Gigászi karsztalakzat – Centauri: Hórvölgyi köd (regényrészlet)

Fotó: Centauri

Gigászi karsztalakzat – Centauri: Hórvölgyi köd (regényrészlet)

2020.09.12. Ezt a részletet eleddig nem olvashattátok a honlapon. Gondoltam, kellemes őszi meglepetés lehet egy napsütéses, szeptemberi hétvégére. Fogadjátok szeretettel!


GIGÁSZI KARSZTALAKZAT

Az ifjú Rudolf Portestein gróf, amikor életében először jár a Hór-völgynél, különös, eszméletvesztés közeli állapotba kerül, s egy nappal később, 1872. augusztus 27-én, immár a Nagytöbör déli szélén, az úgynevezett Síház félhomályos, rendkívül kicsi szobájában, félig fekve, félig ülve, mint egy lábadozó, az ölében nyugvó gyúródeszkán az alábbiakat írja a később Rudolf-napló néven elhíresült füzetek egyikébe:

Nehezemre esik a betűvetés, a minek indoka több rendbéli. Ljuba óvott is attól, hogy bármi hasznosat műveljek, ágyban maradásra és alvásra bíztatott, míg ő maga, jól hallom most is, megállás nélkül sürög a házban. Állítólag a Nagytöbör peremén vagyunk, abban a czirbolyából emelt, csinos, de szegényes faházban, amit errefelé csak a Síházként emlegetnek. Jó magam nem láttam még a házat kívülről, a mint az idevezető utat sem, s ez híven jellemzi jelen állapotomat. A jobbom is erősen sajog, el nem képzelhetem, mi végett. Mégis úgy érzem, hogy fájdalmaim ellenére is meg kell írnom mindent, a mi az elmúlt napból az emlékezetemben megmaradt, akkor is, ha az kétség kívül minden korábbi emlékképnél zavarosabb.

Ljuba ígérete szerint holnap kocsival visznek vissza a Gustermann-kúriába. A Hór-völggyel kapcsolatos jelenségek és geográfiai megfigyeléseim leírását ott ejtem meg. Itt csak arra térek ki, hogyan jöttünk le a fennsíkról, mert ez sürgetőbb. Nincs fogalmam arról, hogy tapasztalásaimból mennyi a valós, de érzem, olyan minden, akár egy álom, s ennek megfelelően emlékeim, minden erejüket latba vetve, szabadulni igyekeznek a memóriámból. A felejtés akaratlan kényszere ellen, e napló az egyetlen fegyverem. Mérlegelni a látott, hallott és érzett, fenséges és borzalmas jelenségek mibenlétét későbbi penzum, most csak a rögzítés a fontos.

Az idő érzékelésének képességét tökéletesen elvesztettem. Ljuba szerint augusztus 27-et írunk, vagyis akkor 26-án, valamikor kora délután rátaláltunk a Hór-völgy szélén, a hasadék deréktáján a Fekete Kosra. Sajnos épp akkor, mikor a derült idő ellenére átláthatatlan, súlyosan nyomasztó köd borított el minket, s ez a köd minden valószínűség szerint a katlanból csapott föl váratlanul. Ez a furcsa természetű fluidum – a mitől a helybéliek is tartanak, s talán nem oktalanul – azért is fontos, mert feltételezésem szerint perdöntő szerepe volt a további történésekben. Komolytalan lehet mint megfigyelést leírni, ám a későbbieket is figyelembe véve, muszáj papírra vetnem, hogy a muflont, mit nem csak Ljuba, hanem többen is itt, a Síházban, a Fekete Kosként emlegetnek, én elég különös formában láttam, és bár nem először veszek részt vadászaton, nem először látok meghökkentően közelről vadat, mégis, ez az állat egészen különös benyomást gyakorolt rám. Egyáltalán nem éreztem állatnak, bár meg nem mondhatom, mifélének érzékeltem. Formáját tekintve megegyező volt azzal, a mit Ljuba korábban élénk képekkel elém tárt, vagyis kapitális, öreg muflon kos állott előttünk, mely csak annyiban tért el az eddig látott muflonoktól, hogy méretei inkább egy vadkanéval mérhetők, csigája valóban hatalmas, és lenyűgözően szabályszerű, továbbá a szőrzetének színe egyöntetű koromfekete. A legnagyobb ködből bukkant fel, az orrunk előtt, később egy perczre a homály eloszlása után is láttuk, s ezen perczek képei azóta is vissza-visszatérnek, álmomban csak úgy, a mint ébrenlétemben. S mindig úgy látom – most is, a midőn írom –, hogy a kos afféleképp állt, akár egy ember, a két hátsóján, s így legalább másfél lábbal volt magasabb egy átlagos férfiúnál. Ljuba szerint nem állt, csak egy pillanatra ágaskodott fel, az elugrás előtti minutában, de bárhogy erőltetem az emlékezetemet, én mindig folytonos strázsában látom. Azon is tépelődtem, hogy vajon nem támaszkodott-e valamely szikla ormára, a mely a ködben nem látszhatott, hisz a Hór-völgy peremét mindenütt hófehér mészkőformák szegélyzik, s ezek könnyen olvadhatnak bele a köd fehérébe. De valahányszor ezen tépelődöm, újra látom a Fekete Kost, még hozzá tetőtől talpig: épp szemben áll velünk, felegyenesedve, mellsőivel nem támaszkodik, hanem bizonyos nehezen meghatározható, félig állati, félig emberi elegancziával lógatja őket. Nem úgy, mint a mikor az Alpokban sokat látott zergék, s itt-ott a kőszáli kecskék mellsőjükkel sziklára fellépve figyelnek, s keresik a jobb kilátást. Mindazon által nem zárom ki annak lehetőségét, hogy csak érzéki csalódásnak köszönhetően láttam így, s szót sem ejtenék róla, ha ezt követően nem alakulnak a dolgaink még furcsábban. Úgy vélem, hogy a Kos ilyetén látása összefüggésben állhat, az alábbiakkal.

A kos eliramodása és a Ljubával folytatott rövid szóváltás után hatalmas fáradtság szállt meg, elnehezültek a tagjaim, földre kívánkozott minden porczikám, ugyanakkor sosem érzett éberség lett úrrá rajtam. Oly éberség, mely alighanem erősen határos a szorongással. Ljuba azt javasolta, pihenjünk meg, várjunk türelmesen, míg a köd eloszlik, és csak azután menjünk le a fennsíkról a legrövidebb úton a legközelebbi menedékhez, a Síházhoz, vagyis épp ellenkező irányba, mint a hogyan jöttünk. A sarj-fenyvesben hagyott holmikat a béressel tervezte napokkal később lehozatni. Minthogy nem is volt más választásom, leheveredtem, nagyjából oda, ahol néhány minutával korábban még a kos állt, és szokatlan állapotba kerültem. A köd nemhogy ritkult volna, de még sűrűsödött is, néha éjszaka benyomását keltette, máskor váratlanul felfénylett, s itt-ott eloszlott, és ilyenkor újra meg újra felbukkant a Kos. Hol egy boróka mögül lesett minket, akár egy kíváncsi gyerek, hol meg szinte köztünk termett, és óriásnak tűnt. Ljuba futkosni kezdett, s én féltem, hogy a szurdokba téved, akkor pediglen nem lesz, a ki onnan hazavezet. Néha óráknak tűnő időkre is eltűnt, s hiába szólongattam, nem válaszolt.

