Rondó (kisregény)

Kereken 20 évig csak írtam, így aztán a regények egy része még nem jelent meg. Itt ezekből a „jövőbéli” regényekből adok ízelítőt. Jó böngészést!

Mintha egy ötletes időgép a húszas évekbe repítené vissza, s ott kiderülne, hogy akkortájt nemcsak a fotók voltak fekete-fehérek, hanem a virágzó rétek is; a sakktáblák éppúgy, mint a pipacsmezők.

Utolsó, alkonyi útját járta Svalbard, s ez nem volt már olyan kalandos, mint az évtizedekkel korábbi utak; némi jóindulattal kaptatónak mondhatnánk, még inkább kopár lankának, ahol könnyen szaladhatna, akár a szél űzte ördögszekér, hisz nem állja útját semmi, mégis, minden korábbinál vesződségesebb szakasznak tűnt. Míg az ifjúkori utak mérföldben kifejezve is hosszúak, lenyűgözők voltak, ez már csak néhány méterre korlátozódott, s nem nőtt túl a lakás határain. Útnak is csak azért hatott, mert a naponta megtett lépéseket – néha csak araszokat – a fájdalom mérföldkövei szegélyezték, egyre növekvő köd és sötétség övezte, és így, megalázó méretei ellenére is megőrizte heroikus jellegét.

A fásult férfi délnyugatra néző szobájában indokolatlanul korán, nem sokkal ebéd után szürkült, épp amikor a város útjait a legádázabb ragyogással forralta a Nap. Svalbard úgy hitte, hogy a szoba valójában nem lesz szürkébb, levegője sem válik sűrűvé és fojtogatóvá, csak a kényszerű evést menetrendszerűen követő rosszullét miatt látja sötétebbnek. Ám a tengerre néző üvegtáblák mögött valóban sokkal hamarabb ért véget a délután, mint a parton, a parkban vagy bárhol másutt. Ugyan nem vetett rá árnyékot sem a hegy, sem a Szt. Sebestyén-templom, hisz a téglavörös toronyszoba a sikátor hófehér skatulyái fölé emelkedett, virradattól szürkületig valósággal körbejárta a Nap, és besütött az ablakokon, azaz besüthetett volna keletről, délről, sőt nyugatról is, mégis: odabent már két óra felé esteledett. Jó ideje ment ez így, noha Svalbard – épp a korai sötét miatt – a jelenség első észlelése, vagyis 1983 óta, sosem zárta a spalettákat; tárva-nyitva hagyta őket, ha esett, ha fújt, ám a fény így sem talált utat a dolgozószoba rejteke felé. Mintha Svalbard áporodottsága a napfénnyel ellenpólusú erőteret generálna. Ez a metafizikai hatás délután három óra tájban már a lakáson kívül is érvényesült. Hiába sütötte a Nap, a balkon is árnyba borult, ólom-feketévé vált a kövezete, és a legszárazabb napon is bűzös, borostyánsárga tócsa jelent meg a közepén. Svalbard ez utóbbival sosem foglalkozott, mivel titokban attól tartott: a tócsa a saját vizelete, csak épp nem emlékszik rá, hogy rendszeresen odapisál. „Miért nem inkább a virágládákba, ha már egyszer nem használom a klotyót?” – kérdezte egyszer, de ez amolyan költői kérdés maradt, s nemcsak azért, mert nem adott rá választ, hanem mert azt sem érezte, hogy önmagára vonatkozna. Mintha csak egy környékbeli kóbormacskát korholna: „Miért nem a homokba, és miért inkább a járda közepére rondít?” Svalbard elcsoszogott a kancsóért, ismét megöntözte a hat éve elszáradt leandert, megvizsgálta az ágait, itt-ott a rügyezés előjeleit vélte felfedezni a pókhálós ágakon, amint 1981, vagyis a kiszáradásától kezdve mindig, valahányszor meglocsolta. Mióta a leander meghalt, mindig megöntözte, „gondoskodott róla”, de a titokzatos tócsa eredetével sosem foglalkozott.

Viszont gyakran kémlelte a komor mennyboltozatot és a távoli horizontokat: mégis, honnan való ez a makacs és körvonalazhatatlan árnyék? A balkon fehér márványlapjai csak nem válhatnak feketévé miatta. Mégiscsak lenne valahol egy távoli, öreg cédrus, amely az égre tör? Mégiscsak elnyúlna a dóm árnya a házig? Netán a hegy fogja el épp itt, ezen a valószínűtlenül kicsi és jelentéktelen helyen, ilyen célzottan és furfangosan a fényt? Nem is árnyék volt az, csak egyfajta homály, mintha bárányfelhők vonulnának át a tető fölött, de hiába kémlelődött, még egy kondenzcsík sem volt az égen. Zavartalanul tündökölt a Nap, elszántan forrósított mindent: piros padot, kék szélvédőt, járókelőt, kutyát, macskát, saruból kandikáló lebarnult lábfejet és fedetlen, hófehér női tarkót egyaránt, csak az ő balkonját bojkottálta.

A Canale purpurea felől, a korzóról feltekintve, senki sem gondolhatta, hogy odafönt makacs, megmagyarázhatatlan félhomály az úr, és azt sem hitte volna senki, hogy a naponta ismétlődő szürkület valójában nem a Nap kíméletes süllyedésével veszi kezdetét, sokkal inkább azzal, hogy a toronylakás megállíthatatlan félhomálya túlcsordul a falakon, helyesebben kinövi a molyirtótól és ósdi füzetektől bűzlő agglegény-lakást. Ugyanis ez a cseppfolyós homály nem egyszerűen lecsöpögött a balkon konzoljairól – mintha vizeletet könnyezne a homlokzat –, hanem úgy terjedt, akár a dohos kenyérvégen a szürkepenész, mint a rossz misztériuma. Repkényként kúszott le az albireói útra, az útról észrevétlenül kapaszkodott fel az átellenes dombra, onnan a távoli dómra, a messzi karszthegyre, s végül – mielőtt lenyugodhatott volna – a Napra is, hogy az est előtti pillanatban, mint egy jókora polip, magával ránthassa a horizonton háborgó hullámsírba. 1987. augusztus hetedikén, Svalbard hetvenedik születésnapján is így történt ez, négy évvel azt követően, hogy a korai árnyék a szobában, s a tócsa a balkonon először megjelent.

Ennél is nyomasztóbb volt a szüntelen hideglelés, ami – megelőzve a homályt – már a 70-es évek elejétől sanyargatta. Télen is, nyáron is didergett, és a legforróbb napokon is vacogó múmiaként tett-vett a kacatjai között. Ezen a napon is állig húzta a pokrócot, és miután bevette a szívgyógyszereit, az egyre sötétebb balkonról a park szélén lődörgő fiatalokat mustrálta. Az önfeledt suhancok éppúgy kerülgették a csupasz vállú, jércehúsú bakfisokat, ahogy ő legyeskedett a fehérbőrű úrilányok körül annak idején. A régmúlt át nem élt boldogsága, a vágy és az erő tökéletesen átélt, jelenbéli hiánya, a korral járó didergést hidegrázássá fokozta, ezért a járókeretre támaszkodva visszaaraszolt a lakásba, és fittyet hányva napszakra-évszakra, begyújtott.

A lassan éledő tűznél kuporogva leginkább begubózott bögölylárvára hasonlított. Eszelősen halott tekintete a lángok fényét maradéktalanul nyelte el. Alsó szemhéjai csak az ödémák segítségével tudták megtartani az állandóan szivárgó könny és a szemzug-váladék elegyét. Ebben az egészségtelenül sűrű és sárga folyadékban úgy úsztak a felfúvódott szemgolyók, akár a romlott főtt-tojások, s gyakran nem láttak semmit. Svalbard zavaros, üres és reszketeg tekintetétől még a szoba levegője is megváltozott: nőies finomsággal s ugyanakkor reménytelen félelemmel vibrált, akár valamiféle íztelen, szagtalan, céltalanul terjedő nyák.

Az orvosok szerint a látásával nem volt gond, legalábbis szervi eltéréséket nem találtak, Svalbard elől mégis gyakran tűnt el a világ. Hol csak a kontúrja, hol a színe is. Mintha egy ötletes időgép a húszas évekbe repítené vissza, s ott kiderülne, hogy akkortájt nemcsak a fotók voltak fekete-fehérek, hanem a virágzó rétek is; a sakktáblák éppúgy, mint a pipacsmezők. Az is megesett, hogy kimerevült előtte a kép. Megállt a kandallóban a láng, a park fáin az összes levél, a járdán minden gyalogos, az autók, minden megállt, repülő szöszök, galambok, sirályok, hullámok, az apró csapágygolyóktól a viharfelhőkig minden – csak a hangok haladtak tovább. Továbbra is hallotta a lombok suhogását, az alagsori kutya csaholását, fékező kocsi csikorgását, a szomszédból a délutáni szappanopera jajveszékelő nőhangjait, távoli szirénaszót, és az ereszen csiripelő verebeket. Jól hallotta, hogy az élet halad, az idő ketyeg, de a kép megállt, és ilyenkor pislognia kellett. Néha percekig is, és olyan erővel, mintha gerendát akarna kipislogni, míg végre a kandalló lángja tovább lobogott, a kereszteződésből kifordult a taxi, tovább ringatóztak a hársfák, és a levegőben, félúton az udvar és az eresz között lebegő, tökéletesen mozdulatlan galamb is folytatta útját a kanálisból felszálló, gomolygó gőzön át. A jelenségre még a neurológián sem adtak magyarázatot, bár volt olyan orvos, aki elismerte, hogy „ránézésre” valóban pocsék állapotban van Svalbard szeme, ám ez inkább esztétikai ítélet volt, semmint orvosi.