester is kimerült, ő még a csizmáját sem vette le, bár ellentétben a gróffal az ágyba azért bemászott.
A vadászmester a hegység keleti végében született, ahol egész falvakat csak nők laktak. Gyermekeiket egyedül nevelő nők, ráadásul a vadászmester családjában legalább tíz generáción át csak lányok születtek. A vadászmester volt az első fiú – kakukktojás a fészekben. Nem is akart az anyja tudomást venni arról, hogy fia született, és ahogy tíz generáción át az összes újszülött, a vadászmester is a Ljuba nevet kapta. Mindez csak az idegeneknek volt különös, hisz a hegységben oly sok náció nevei röpködtek, hogy ilyen apróságokon nem akadt fenn senki. Anna viszont – valahányszor felbosszantotta Ljuba – nem győzte hangsúlyozni: „A férfi sem lehet ennyire trehány, nemhogy egy asszony!”
Ljuba valóban keveset adott a higiéniára, és adott esetben sáros csizmával is befeküdt az ágyba. Más esetekben Anna a piszkavas végét akasztotta volna bele a hortyogó Ljuba orrlyukába, s úgy húzza ki a paplan alól, ám ezen a napon mindent elnézett. Szentül hitte, hogy Ljubát sosem látja viszont, és megbánta már, hogy amikor vadászni indultak, el sem búcsúztatta. Nem is attól félt, hogy Ljubát elnyeli a Hórvölgyi-köd, felökleli a Fekete Kos, hanem attól, hogy el sem búcsúztatta szegény urát. Anna ebbéli aggodalmában két nappal korábban Ófaluba is lement, gyónt, virágot vitt ahhoz a kőhöz, amit csak úgy neveznek: a Mária sírja, noha mindenki tudja, Szűz Mária sírja nem lehet a Nagykarszton, még a kicsiben se, mert annak valahol Israelben kell lennie. Szóval, csinos csokrot hagyott ott, és mindenre, ami szent, fogadkozott, hogy ezután, akárhová megy is az ő megátalkodott Ljubája, minden esetben, ha ínyére van, ha nem, búcsút vesz tőle.
Annát nem kisebb aggódással tölti el az a gondolat, hogy a gróf is magára veszi, hogy nem ment ki a szekérhez azon a hajnalon. Ezért elhatározza, hogy úgy kényezteti majd, ahogy azelőtt egy vendéget sem. Így hát, hatkor viszi be először a reggelit, forró teát, lágy tojást, sajtot, és a maga dagasztotta omlós kenyeret. Rudolfot épp abban a pozitúrában találja, amiben este tíz felé elnyomta az álom. Egyik karja a combján, a másik a karfán, alatta a toll, előtte a napló. „Uram, atyám, de nyúzott ez a szegény ember!” – gondolja Anna és kisomfordál. Hétkor hallgatózik, óvatosan benyit, s látja, hogy a helyzet változatlan. Új teát készít, új tojást, a sajt és a többi maradhat, gondolja, és fél nyolckor megint beviszi a reggelit. „Szegény ember, igencsak megviselt, de az is lerí róla, hogy nemes úr. Nincs nyitva a szája, ha alszik, és nem lóg ki a nyelve álmában, mint Ljubának” – gondolja Anna, és óvatosan kioson. Almát hoz fel a pincéből, s olyan ragyogóra pucolja őket, hogy szinte vakítanak.
Egy órával később ismét rápislant a vendégre. A gróf és a reggeli érintetlen. Anna ezúttal közelebb merészkedik, és bár írástudatlan, belepislant a naplóba. Később belefeledkezik az alvó nemes szemrevételezésébe. „Jót tesz neki az alvás, mintha már kisimultabb volna. Álmában is jó a tartása. Szép dereka lehet, hogy most is úgy ül, mint a nyeregben. Amúgy is szép ember” – állapítja meg magában Anna, s mire tíz körül harmadszor is beviszi a reggelit, már fülig szerelmes az alvó grófba.
Amiből egyáltalán nem következik, hogy a felébredő grófba is az lesz. Anna aznap még két reggelivel fordul, ám a gróf, szégyenszemre csak akkor éledezik, amikor már az ebéd levesestálja gőzöl az asztalán. „Istenem, hogy tud aludni ez a deli ember!” – sóhajt Anna terítés közben, noha az ugyanígy alvó ifjabb Gustermannt mindig korhelynek gondolja. S amikor Ljuba alszik hasonlóan, amint e napon is, inkább felveri, semmint gyönyörködjön benne.
Amikor az ifjabb Portestein a főtt zeller erős illatára felriad, és megpillantja a távozó Anna keskeny hátát és széles csípőjéig érő varkocsát, udvariasságában azt akarja mondani: „Igazán kedves, hogy ennyit fáradt” – vagy effélét, de mivel még a hangja sem jött meg igazán, csak annyit nyög: „Kedves…” Ekkor dől el, hogy Anna a felébredő grófba is szerelmes. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy majd a lefekvőt is szerelemmel szereti.
Odavan a gyönyörűségtől, megfordul, alig hisz a fülének, és lám, a gróf, erőtlenül, bágyadtan, de rámosolyog. Anna emel a szoknyáján, biccent és távozik, s a konyhába tartva azt hajtogatja: „Kedves, kedves… Azt mondta, kedves!” – s mielőtt a bort is bevinné, megcsipkedi az arcát, hogy úgy ragyogjon az is, akár az alma.
Rudolf gróf pár perccel később már rendkívül sietős, bosszankodik a késői kelés miatt, kilencnél tovább soha életében nem maradt az ágyban. „Épp most? – kérdezi magától. – Amikor annyi teendő vár reám?” Első útja a nagytöböri lovakhoz vezeti, és a fáradt ám pompás paripák látványa egészen felvillanyozza, hisz nem tudhatja még, hogy a két ló a jövőben mennyi bosszúság forrása lesz. De még ha előre látná is a nagytöböri ménes megalapozására irányuló munka jövőbeli kudarcait, ezen a napon talán az sem érdekelné, oly nagy lelkesültség tombol benne.
Eldőlt, hogy a Nagykarszton marad hosszú időre, s jó pár évet szán a Hórvölgyi-köd kutatására. Nem érti, miért épp ezen a reggelen tölti el ez a döntés forró boldogsággal, mivel azt gondolja, ez a dolog már a Síháznál megpecsételtetett. Sőt, talán már a Hórvölgyi-köd megpillantása, mi több, talán már a Hórvölgyi-köd puszta említése is eldöntötte a sorsát. Az igazság azonban az, hogy valójában a nagytöböri lovak döntöttek el mindent, amikor a gróf a sosem látott vágta miatt megkívánta a tulajdonlásukat, mert attól fogva úgy gondolhatott önmagára, mint akinek itt, a Nagykarszton lovai vannak.
Egy héttel később pedig – miután egy éjjel Anna nem bírt tovább a vérével és besurrant az alvó gróf szobájába – szeretője is. Rudolf mindvégig abban a hitben élt, hogy a lovak, a tudományos érdeklődés, a titokzatos természeti jelenségek tartották a hegységben, de minden esetben, ha elbizonytalanodott, Anna rajongásába menekült. Végül is Ljuba felesége volt az, aki a grófnak kellő szilárdságot adott ahhoz, hogy a Nagykarszton végleg megvesse a lábát. A lovak és „a természet megannyi rejtelme” csak pár hétig tartották volna ott. Így viszont, mielőtt elbizonytalanodásai hazavezényelték volna, Anna ölén kötött ki mindig. Anna tartotta meg addig, míg végül a gróf olyannyira berendezkedett, hogy végül lehetetlen volt hazatérnie. Ha aznap a gróf időben kel fel, és nincs Annának lelkifurdalása, a gróf élete másként alakul, és talán soha senki nem jut le a titokzatos Hórvölgyi hasadékba.