Egy ilyen alkalommal visszataszító külsejű férfiú bukkant elő. Isten bocsássa meg, hogy így írok róla, de valóban nem láttam még ennyire ronda emberi lényt, bár a kórságot, mi legfőbbképp az ábrázatát csúfította el, jól ismerem. Arczának bőre minden elképzelhető helyen mértéktelenül feldudorodott, szederjes volt, s egyszersmind szemölcsös is mindenütt. A némiképp kelésekre emlékeztető dudorodások méreteit mi sem jellemzi jobban, hogy arczába tekintvén, hirtelenjében azt sem tudtam, mely dudor volna rendesen az orra. Hajzata ép volt, nőtt a fején mindenhol, de inkább bozontnak mondanám, ugyanakkor szakállt vagy bajuszt nem viselt. Jó módú emberre vallhatott volna a ruházata, már a mennyiben olyan nadrágot, csizmát és zubbonyt, aminőt rajta láttam, leginkább nemesek hordanak, csak épp rendkívül viseltes volt mindenik. Ruházatával ellentétben állott az, a mint a kezeit, mind a kettőt, szedett-vedett, ocsmányul bűzlő rongyokba bugyolálta. A fentebb leírt férfiú, már ha jól érzékeltem, legalább oly meglepett volt, minő döbbenettel én néztem reá. Nem is szólt egyebet, csak annyit: „Úgy”. Mintha alapos diskurzust zárna le, s ebben a szóban volt valami annyira meggyőző, hogy mikor eltűnt, azon tépelődtem, talán beszéltem is vele valamiről.

Aztán ismételten a vadászmestert hívogattam. „Ljuba! Ljuba!” – kiáltoztam, a mint az erőm engedte, választ viszont nem kaptam, ezért meggyőződésemmé vált, hogy a vadászmester a hasadékba tévedt. Magyarázni nem tudom, de tény, hogy mégsem álltam fel, csak vártam tovább, talán a köd elmúltára. Hamarosan hangokat hallottam mindenfelől, emberinek tűnő hangokat, melyek azonban nem álltak össze mondatokká, csak véletlenszerűen röpködő szavak maradtak, s voltak köztük férfi, női és gyermeki szavak is. Kimerült és szédült voltam, egyszer szorongás tört rám, máskor extatikus öröm. Alakokat láttam, mindegyiket homályosan, kivéve egyet, mely egyértelműen lány alak volt, s egy pillanatban oly közelre jött, a mint korábban a Kos. A ruhája fehér volt, a hónál és a ködnél is fehérebb. Oly részleteket vehettem ki rajta – mert földközelben látszott csak igazán –, a mint a finom selyemszoknya szegélye elakad egy ágon, s fodrokat vet. Azt is láttam, hogy a szoknyaalj kevésbé fehér, az út porától, s némiképp ázott, a harmattól. Láttam ennek a leánynak a rendkívüli hosszúságban leomló haját is, egyedül az orczáját nem. De tudom, hogy vágytam látni, és ez meg is történt, de nem úgy, hogy közelebb jött volna, vagy a homály oszlott volna el. Valami sugallatnak engedve lehunytam a szemem. Ám akkor nem sötétült el előttem minden, a mint az rendesen történni szokott, hanem ugyanúgy láttam mindent. A gomolygó ködtől a borókák árnyain át egészen a sudár leányig, az alul csapzott selymet, a derékon a ritka szoros fűzőt, de ekkor, csukott szemmel, láttam már az arczát is, a mi pedig megnyugvással, egyszer s mind mély szenvedéllyel töltött el, de a mit azóta a legnagyobb erőlködéssel sem tudok felidézni. Nem annyira arczmása, mint inkább azon érzés maradt fent, a mit a tekintete oltott belém. Rémlik, mintha szót váltottunk volna, de tudom, egy hang sem hagyott el, a mint a leány sem mondott semmit. Mikor a közelben már nagyon felerősödött a csörtetés és a mindenféle szavak áradása, a mint jött, úgy el is ment.

Aztán néhányszor ismét feltűnt a Fekete Kos. Mintha Ljubát láttam volna néhol szaladni a duplacsövű puskájával. Az a félelem kerített hatalmába, hogy a Hór-völgy legszélén ülök valójában, és mozognak alattam a kövek, leomlás következik, és épp alattam nyílik majd lejáró a Kos számára, a mikor harmadik alak is felbukkant. Egy tekintélyes és barátságos asszony, ki asszonyi természete ellenére oly ruhában jelent meg, akár egy erdész. Bakancsot hordott, s térdnadrágot. Termetes volt, és anyai nyugalmat sugárzott, szépen faragott botra támaszkodott, és kicsit sántított. Ellentétben a muflonnal vagy a leánnyal, az arczát is tisztán kivehettem már az első pillanatban. Ő sem szólt hozzám, csak nézett egy darabig, aztán a kövek közé szúrta a botját, hátrafordult, és így kiáltott: Ljuba!

Másnap, azaz ma délben, itt, a Síházban ébredtem. A vadászmester elbeszéléséből tudom, hogy a Nagytöbör fölötti bükköst vágják, hallani is időnként az egymásra zuhanó fák zaját, s onnan hívott segítséget, hogy pokróczban hozzanak le a fennsíkról, mivel oly rosszul lettem. Ljuba szerint nem ájultam el, a vacsorámat is elfogyasztottam, s még azután is sokat hánykolódtam, ám én ebből semmire sem emlékszem. Olybá tűnik, mintha a sántikáló asszony felbukkanásától kezdve álom borult volna reám, oly sűrű, a minő odafönt a Hór-völgyi köd volt.

Már most az a kérdés, hogy az odafönt látott, érzett és tapasztalt dolgoknak milyen jelentőséget tulajdonítsak? Nyilván egyfajta delíriummal van dolgunk, ám de mifélével? Azt is bajos meghatározni, hogy az érzetek közül mely a valós, s mely a valótlan. A magam részéről biztosra vettem, hogy semmi sem valós, legfeljebb Ljuba, ám észhez térvén, csalatkoznom kellett, mivel reggeli kávémat az a biczegő asszony hozta ágyhoz, akit utoljára odafent láttam. Hát akkor szabad-e azt gondolnom, hogy valóban láttam a dudoros arczú férfiút és a lánytüneményt is? Aligha valószínű. Egy azonban bizton állítható. A Hór-völgyi ködben töltött utolsó órák teljességgel valószerűtlenek voltak az érzékelésre nézvést, a melynek okát kereshetem kimerültségben vagy betegségben is. Lázam nincs, kimerült sem voltam annyira, hisz Ljuba lelkiismeretesen viselte gondomat a napokban, így egészen másra gondolok. Oly hipothesisre, a mely a ratio szemszögéből vizsgálja a fenti érzeteket, és a mely tudományos szempontból is fontos lehet. Erre gondolván írom le minden, a ködben szerzett tapasztalatom, mert a későbbiekben ezeknek fontos súlya lehet. Arra gondolok ugyanis, hogy a hasadékban valami földtani erő munkálkodhat, ennek köszönhető talán a folytonos omlás is, mely munkálkodás során gőzök és gázok szabadulhatnak fel. Ezen gázok és gőzök lehetnek forrásai a katlanban meg nem szűnő ködnek. Összefüggést vélelmezek e gázok és a köd jelenléte, valamint a völgy fölött állongó felhő között is, és talán nem megyek túl messze, ha ugyanezen körbe sorolom az extatikus és szorongató lélekállapotot is, a mit volt szerencsém ott átélni, mint olyat, a mit az eddig ismeretlen gáz okozhat.

Egy biztos. A Hór-völgyi jelenségek rendkívüliek, és megkívánják a sokrétű tudományos vizsgálódást. Mihamarabb vissza kell térnem a kúriába, hogy átgondoljam a leendőket, az eddigiekről részletesebb leiratokat készítsek, s előkerítsem Henriket, kivel megoszthatom élményeimet, terveimet, s a kitől nem csak engedélyt kérek, hanem azt is, hogy az idősebb Gustermannál járjon közben az érdekemben.

Rudolf gróf a naplóbejegyzés után olyan védtelennek és kimerültnek érzi magát, hogy már azon van, kinyitja megint a füzetet, és post scriptumként megjegyzi, talán mégis a kimerültség okozhatta a különös érzeteket, majd az emlékvesztést. Ám még ehhez sincs ereje. A szoba kicsi, alacsony ágya a sarokban áll, az ablakon nem lát ki. Arra gondol, otthon van, sosem érzett még így, noha tudja jól, messze van az atyai ház, messze esik innen minden hely, ahol valaha járt. És ez a vidék, amely eddig névtelen és idegen volt, most nemcsak az otthonosság érzését adja meg, hanem a szenvedélyt és a célt is, amire annyira vágyott. Erre gondolva visszatér az ereje, feltámad a kíváncsisága és a tettvágya. Húzza az ágy, de még inkább az ablak, hogy lássa, hová került, hogyan fest a ház, és a sokat emlegetett Nagytöbör, és már azt is szeretné közölni Ljubával, hogy indulásra kész, megmosakodna, ha lehet, aztán, ha kell, gyalogútra is kapható, csak érjenek vissza a kúriába mihamarabb.

Ljuba dorgálva fogadja a hatalmas, ám egyszerű deszkákból tákolt, gyalulatlan asztalnál:

– Ejnye, gróf úr, nem fér a bőrébe? Menjen vissza azonnal, és pihenjen. Higgye el, magára fér.

Ljuba mellett helyes, napbarnított, szőke kisfiú csigahéjakat rakosgat, míg a vadászmester a bicegő asszonnyal pálinkázik.

– Adjanak egy kortyot nekem is – kéri a gróf.

Ljuba észbe kap, felpattan, és kissé meghajol:

– Bemutatom Rudolf Portestein grófot, az ifjabb Gustermann báró kebelbarátját. Gróf úr! Ő itt – mutat a kisfiúra – Pulka. Tudja, Boggies tanár úr védence. Az asszonyság pedig, Margó. Ő vezetett le minket a ködben, mert ha köd van, akkor csak ő igazodik el errefelé.

A gróf csodálkozik, Margó mosolyog, karon fogja a grófot, leülteti, súlyos és meleg kendőt terít a vállára, pálinkát tölt, és mézet kever hozzá. Rudolf úgy dönt, hogy először nem Margó felől kérdezősködik, inkább az előző napi érzeteit osztja meg Ljubával, elsősorban azért, hogy megtudja, Ljuba mit látott, mert ha helytálló a Hór-völgyből feltörő gázok elmélete, akkor neki is kellett legyen hasonló víziója.

– Nagyon örvendek, hogy találkoztunk, sok jót hallottam magáról – mondja bevezetésként Margónak, aztán a vadászmesterhez fordul:

– Mondja, Ljuba, ki volt az a rendkívül csúf ember fent a hegyen?

– Miféle csúf ember?

– Akinek az orcája dudoros és lila.

– Ja, igen, említette már lefelé jövet is. Meg ne haragudjon, de szerintem csak képzelődött, mert én ilyen embert nem láttam ott.

– Nem ismer hasonlót?

– Nem én.

– A selyemruhás leányt sem látta? – kérdezi a gróf, és amint a lányról faggatózik, sosem érzett fájdalom hasít belé, a puszta említésbe is belésajdul, és ahogy később oly gyakran írja erről az érzésről, „valami kettétépődik a belsőjében”.

– Cecilt? – kérdezi Ljuba.

– Ó, igen – sóhajt a gróf, mert neki is úgy rémlik, hogy Cecil a neve, bár továbbra is úgy emlékszik, egy szót sem váltottak, de mint sok egyebet így is tudni vél, biztos abban is, hogy Cecil.

– Szóval látta?

– Nem, azt sem láttam.

– Hát talán ismeri?

– Dehogy ismerem.

– Akkor honnan tud róla?

– Róla is beszélt. Magától tudom, hogy Cecil a becsületes neve, már ha lehet így fogalmazni olyasvalakivel kapcsolatban, aki talán nem is létezik.

A gróf összeszedi a gondolatait, és igyekszik summázni a hallottakat.

– Szóval, maga szerint a dudoros embert és azt a leányt is csak magam elé képzeltem, és Cecil nevű személyről nem is tud. Jól mondom?

– Nagyon jól – helyesel Ljuba. – Úgy látom, már sokkal jobban van. Igyon még egy pohárkával! Mellesleg miféle név a Cecil? A maga köreiben talán nem ritka, de itt, a Marble-hegységben nemcsak én, de senki más sem ismer Cecil nevű leányzót. Miféle név az?

– De a Fekete Kost már csak nem képzeltem? – kérdezi Rudolf gróf alig érezhető ingerültséggel.

– Azt nem. A Kos ott volt. Nagyon is.

– Azt is jól láttam, hogy sokáig kergette.

– A Kost? – kérdezi Ljuba, és felnevet.

– Miért, nem kergette?

– Kergetni kergettem, de nem a Kost. Talán a Fekete Kost is látta még?

– Mi tagadás, úgy véltem, többször is, de megvallom, már nem esküdnék meg rá – mondja a gróf, megvárja, amíg Margó újra pálinkát tölt, ismét mézet kever hozzá, s mielőtt meginná, Ljubának szegezi a kérdést:

– És ha nem a Kost kergette, akkor mi egyebet?

Ljuba hátradől, és világraszóló elégedettséggel azt mondja:

– Hát az Ezüst Medvét! Bizony.

A gróf szája előtt megáll a pohár, és a többieket figyeli. Vajon hogyan reagál erre a bejelentésre a fűvész-gyerek, Pulka, és a bicegő asszony, Margó, akik elnéző mosollyal hallgatták végig a selyemruhás lánnyal és a dudoros emberrel kapcsolatos kérdéseit. Ám az Ezüst Medve említésére meg sem rezzennek, nem mosolyognak kétértelműen, Pulka tovább válogatja a csigahéjakat, kétféle van belőlük, fehér tompa végűek, és barna csúcsosak, jókora vesszőkorásban, az egyik félét rakja a bal oldali kaspóba, a másikfélét a jobb oldaliba, és jól érezni, hogy az Ezüst Medve említése alig nyom többet a latba, mint a Fekete Kosról folyó beszéd. Ugyanez igaz Margóra is, aki – ha épp nem a sompálinkát adagolja – kakukkfüvet kötegel.

– Az Ezüst Medvét? – kérdezi a gróf. – Az meg miféle?

– Olyan medve, mint az összes többi, de nem barna, hanem ezüstszínű, és akkora fénye van a szőrének, hogy ránézni sem lehet.

A gróf arra gondol, hogy Ljuba is a feltételezett gázok hatása alá került, csak épp nem selyemruhás lánnyal és rémséges emberrel vizionált, hanem Ezüst Medvével. Egy röpke pillanatra az is átfut az agyán, hogy talán még mindig a gáz hatása alatt állnak, s Margó asszony az egyetlen, akit egyfajta összhangban, együttvizionálnak, mintha ugyanazon hipnotikus erő uralná őket. Ám ezt a gondolatot elhessenti magától, amúgy sem tűnik valószínűnek, mert ott ül Pulka is, akiről már a kúriában is hallott. Teljesen közönséges kis fűvész-gyerek. Boggies, a botanikus, a madársisak nevű virág megszállottja is beszélt róla, s csak úgy lehetne ő is az érzékcsalódás része, ha a hipnózis valamiként már a Gustermann-kúriában kezdetét vette volna, gondolja a gróf, s akkor hirtelen felteszi magában a kérdést: „Honnan tudható teljes bizonyossággal, hogy nem ott vette kezdetét?” Jól érzi, hogy nyomasztóvá és betegessé válik a lamentálás, hát inkább iróniát erőltet magára, és azt kérdezi Ljubától:

– És az Ezüst Medve is a Hór-völgyből keveredett elő?

Ljuba nem érzékeli a kérdés élét, s ahelyett, hogy megsértődne, inkább meghökken:

– Nemigen jöhetett máshonnan.

A gróf hallgat, ez viszont feltűnik Ljubának.

– Nem hiszi a gróf úr, hogy az Ezüst Medve is a hasadékból jött föl?

– Nem tudom, Ljuba, mit higgyek – vallja meg őszintén Rudolf gróf.

– Ha már itt tartunk, megmondom magának, hogy az Ezüst Medvével én is tegnap találkoztam először. Bánhatja, hogy nem látta! Nem is hittem benne korábban. A Fekete Kost nemegyszer láttam, gyerekkoromban is találkoztunk vele, apámmal együtt, az erdőt járva, de az Ezüst Medvében nem hittem, még akkor sem, amikor Margó mondta, hogy újabban megint a Hór-völgynél kódorog. De most, hogy ott állt velem szemben, akár a Fekete Kos, el kell ismernem, hogy ennél szebb vad nincs a világon.

Rudolf azon tépelődik, kérdezgessen még, vagy inkább az indulást sürgesse. Úgy érzi, hogy ott, a fennsík közelében, a Nagytöbörnél egyszerűen képtelen a higgadt, megfontolt gondolkodásra, talán a kúriában megnyugszik, visszanyeri józanságát, ezért az Ezüst Medve ügyét nem bolygatja tovább. Először rövid sétára megy, pipára gyújt, majd visszatérve közli, hogy indulni akar azonnal.

– De a kocsi csak reggel ér fel.

– Akkor induljunk neki gyalog. Mennyi idő alatt érünk le?

– Látom, nagy a mehetnékje – mondja Ljuba megadóan. – De akkor már inkább menjünk lóháton. Margó! Az erdész adna nekünk lovakat?

– Elintézem – feleli Margó, kendőt terít a fejére, veszi szépen faragott bodzabotját, és elsántikál a Nagytöbör túloldalán robotoló favágókig. Háromnegyedóra múlva a gróf kinéz az ablakon, és Margót látja a fenyőfák alatt, amint óvatosan lépdel, előtte fekete mókus szalad, mögötte pedig két ló engedelmesen, s igen lassan követi. A gróf csak egy pillanatra lepődik meg azon, hogy Margó ilyen rövid idő alatt kerített lovakat, máris a naplója és a pipája után nyúl, kapkodva szórja kevéske holmiját a válltáskába, belebújik a zubbonyba, a cipőbe, fejébe húzza a sapkát, és úgy vágtat az ajtóhoz, mint akit sürgetnek.

– Ne olyan hevesen, gróf úr, nem tesz jót magának ez a nagy sietség. Amúgy is várnunk kell még.

– Ugyan, mire várunk?

– Először is még nem jöttek meg a nyergek… – kezdi Ljuba, de már látják is, hogy néhány lépéssel Margó mögött két legény érkezik a fák alatt. Komoran, fáradtan ballagnak, vállukon egy-egy nyereg, kezükben kantár, és ostor.

– Ott érkezik a nyereg, látja, Ljuba? – kiált fel vidáman a gróf, a vadászmester viszont ellenkezik:

– A nyereg nem minden. Vessen már egy pillantást a tekintetes úr ezekre a szegény párákra! Nem látja, hogy jártányi erejük sincs?

Rudolf gróf szembefordul a lovakkal, azok meg úgy merednek rá, akár az ázott szamarak. A fejükkel szinte a földet verik, a fülük is lóg, farkuk nem mozdul, sörényük meg sem rezzen, pedig jókora böglyök szívják a nyakukat.

– Pirkadat óta a rönköket húzkodták az irtásról, s kivannak – folytatja Ljuba. – De ne aggódjon, csak pár óra kell ezeknek, egy kis szusszanás, összeszedik magukat, aztán levisznek minket a kúriához.

A gróf rendkívül csalódott, nem is annyira a kényszerű várakozás miatt, hanem mert nem hiszi, hogy az a két ágrólszakadt, holtfáradt gebe talpra állna belátható időn belül.

– Ezek? Hisz mindjárt összeesnek! Már hogyan lovagolhatnánk meg őket még ma?

– Gróf úr – mondja Ljuba magabiztosan, némi szigorral. – Higgyen nekem! Ismerem ezeket a lovakat. Nem nézni ki belőlük, de rendkívül szívósak. Nem is hagynák el magukat ennyire, ha nem rönkhúzással töltik a délelőttöt. Isznak, kapnak egy kis abrakot, Margó dédelgeti kicsit őket, és rendbe jönnek, meglátja.

Rudolf Portesteint nem vigasztalja Ljuba ígérete, ismét teljes súllyal telepszik rá az elhagyatottság, a védtelenség érzése, s leroskad a Síház előtti padra. Annyira összetörtnek látszik, hogy ezúttal Margó lép oda hozzá, s kendő helyett a kezét helyezi a vállára.

– Ne búsuljon. Ljuba igazat mond. Derék lovak ezek. Maga csak pihenjen. Pulka! Adj enni a gróf úrnak! Én meg elballagok a köszvényes lábaimon a Hét Forráshoz. Hozok a negyedik vizéből, azzal itatom meg a lovakat.

– Hét Forrás? – kérdezi kétségbeesetten Rudolf gróf.

– De csak Margó tudja, hol fakad, bizony! – vág közbe Ljuba, ám ez sem vidítja fel a grófot.

– Úgy látom, teljesen magába roskadt az úr – mondja Ljuba Margónak. – Annyi vizet hozz a forrásokból, hogy neki is jusson. Nem ültethetünk fel táltosokra egy ilyen összetört nemest.

Margó alaposabban is szemügyre veszi a grófot.

– Nézzen rám! – kéri, mire Rudolf gróf gyermeki engedelmességgel emeli fel a fejét. Margó rövid pásztázás után azt mondja Ljubának:

– Rendben, hozok neki is. Úgy látom, ide az első forrás vize kell – és már indul is, s mielőtt eltűnne a fenyőerdő sötétjében, még hátrakiált:

– Hozok forrásvizet, de pálinkát már egy kortyot se!

– Kedélyhullámzás – állapítja meg sóhajtva a gróf.

– Micsoda? – kérdezi Ljuba.

– Ez a neve annak, amibe odafent kerültem. Kedélyhullámzás.

– Bárhogy hívják is, kihozzuk belőle!

– Ez asszonyi nyavalya.

– Annál inkább! – rikkantja Ljuba.

– A gáz az oka. Gáz okozza.

– Miféle gáz?

– Semmi, semmi. Adna egy pohár vizet? Perpillanat az is megtenné.

– Puuuuulka! Ide egy pohár vizet! De hideg legyen ám! Gróf úr, kérem, ne maradjon a napon, húzódjon az árnyékba!

Rudolf gróf feltápászkodik, érzi, hogy ettől enyhe szédülés vesz erőt rajta. Gázmérgezés, gondolja, elbotorkál az ajtóig, megkapaszkodik a félfába, aztán beesik a szobába, és fellöki a lóhalálában kifelé vágtató Pulkát. A fűvész-gyerek kezéről leugrik a tálca, mert illendően tálcán hozza vizet a grófnak, nem csak úgy, szurtos kézzel, a pohár messze repül, a víz szétfröccsen, Rudolf Portestein, a középszerű nemesi család legifjabb sarja pedig elesik. Nem lát semmit. Azaz csak szürke hangyákat, és valószínűtlen forróságot érez a tarkója körül, s mintha megnagyobbodna a koponyája, felfúvódna könnyedén, akár a Hór-völgyi ködben éjjel a tűz fölötti narancssárga gömb. Remegő karjaival támasztja magát, a padlóra mered, de továbbra se lát semmit. És gondolni se gondol semmire. Arra sem, hogy életében nem szédült el még, beteg sem volt soha, és azt az érzést sem érezte még, amit később mindig úgy ír le: „kettétépődik valami a belsőmben”.

Amikor hirtelen feltisztul, elsőként a hajópalló aranybarna színét látja, aztán, felemelve a fejét, Pulka halálrémült arcát. Úgy áll szerencsétlen fiú, mint a sóbálvány, épp abban a pózban, amibe a beeső gróf lökte – néhány pillanatra úgy tűnik, hogy még a tálca, és a pohár is ott van valahol a levegőben, félúton a mennyezet és a hajópalló között, és a szétfröccsenő víz gyémántszerű cseppecskéi is, mozdulatlanul, szerteszét, mintha megállt volna az idő. Pulka tekintetében egyszerre ezer dolog kavarog: ösztönösen ugrana oda, felsegíteni azt az ember, de nem tudja, szabad-e hozzáérni. Ugyanakkor az is ebben a tekintetben tükröződik, hogy már úgy is mindegy. Most, mivel eldobta a vizet, és mert a gróf miatta a padlóra került, ezért most agyonverik – és már görbül is a tízéves kisfiú szája, könnyben úszik a szeme, voltaképp zokog, hang és lélegzetvétel nélkül. A grófban erős szánalom ébred, nagyobb, mint bármikor, ha a közjóról, a köznép érdekeiről vagy a köznép felemelésének eshetőségeiről elmélkedett, és erőt vesz magán. Ha Pulkát nem látná, ha csak egyszerűen elesik, a hegyen vagy a Gustermann-kúriában, még egy-két percet a padlón marad erőt gyűjteni, ám Pulkát látva könnyedséget színlel, és bár zsibbadás járja át a tagjait, felpattan. Épp jókor, mert Ljuba már ordít:

– Az istenedet, ebadta! – s a karja már a levegőben, de a gyönge gróf egy fél szédüléssel még épp kettejük közé billen.

– Hagyja csak! Semmi baj.

Ljuba fenyegetően kerülgeti a grófot, és a válla fölött átpislantva Pulka tekintetét keresi. A gróf, mivel teljesen felegyenesedni amúgy sem tud, a gyerek fölé hajol, ugyanakkor odaszól Ljubának:

– Menjen.

A vadászmester hezitál.

– Valami dolga csak van odakint!

Ljuba meghökken.

„Azért ez mégiscsak nemes ember – gondolja. – Lám, milyen nyers tud lenni, ha akar!” – és nem kevés sértettséggel kivonul a Síházból.

Rudolf Portesteinnek ez idáig semmi dolga nem volt gyermekekkel. Most, hogy Pulka vállát fogja, az a kérdés is átcikázik rajta, érintett-e egyáltalán valaha gyermeket? Fogalma sincs arról, mit kell ilyenkor tenni. Csak azt tudja, hogy nem akarja látni a fiúcska rémületét.

– Aztán meglett-e az a ritka szép sisakvirág?

Pulka meghökken: „Honnan tud ez a nemes a sisakvirágról, és mire föl ez a nagy nyájasság?” Válaszolni sem tud meglepetésében, de már sírni sem a baleset miatt.

– No, válaszolj! Járt már itt Boggies tanár úr? Megmutattad neki? Tudod-e, hogy büszke rád?

Ám Pulka csak hallgat, s egyre kerekebb szemmel bámul a gróf halálsápadt arcába.

– Nincs semmi baj – folytatja a gróf. – Én löktelek fel téged, és ezt elmondom mindenkinek. Akinek csak akarod. Rendben?

Pulka nem mozdul, s ismét sírásra görbül a szája. Az odakintről hallgatózó Ljuba bekiabál:

– Hagyja már, gróf úr, azt a kölyköt! Teljesen gügye, és néma.

Rövid szünet után annyit tesz hozzá, ám ezt már ordítva:

– És néha azt hiszem, hogy már süket is!

A gróf hátranéz, ellenőrzi, látja-e őt Ljuba, s amikor úgy véli, hogy nem, arcon csókolja a fiút, elengedi a vállát, aztán szedegetni kezdi az összetört pohár cserepeit. Pulka megdöbbenve álldogál, hol az ajtó felé, hol a grófra néz, majd odaugrik hozzá, és együtt keresgéli vele a szilánkokat.

Ljuba pantallóig vetkőzik, lehúzza a csizmát, kivisz egy széket, leül, hátrabillen vele, a lábát meg felpakolja a fűrészbakra. A gróf lassan rendbe jön, Pulka békéje is helyreáll, újabb pohár vizet hoz, és bőségesen ennivalót, s ettől kezdve félszemmel folyton a grófot figyeli. Rudolf Portesteint viszont – bármilyen rokonszenvvel is fordul Pulka irányába – feszélyezi ez a figyelem. Ugyanakkor Ljubával is szeretne szót váltani az iméntikről, de úgy, hogy azt Pulka ne hallja. Ezért egy ideig csak lődörög a veranda körül, s amikor úgy látja, hogy Pulka a ház mögé megy, Ljubához lép.

– Nemigen örülnék, ha valaki megütné ezt a gyereket.

Ordít Ljubáról, hogy egyik ámulatból a másikba esik, és a grófot sehogy sem tudja elhelyezni az addig látott nemesek között. Mindenesetre tisztelete egyértelműen nő. Lekapja a lábát a bakról, és talpra szökken.

– Ahogy parancsolja.

Rudolf gróf elégedett, s úgy véli, ennyi épp elég. Sőt, a tömörség, a szűkszavúság sokszor sokkal hatásosabb, s fenyegetőbb is, mint a bő lére eresztett beszéd. Van, amikor hosszú magyarázat szükségeltetik – gondolja a gróf –, ám ez pont olyan eset, amikor hathatósabb a kurtaság. Ebben megnyugodva, néhány kör után, visszatérve Ljubához, egészen másról kérdezi.

– Hogyan számolhatunk? Mikorra ér vissza Margó?

– Attól függ, hányan tévednek el ma a hegyekben.

– Járok egyet a környéken – válaszolja erre a gróf, a házban magához veszi a válltáskát, viszi a naplót is, azzal a szándékkal, hogy elkészíti A Nagy Marble-hegység természetföldrajzi leírásához az első rajzokat, és a kezdeti térképeket.

A Síház épp a Nagytöbörre néz, amely egy hatalmas, félgömb alakú katlan. A gróf ezt szándékozik megkerülni. Arra indul, amerre Margó, titokban azt reméli, hogy esetleg szembe találkozhat vele, és akkor vissza is fordul, hogy mihamarabb nyergelhessenek, de a fenyves és a tisztás is kihalt. Az idő ismét kiváló, sok felhő rohan nyugat felé, de egymástól leszakadozva. A grófnak eszébe jut Ljuba ígérete, és elhatározza, hogy megkéri: ha lehet, ejtsék útba azt a bizonyos Bálványost, ahonnan a Hór-völgyi felhő teljes egészében megfigyelhető. Félig sem kerüli meg a Nagytöbröt, amikor rájön a szükség. A környék olyan tiszta, akár a versailles-i park, ezért úgy dönt, inkább a Síház mögött látott árnyékszéken végzi el a dolgát, és nem a bokrok között.

Az árnyékszékbe lépve alaposan körbenéz, tiszta-e a padozat, nincs-e alul túlzottan tele, mennyi a légy, és a pók, s mivel elég tisztesnek tűnik, kigombolkozik, majd az ülőkére ereszkedik. Bekallantyúzza az ajtót, ám így túl sötétnek találja, annál is inkább, mert számos dolog jut eszébe, és a helyzetet épp alkalmasnak tartja a naplóírás folytatására. Kinyitja tehát az ajtót, kissé kihajol, sehol senki, csak néhány madárka repked a fenyők alsó ágain, a gróf előveszi és kinyitja a naplót, s elmereng. A szükség már nem tűnik oly sürgetőnek, mint amilyennek a Nagytöbör túloldalán tűnt, s nem is siet. Megállapítja, hogy kimondottan nyugalmas ott üldögélni. Arról filozofál, hogy emberi építményen – tákolmányon – ül, s ugyanakkor mégis tökéletesen egyben van a természettel, s ez sokkal komfortosabbnak tűnik, mint egy előkelő ház illemhelyisége, bizonyos értelemben még egy kényes úrinő budoárján is túltesz. Különös paradoxont vél felfedezni abban, hogy a közjó felől nézve egészen jelentéktelen dolgot művel ott, másfelől viszont, amint kitekint a Marble erdőibe, s ahogyan szabadon jár ki-be a levegő, amint szinte az ősvadon lélegzik körötte és vele, valamiféle kapcsolatban áll e pillanatokban az univerzummal; azzal a teremtett világgal, amely általában felfoghatatlan a köznép, de általában bármilyen rangú és nemű ember számára. Már azon van, hogy a pascali magasságokban csapongó eszmefuttatásokat vesse papírra, de úgy dönt, ez mégsem volna egészen illendő. Pascalról jut eszébe, hogy ezen a napon ő már a második jelentős gondolkodó, akit megidéz. Az első Shakespeare volt. Amikor azt kérdezte, mikorra várható Margó a forrásvízzel, és Ljuba azt válaszolta: „Attól függ, hányan tévednek el ma a hegyekben” – egy Hamlet-mondat ugrott be:

Though this be madness, yet there is method in’t.

Rudolf Portestein csak ennyit jegyzett le:

Őrült beszéd, de van benne rendszer (Margó & Ljuba)

Aztán, átesve a székelés első, intenzív fázisán, a Nagytöbör szabatos leírásához keresgél szavakat. Nehezen talál, mert a szemét ellenállhatatlanul vonzza a környék. Bár minden csöndesnek és mozdulatlannak tűnik, mégis úgy érzi: minden nyüzsög, él, és teljes színpompájában virul. Legvégül az árnyékszék sarkaiban látható pókhálók kötik le a figyelmét, s eszébe villan, hogy nemrégiben, a jegyzettömbjébe átmásolt egy neves szerző tollából származó, a modern tudományos szemléletet szépen demonstráló részt, épp a pókok és az árnyékszék viszonyáról. Átkutatja a válltáskát, és felkacag örömében, amikor rátalál a jegyzetfüzetre. Némi lapozgatás után meg is találja a szóban forgó részt:

„A házak lakályossága nem csekély mértékben a pókoktól függ. Ha meggondoljuk, hogy az árnyékszékek rothadó anyaghalmaza légiószámra fejleszti a rovarokat, s látjuk, miként tartja megszállva a pókok serege e helyek minden nyílását, rését és zugát: semmi merészséget sem találunk az előbb felállított tételben.

Nem a pók az, mely tisztátalanságot csinál, hanem a pók ott jelenik meg, ahol fennálló tisztátalanság rovarokat csábít és fejleszt. Ismerek kitűnő tisztaságú helységeket, hol a házakban pókokat nem találtam, és ismerek palotát, hol csak a pókoknak köszönhető, hogy a pompás bútorzatot nem eszi meg a moly. Ennyit egészen gyakorlati szempontból.”

Rudolf gróf elolvassa a fenti idézetet, és úgy gondolja, ezt a hangot keresi, neki is ezen a higgadt és könnyed hangon kell megszólalnia! Megfeledkezve az erdőről, a savanyú fenyőavar finom illatáról, a köznép és a nemes emberek számára egyaránt felfoghatatlan, teremtett világról, azonnal elmélyült munkába kezd, s elsőként felírja a címet:

A Nagy Marble-hegység természetföldrajza

(különös tekintettel a Hór-völgyi ködre).

Szerezte: gróf Rudolf Portestein

Ám abban a pillanatban, hogy ezt leírja, úgy látja, hogy a Hór-völgy önmagában is hatalmas feladat, s érdemesebb arra koncentrálni, a hegység egészét pedig csak nagyvonalakban áttekinteni. Áthúzza a címet, és újat szerkeszt:

A Hór-völgy alapos természetrajza

(s a Marble-hegység általános leírása)

Szerezte: gróf Rudolf Portestein

Ezt a címet viszont túl egyszerű, tudománytalan címnek gondolja, ezért hosszan variálgatja, míg végül csakugyan tudománytalan cím születik:

Rudolf Portestein: A Hór-völgyi köd.

Gondolja is, teljesen olyan, mintha egy beszély, vagyis regény címe lenne, de nem kísérletezik tovább. Komikus ez a címmel való pepecselés, véli, amikor számos sokkal fontosabb lejegyzendő akad. Lapoz egyet, és gondolkodás nélkül, halasztást nem tűrve, ahogy azt a gondolatai adják, írni kezd.

Nem tűnik annak, mégis, bizonyos szempontok szerint rendkívüli nap ez, ha azt tekintem, hogy először jártam be a Nagy Marble-hegység egy nevezetes kistáját, helyesebben földtani képződményét, az úgynevezett Nagytöbröt. A napokban ugyan már jártam a Hór-völgynek mondott hasadéknál, ám az, egyelőre, mégsem tekinthető a tervszerű kutatás első lépésének, hiszen a véletlennek és Ljubának köszönhetően vitt arra az utam, s az is igaz, hogy bár némely érdekes jelenségét tapasztaltam, s ezek nem kevés érdeklődést váltottak ki belőlem, de a földtani formát gyakorlatilag egyáltalán nem láttam, részleteit pedig főképp nem. Körvonalairól sincs tisztes tudomásom. Nem maradhat ez így soká, mert éget a vágy, hogy feltárjam a hasadék minden titkát, ám a dolgok jelenlegi állása szerint a Nagytöbör az egyetlen földtani képződmény a hegységben, a melyről valami kereket és egészet mondhatok, minthogy volt ma időm és alkalmam alaposan körbejárni.

A mi elsőnek megállapítható: a Nagytöbör kőzete is mészkő. Felteszem, ez már tudott, mégis különös jelentőséggel bírhat, mivel a töbör alakja, mely csaknem szabályos félgömbalak, jellegzetes, s arra utaló forma, hogy a hegynek e részén, a felszín alatt, feltehetően vízmosás által, hatalmas barlang alakulhatott ki, a mely méretének növekedésével egyre kevésbé tudta megtartani boltozatának súlyát, s végül beszakadt. Így keletkezhetett a Nagytöbör jellegzetes süllyedménye. Felfedezéseim frissessége nem engedi, hogy rálássak a szóban forgó terület geológiáját tárgyaló irodalom minden forrására, de felteszem, ismert lehet ez is, a mint a világ más mészkőhegyein a töbrök és dolinák keletkezése számos esetben került leírásra. A Nagytöbör leírásától mégsem tartózkodnék, s erre két nyomós okom van. Primo: a Nagytöbör ismerete tovább gazdagíthatja a mészkő-alakzatok amúgy is bőséges irodalmát, s a mi fontosabb – ez lenne a secundo! –, könnyen lehet, hogy alkalmas a Hór-völggyel kapcsolatos hipothesis felállítására, a mennyiben feltételezhető, hogy a nyugtalan és titokzatos Hór-völgy is egy fajta töbör-jelenség, vagyis: egy minden képzeletet felülmúló, óriási barlang húzódhatik alatta. Akkora, a mely, boltozatának beomlásával, csak igen nagy mélységben nyeli el a fentről lezúduló kőzettömeget. A Nagytöbör esetében az omlás csak addig zajolhatott, míg a barlang padozata, azt követően pedig a már korábban lezúduló összlet fel nem fogta, s meg nem állította a törmeléket. A Nagytöbör – a melynek részletes leírására is rátérek hamarost – egyébként is jelentős, ha a méreteit tekintjük. Mivel csaknem szabályos, elég, ha egy számmal az átmérőjét adjuk meg, s az legalább 700 láb! A Hór-völgy hossza viszont több mérföldre tehető, vagyis – feltételezve, hogy nem egy egész barlangrendszer szakadt össze alatta – minden képzeletünket latba vetve is nehéz magunk előtt látnunk annak a földalatti üregnek méretét, a mely a Hór-völgynél adta meg magát a fölötti kőzet nyomásának. Ám bár, arra tekintve, hogy a Hór-völgy a mai napig rombolódik, s hosszabbodik, nem zárható ki az sem, hogy egy termek és folyosók végeláthatatlan sorából álló barlangrendszer omlik folytonosan, s a mi furcsa, évszázadok óta ugyanazon irányba. Ez talán akkor indokolható, ha a barlangrendszerben – más barlangokhoz hasonlóan – folyóvíz vájja szakadatlan az üregeket. Ez esetben talán nem is csak egy búvó ér, vagy patak, a mely forrás képében bukkan elő valahol, hanem egy egész földalatti folyó, valóságos Styx! S ha mindez igazolást nyer, bízvást állíthatjuk fel azt a tételt, hogy a Hór-völgy egy gigászi karsztalakzat.

– Igen. Ez lesz az – mondja magának letolt gatyával a gróf. – Gigászi karsztalakzat. Ez nagyon jó! – és aláhúzza a frissen talált kifejezést. Egyszer, aztán még egyszer, és amint aláhúzkodja, egyre jobbnak és jobbnak érzi, ezért – jó erősen – aláhúzza harmadszor is.

S leírja címformájában is:

A GIGÁSZI KARSZTALAKZAT

Szerezte: gróf Rudolf Portestein.

– Ez már cím a javából! – állapítja meg, s roppant elégültség vesz erőt rajta, mivel a cím hűen fejezi ki a lelkét háborgató líraiságot, és ugyanakkor a tudományosságra való erős hajlamát is. Kétsége sem marad a felől, hogy a Hór-völgy alatt valóban barlang húzódik, s az csakis gigászi lehet.

„Földalatti folyó, ez a magyarázat, és egy barlang olyan mélységben, ahol már hévizek is fakadhatnak. Ez okolhatja, hogy olyan mély, és azt is, hogy hallucinogén gázok törhetnek fel belőle. Első dolgom az legyen, hogy felkeresem Brunner bárót, hisz leginkább ő járatos a barlangok dolgában” – gondolja a gróf, és ismét a napló fölé hajol, hogy ezt is lejegyezze, ám valami csiklandozza a lába között. A naplót félretéve hétpettyes katicabogarat lát tévelyegni a fanszőrzetében.

„Minő szerencse, hogy nem egy pók, vagy mi egyéb!”

Rudolf gróf – meggyőződve arról, hogy az ülőke kifogástalanul tiszta mindenütt – maga mellé fekteti a naplót, kihalássza a szőrmezőből a katicát, az ujjbegyére engedi, az orrához emeli, megállapítja, hogy valóban hétpettyes katica, és például nem böde, végül kinyújtja a kezét az ajtón, hogy elengedje. Ezzel együtt a tekintetét is felemeli.

Ott ül Rudolf Portestein gróf letolt gatyával, a szorgoskodó pókok között, nyitott ajtónál, nyitott naplóval, hétpettyes katicával kinyújtott kezének ujjbegyén, s vele szemközt, alig kétlépésnyire, a dudoros arcú, szederjes ember! És csak bámul, és bámul, bele a budiba, és a gróf meglepett képébe. A katicát mindez nem érdekli, és e pillanatokban is a megfelelő irányt keresi, erre-arra ténfereg a gróf finom és hófehér ujjbegyén, végül kibontja apró szárnyait, és átrepül a dudoros ember csúf arcára, mire a gróf szó nélkül húzza be a deszkaajtót, és gyorsan bekallantyúzza. A következő pillanatban futás lépteit és ágrecsegést hall az árnyékszék mögül – majd néma csönd.

Rudolf – bár épp az imént állította fel élete első, jelentős hipotézisét a Hór-völgy alatt húzódó hatalmas, földalatti folyóról, amit akaratlanul, s költői képzeletéről is tanúbizonyságot téve, Styxnek nevezett el – most egy pillanat alatt feledkezik meg a tudományosságról. Gyorsan papírt keres, végez a törléssel, felhúzza a nadrágot, és rohan Ljubához elújságolni, hogy a dudoros arcú embert nem vizionálta!

„S akkor tán Cecilt sem!”

„Kettétépődik valami bennem?”

Az árnyékszéktől keskeny, szerény csapás ereszkedik le a Síházhoz, s az utolsó métereken a ház falához sorol. Rudolf Portestein izgalmában szinte szalad a szűk helyen, ennek köszönhetően – immár másodszor a nap folyamán – megint fellöki a sarok takarásából kilépő, mit sem sejtő Pulkát. Ezúttal a kölyök esik el. Most nem rémül meg. Épp ellenkezőleg: felragyog a gróf láttán, s amint sikerül talpra állnia, hosszúszárú, kék virágot húz elő a háta mögül, és azzal az ünnepélyes mozdulattal adja át a grófnak, melyből tökéletesen világos, hogy neki szánta, s régóta keresheti már a ház körül, hogy végre átadhassa. Bár a gróf nem jeleskedik a botanikában, az előzmények fényében azonnal érti, hogy a kezében tartott, valóban tetszetős növény nem lehet más, mint a Boggies tanár úr által sokat emlegetett sisakvirág. Pulka csak egy pillanatig vár a hatásra, aztán gyorsan és szégyellősen elszalad. Rudolf gróf pedig annyira meghatódik, hogy a dudoros arcú ember meghökkentő felbukkanását csak napokkal később említi Ljubának.


Fotó: Centauri

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*

 

Image is not available

JÁKOB BOTJA

Kaland, szerelem, csavargás Jack London után szabadon

magvető kiadó
Image is not available

E-BOOK
Kaland, szerelem, csavargás
Jack London után szabadon

magvető kiadó
Image is not available

JÉGVÁGÓ
Regény a tengeren és a valóságon túlról

magvető kiadó
Image is not available

E-BOOK
Regény a tengeren és a valóságon túlról

magvető kiadó
previous arrow
next arrow
Slider

Rudolf és a néphit

Rudolf Portestein tévelygése

Hórvölgyi köd (Rudolf Portestein története)

Illír ima – Az Adria ragyogó napja alatt

Szilva zerge pálma – hogyan válasszunk regényhelyszínt?

8 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Szuper!
    Imádtam a nyelvezetét, bravúros. Köszönet érte.
    Mostanában írtad ezt a részt?

  2. Szabó Edit

    😮😮😮
    Ez óriási melepetés, de örülök nagyon!
    Jön az ősz, és jönnek a ködök? Nincs ellenemre. 🙂 🙂

    Őszintén szólva már nem igazán számítottam rá, hogy újabb részt olvashatok a regényből, de most felcsillant a remény, hogy talán egyszer majd elolvashatom az egészet, miután levettem a könyvespolcomról a könyvet. De jó is lenne! 🙂

    (Vannak a regényben szarvasok? 🙂 )

    • Persze, vannak! Ha emlékszel még, a regény onnan indul, hogy a grófot muflonvadászatra hívja a karsztra a barátja… csak aztán a gróf ott reked egy életre.

      • Szabó Edit

        Őszinte leszek, már nem emlékeztem, hogy hogyan is kezdődött, de most megkerestem: “engedett a gróf a léha életű Gustermann báró hívásának, s egy szép napon elutazott vele a Nagykarsztra, hogy ott „pompásan vadászgassanak”.”

        Azt hiszem, fel kell elevenítenem, ami Portestein grófról fellelhető és olvasható. 🙂

  3. Én örülök a csepegtetett méznek is, de bízom benne, hogy egyszer mégis megkapjuk a mézes csuprot!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük