Az ifjú Bú – egy szarvas története

FŰSZÁLRÓL FŰSZÁLRA

Pár hónapja Bú azt hitte még, hogy nincs semmi a vadonnál nagyobb. Az valami hatalmas. Annyira nagy, hogy az alkonyi fényben szálló szöszök és pillék is óriásinak tűnnek benne, és lassú szállongásuk is hatalmas, s mindez megnyugtató. Valahogy nemcsak az egész óriási, hanem benne minden részlet is. Jó, hogy ekkora, és nem kisebb – gondolta akkor Bú, ahogy egyedül kóborolt, ahogy heverészett borjúkora patakpartján, egy félig leszakadt, öreg fűz árnya alatt, pontosan ott, ahol három éve született.
Igaz, néha eszébe jutott az anyja, néha látott is magában a régmúltból képeket, ahogy megy előtte óvatos, magas léptekkel, ahogy átszökken a patakon, megáll és visszanéz rá, ahogy az égerláperdő szélében minden éjjel vezetgeti, hajnal előtt pedig vissza a sűrűbe, ám ennél is élénkebben érezte a illatát, amely épp oly mély volt, mint a vadon, épp oly megnyugtató és örök.

Bú képes volt érezni, ha valami örök, így azt is, ha valami nem az. Érteni viszont nem értette, hogy ha egyszer az anyja örök, az illata és a melege is, akkor hogyan tűnhetett el mégis. Örökre. Hogyan lehet valami örök, ha egyszer a hiánya is az?

Bú nem gondolta magányosnak magát, csak tudta, hogy magára maradt.
Emlékezett rá, amikor az anyja felkapta a fejét, aztán megugrott és elrohant, begázolt a kukoricatáblába, átvágtatott a frissen kaszált mezőn, mindenkinél hamarabb, ő meg szaladt utána, ahogy tudott. Az anyja hamarabb érezte meg a veszélyes szagokat, mint ő, talán mert magasabban volt a feje, kifinomultabb volt a szaglása, így ő sose tudta, hogy épp miért futnak már megint. Általában csak akkor fedezte fel a szagot, amikor már javában – többnyire ész nélkül – rohant. Amikor pedig még egészen kicsi volt, pettyegetett csetlőbotló korában, gyakran meg sem mozdult, azt sem tudta, hogy az anyját követni kellene, inkább csak lelapult a félig kidőlt fűzfa tövébe és várt. Nem tudta még, hogy az anyja miért fut, de azt tudta, hogy ott kell maradnia. Egyelőre. És mielőtt az anyaillat utolsó foszlánya is elillant volna a fűszálak hegyéről,

az anyja mindig visszatért, akár a hosszú ideig távol maradó nap, vagy ahogy a hold is visszatér a sivár éji égre. Óvatosan, lépésről lépésre.

Bú néha hamarabb érezte azt a hőt, ami az anyja hatalmas, forró, feszes, mégis finom testéből áradt, minthogy meglátta volna őt újra.
Később Bú már tudta, hogy futni kell, s azt is, hogy miért. Végül a veszélyes szagokat is időben érezte, talán még az anyjánál is hamarabb.
Egy napon aztán Bú anyja ismét „eliramlott”.

Nem messze a fűztől, kissé lejjebb a sarjerdőben, ahol akkortájt gyakorta hűsöltek. Néhány nappal korábban még együtt jártak egy másik anyával és annak két borjával, de ők egy éjszaka elszaladtak. Bú sajnálta, jól elvolt a másik két borjúval, és szaladni az anyák után jobb volt hármasban. Eltelt pár nap ismét kettesben, mint az ellés utáni időkben, s a pihenőt hamarosan áttették a sarjerdőbe. Körbejárták két éjjel is, sehol sem akadtak más szarvasba. Még a fűszálakon sem érződött, hogy bárki arra járt volna a közelmúltban. Az anyja talán épp ezért döntött úgy, hogy ott tanyáznak.

Bú legtöbb emléke csak ennyi: futnak. Hol erre, hol arra.

A legelésre miért is emlékezne? Az új helyen azonban szokatlan nyugalmat találtak. Óvatosan lépdeltek továbbra is, a legédesebb fűből is felnéztek néha, megállt szájukban a falat, hegyezték a fülüket, akkortájt már Bú is, figyelték a neszeket, a szagokat és szeleket, de sehol semmi, csönd, nyugalom, és a levegőben csak a közeli fák, távoli rétek, a nádasok és kaszálók párája. Messziről távoli szarvasok, őzek, s más vadak – gomba, madár, virág.
Nemcsak az illatokban nem volt semmi rendkívüli, hanem az időjárásban sem. Teljes szélcsend hosszú heteken át. Zavartalan napsütés. Hajnalban némi köd, ragyogó napsütés azután. Se hideg, se forróság. Se ember, se kóborkutyák. Bár erre Bú nem gondolt, de mintha ők ketten volnának csak, s más szarvas azelőtt nem is élt volna egyáltalán.
Bú addigra megtanulta, legyen egy este bármily csöndes, bármily édes, legyen ő bármily jóllakott, az éberség nem lankadhat. Ennek ellenére, mivel ott volt az anyja még, a figyelme kissé alábbhagyott. Egyik éjjel körbesétáltak a szokott útvonalon, csipegettek a fenyőcsemetékből, aztán átvágtak egy kaszálón, ahol minden más helynél frissebb volt a tippan és a perje, betértek a kukoricásba, ott eltöltöttek pár órát, majd hajnalban vissza a patakhoz, hogy igyanak. Addigra elteltek mind a ketten minden jóval, de ahogy még végigballagtak a patakparton, le-lecsíptek egy kívánatosabb bugát, így mire a sarjerdőbe értek, elnehezültek. Valahányszor visszaértek, sokat várakoztak, füleltek, szimatoltak: vajon míg távol voltak változott-e valami? Megszaglászták a nyugvóhelyre vezető ösvény fűszálait: járt-e ott azóta bárki?
Feljött a nap. Bú türelmetlen volt, szeretett volna ledőlni az árnyékban, de amíg az anyja a fülét hegyezte, meg se moccanhatott. Úgy tűnt, hogy bár semmi sem változott, az anyja indokolatlanul sokáig hezitál. Bú már tudta, hogy nincs miért. Ő is jól érzékelt mindent, s tudta, hogy mehetnének már. Végül az anyja megindult, Bú legnagyobb örömére szaporán. Az erdőbe érve Bú még talált néhány éjjel kipattant rügyet, ezeket lecsípte, majd leheveredett. Az anyja állva maradt, megint fülelt, ám aztán – mintha ugyan éhes volna még, mintha nem lett volna elég a rét harmatos füve, és a rengeteg kukorica sem lett volna elég – ismét legelni kezdett a fák között.
Bú csodálkozott volna, de arra sem maradt ereje.
A levegő még az erdőben is gyorsan melegedett, ennek ellenére nem jöttek legyek. Ritka alkalom. Bú elálmosodott, időnként le is hunyta a szemét. Ha egy-egy légy mégis a fejére tévedt, csapott egyet a fülével, egyébként pedig nem mozdult. Néha oldalra nézett: az anyja továbbra is rügyeket csipkedett.
Bú lehunyta a szemét, hallgatta a lombok suhogását, élvezte az enyhe és langyos szelet. Ha a szél miatt nem érezte az anyja illatát, hátranézett, hogy lássa, merre jár. A nap egyre magasabbra emelkedett, addig-addig, míg egy helyütt áttört a lombokon, és épp Bú nyakára szegezte forró sugarát. Bú vérét meleg nyugalom járta át, szaglászni is elfelejtett, lecsípett egy orra elé lendülő zsenge ágat, és az ág édes ízével andalította önmagát.

Pár perccel később a fénypászma odébb állt, és Bú nyaka árnyba borult. A vére lehűlt, és borzongás járta át.

Erre felriadt.
Figyelte az erdőt, a neszeket és szagokat, de tökéletes csönd volt, és az anyaszagot sem érezte már. Bú feltápászkodott. Abban a reményben tett pár lépést, hogy rögtön meglátja az anyját, amint az kicsit odébb, a fák takarásában legel vagy épp pihen, ahogy szokott. De nem látott senkit. Bú prüszkölt egyet. A fülét hegyezte, és szimatolt. Sehol semmi.
Hiába tudta, hogy az anyjának ott kell lennie valahol, hisz semmi sem zavarta meg őket, mégis balsejtelme támadt. S amint ott figyelt, egyszer csak az anyja illatát érezte halványan a patak felől. Megörült, s megindult a meder irányába, de pár lépés után elvesztette a szagot.

Mintha ott sem lett volna az előbb.

Tanácstalanul álldogált az ösvény törésvonala előtt, a szemét meresztette, hegyezte a fülét. Azon volt, hogy lemegy a patakhoz mégis, amikor ismét érezte a szagot, de most az öreg tölgye irányából. Megfordult, és arra is tett pár lépést.
A szél megélénkült és – ahogy az abban a völgyben gyakran előfordult – megperdült Bú teste körül. Ebben a lágy örvényben lehetetlen volt megmondani, hogy az anyja szaga honnan is jön. Bú tanácstalanul forgolódott, épp úgy, amint körötte a szél, néha elindult egy irányba, majd visszatért. Végül már egyáltalán nem érzett semmit. Bú ekkor megnézte a sarjerdő felső részét, mert az anyja arra szokott legelészni leginkább, de hiába szaglászott füvet, fát, virágot, a szag eltűnt.

Aztán Bú pár napig még körbejárt.

Bú anyja észrevétlenül, legelészve állt odább.

---