Fotó: Centauri

Oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

     

     

    10 Comments:

    1. marsovszki viktória

      Nos, olyan gazdag az “anyag” a weboldaladon, és volt a fészen, hogy most kezd tisztulni a Centauri-csillagállás. 🙂 Valamelyik éjjel végigolvastam, végignéztem a Zafír-túrádat. Abból szűrtem le, hogy a következő regényed egy grófról szól, tehát most egy részletet olvashattam ebből a születendőből. ? Ezt már majdnem “Hold-biztosnak” 🙂 gondolom. 🙂
      és nem holtbiztosnak. 🙂 hűha 😀

    2. Lívia dr. Zilahi

      Ma elaludtam, mégsem szeretett belém senki:-)))))))))))))))
      Nagyszerű érzés Annáról meg a grófról olvasni, mennyi történetet hallottam Anyámtól a régi idők uradalmairól, ahol a cselédek az ifjú gróf ágyában kötöttek ki. Milyen szép folytatás lenne, ha Annának fiai születtek volna a gróftól. A titokzatos Hórvölgyi hasadék ami megbabonázta a grófot:-))))milyen szép.

      • Sebaj, ami késik, nem múlik – hogy írjak valami vér eredetit 🙂 🙂

        • Kálmán Péterné

          Kíváncsivá teszel, bár még rengeteg pótolni valóm van gazdag repertoárodat illetően. Emiatt aztán későn fekszem, későn kelek de “a mindent elsöprőre” még csak nem is gondolhatok. Az én “grófom”úgy találtam meg, ahogyan Anna látta meg Portensteint, csak őt az örök álom nyomta el. Szíven ütött ez az emlék de tovább olvasva megfogott Rudolf “nagy lelkesültsége” a lovak iránt. Talán közrejátszott a – finom humorral megfogalmazott – “főtt zeller erős illata”? :)Ezt jól összeraktad Cen’!

    3. részletek a kalandból,hmm?!
      Én is szeretem a grófi környezetet!

    4. Ibolya Nagy

      Vérromantika a javából, Centauri tollából, de jó is ez ,- legalább olvasni. ☺️

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük