Galambok – Damien és Elise / Centauri – regényrészlet

Centauri Észtország Prima Vista irodalom könyvfesztivál

Fotó: Centauri

2019.01.01. Kedves Mindenki! Legyen ez az év első bejegyzése, ha már lúd, legyen kövér, ha már újév, akkor legyen az első mindenben zsírúj 🙂 Tavaly párszor céloztam már egy készülő regényre, de még a legutóbbi napokban is szóba került, melyik lesz a következő, és milyen alapon döntök erről. Azt is írtam, hogy az új regényből hamarosan megjelenik nyomtatásban az első részlet, de mivel erre nem került sor 2018-ban, úgy döntöttem – többek között azért is, mert látom, milyen szívesen vesztek írásokat az “asztalfiókból” 🙂 – legyen itt a “bemutató” is. Az első nyilvános részlet.

Azért is illő ez az év első napján, mert 2019 egyik legnagyobb és legfontosabb feladata az lesz számomra, hogy ezt a regényt befejezzem, és eljuttassam a boltok kirakatáig.

Ha minden jól megy – s valamivel jobban, mint 2018-ban. Nehezen választottam részletet, mert Damien története – igaz történet alapján! – javarészt viszonylag sötét sztori, és nem akartam az év első napját nagy durvasággal kezdeni, ezért egy “világosabb” részlettel nyitom az évet – s aztán jövök a többivel is, videóval, bloggal, miegymással. Jó olvasást! És a legjobbakat 2019-re írónak és olvasónak egyaránt. Üdv: Cen’

P.S.: Majd elfelejtettem, pedig fontos. Segítséget kérek tőletek a “Galambok” megírásához. Holland és belga kapcsolatokra volna szükségem, olyan emberekre, akik ott élnek. Ha ismertek ilyen embereket, kérlek titetek, ajánljátok a figyelmükbe ezt a könyvet. Egyébként is örülnék, ha megosztanátok másokkal – hadd induljon egy kicsit erősebben ez az év 🙂 🙂 


Fotó: Centauri

GALAMBOK ELSŐ RÉSZLET

Damiennek pokoli szerencséje volt.
Ha az a galamb el nem téved, minden másként alakul. (Damien későbbi barátja, Dean)

1./ Elise Vandenberg egy álomvilágban élt a harmincas évek elején. Hollandia partvidékén, Amszterdamtól ötven kilométerre, egy Camperduin nevű, kis tengerparti településen, melyet délen hatalmas, kettős dűnerendszer választ el az Északi-tengertől, északról pedig egy gigászi, mindig zöld, mindig szélfútta gát. Camperduin ma is csöndes, álmos, kellemes hely, ahol minden második udvarban lovakat treníroznak, és a nap minden percében sirályok, hattyúk, vadludak tarkállják a levegőt. A legelők harsány zöldek az év minden napján, akárcsak Skóciában, s alig akad pár óra, hogy ne fújna viharos szél. Épp ez a szűnni nem akaró északnyugati szél épített valóságos erődöket a holland mélyföld és a tenger közé. Ahol ez az erődrendszer mégis megszakad – mint Camperduin északi határban –, ott az ember maga emelt gátakat a betörő víz elé. Camperduin gátjának zöldellő oldalát birkanyájak járják, s remek a kilátás az istenként dühöngő vízre. Tizenhat éves kora óta ezeken a gátakon sétált Elise Vandenberg is.
Camperduint a harmincas évek pezsgése sem érte el. Tipikusan az a hely volt akkortájt is, ahová az élete javát megélt ember vágyhat, hogy ott hosszú séták során rendet rakjon az emlékei között. A kettős dűnesor közepén, a szélárnyékos helyeken piknikelve élvezze a nap és az élet utolsó sugarát. Ugyanakkor Camperduin volt az a hely is, ahonnan az ott született fiatal egy idő után biztosan elvágyott. Így aztán Camperduin tengerpartján vagy visszavonult idősek sétáltak, vagy apró gyerekek és családok eregettek sárkányt, de kamaszok, és olyan fiatal fiúk és lányok, akik épp most kezdenék önálló, felnőtt életüket, csak egészen kivételes esetben. Az olyan pedig, mint Elise Vandenberg, aki a kínzóvá fokozódó elvágyódást gazdag fantáziavilággal szüntette meg, anélkül, hogy a többieket követve Amszterdamba menne, olyan ritka volt, akár a fehér holló.
Elise Vandenberg tehát úgy érezte: mindenkinél magányosabb. Elképzelhetett bármiféle csodás és meghökkentő találkozást, álmodozhatott szerelemről a napsütötte dűnék puha oldalában, ahogy telt-múlt az idő, egyre kevésbé hihetett abban, hogy egy napon valóban találkozik ott valakivel. Megszólítja valaki a dűnék között, lent a parton vagy a kőszórások végében, ott, ahol alvilági dörejjel magasra csapnak fel a hullámok. Gyakran érezte úgy magát, mint az a hajóroncs, amely a gát déli végénél kandikál ki a dühödt hullámok közül. Ennek ellenére szorgosan járta azokat a helyeket, ahol egy mesébe illő találkozás lehetőségét sejtette. Rossz idő esetén, és amikor ezt a szülei is engedték, rendszeresen ült be a gát és a dűnék találkozásánál álló apró kávézóba, ahol azonban újra és újra ugyanazokat az arcokat látta, és egyre csak késett és késett az olyannyira, egyre jobban és jobban vágyott „titokzatos idegen”. Ilyenkor elővette kis naplóját, és bejegyzett valamit, általában az időjárásról, aztán pedig pár sort „Anonymusszal” kapcsolatban. Így nevezte azt, akit évek óta keresett, és akivel rendszeresen sétált, utazott, beszélgetett. És szeretkezett is. Azt a férfit, akit sosem látott valójában. Ám Elise – talán olvasmányai hatására – hitt a csodában, és hosszú évek után is úgy érezte: Anonymus is olyan, akinek jönnie kell. Ha esetleg ő indulna el megkeresni a világban, biztos elkerülnék egymást. „Micsoda tragédia volna az!” – gondolta édes-keserű érzéssel Elise. Így aztán inkább tovább színezte azt a még meg sem kezdett életet, amit egyszer majd valóban élni fog Anonymus meg nem szűnő, minden addigi szerelemnél szebb és erősebb kötelékében. Addig is mitikus lények sokaságával népesítette be a környék viharverte szikláit, a dűnék labirintusát, az oda vezető ösvény sötéten suhogó fenyőerdőit, a part madarait, a gát mindkét oldalát, s végül odáig jutott, hogy egy nagy vihar után azt írta a naplójába:
„Visszavonhatatlanul megkívánta a tenger az eget. Azért van ez.”
Elise tehát, bár ő nem tudta ezt, visszavonhatatlanul haladt abba a hibás, rém romantikus irányba, melynek végén majd egy hajszál választja el attól, hogy egy közönséges férfi, ott helyben, Camperduin egy jelentéktelen faházában vagy egy közeli tanyán, egy életre tönkre tegye, Anonymus alakja elvesszen örökre, és Elise zokogva, hisztérikus dühvel tépje majd össze a naplót, mielőtt egy viharos napon a tengernek menne.
De Elise hitt a csodában. Hitt abban, hogy neki nem kell, nem szabad elmozdulnia onnan, nem kell Amszterdamba menni, még városnézőbe sem. Különösen erős lett ez a meggyőződése, miután legjobb barátnője, Lynn egyszer elcsábította. Elise fantáziavilága addigra már oly kérlelhetetlenül megerősödött, hogy Amszterdam, a nagyváros minden porcikájában idegesítette. Nem érdekelte semmi, és az első gondolata az volt: „Hogyan is lehetne megtalálni bárkit ebben a tömegben? Egészen biztos, hogy a nagy szerelmek, nem egy nagyvárosban köttetnek.”
Lynn jóval világiasabb, reálisabb, s egyszersmind felületesebb is volt, mégis, Elise és Lynn alapvetően jól kijöttek. Lynn számára Elise csak akkor volt igazán fontos, amikor nem mozdulhatott ki Camperduinból, de ahogy kitette a lábát onnan, rögtön elfelejtette.
Elise csöndesen, szinte lopva vált nővé. A kamaszkor zavarodottsága is igen rövid ideig tartott nála, amint fölfedezte önmagában a nőt, szinte ugyanakkor rátalált a partra, a dűnékre, a tengerre, a szélre és a titokzatos és vonzó Anonymusra is, és mire a környezete is ráébredt, hogy a kislányból kamaszlány, sőt nő lett, lemaradtak mindenről, ami abban a rövid időszakban Elise-zel történt. Nem volt mit tenni vele: nyugodt, ragyogó szépségű lánnyá, kisasszonnyá cseperedett. Egyik napról a másikra elbűvölő lett. Bárki tudhatta volna, hogy a rendes, szorgalmas, és titokzatos Elise-ben ezer és ezer megfejtésre váró titok lakik, de Camperduinban senki sem akadt, akiben felmerült volna, hogy e titkok egyikét-másikát megfejtse; elég volt az a ragyogás, az a szépség, s mindenek felett az a tény, hogy végre ott volt valaki, akivel nem volt semmi gond. Aki úgy van jelen, mint egy csodás park, mint egy pompás alkony, vagy váratlan szélcsend lent a parton.
Elise egy rövid, pár hónapos zavarodottág után, lassan, de biztosan egyfajta menetrendet alakított ki. Ha másban nem is, ebben tetten érhető volt, hogy romantikus énje mögött él egy praktikus Elise is. Ennek az öntudatlanul, automatikusan kialakult menetrendnek az volt a célja, hogy kerülje a káoszt, s ne keltse fel senki érdeklődését, ne kelljen számot adnia változásairól se az iskolában, se a családban. Fantáziavilágát is úgy tudhatta a leginkább biztonságban, ha a külvilág dolgaiban nincs változás, nem válik szertelenné, s a vágy, és Anonymus felfedezése nem megy semmi rovására. Elise tehát egy átlagos napon, épp úgy kelt fel, mint bármelyik diák, reggelizett, megfésülködött, fogat mosott, elment iskolába, ahol mindig példásan figyelt, kifogástalanul teljesített, legyen szó bármiről, iskola után szánt még némi időt a barátnőkre is, de épp csak annyit, ami kötelezőnek mondható, hogy ne tartsák őt rátartinak. A nap első felét tehát szokványos protokoll szerint, és voltaképp derűvel teljesítette, bár ez a derű abból fakadt, hogy tudta: jönni fog a délután is, amikor hazamegy, ebédel egyedül, ruhát cserél, felöltözik – és ebben az öltözködésben az adott időjáráson túl ott volt mindig Anonymus is – s vette a naplót és egy könyvet, majd sétálni ment. Át az erdőn, be a dűnék közé, ott rendszerint megállt, száraz időben lefeküdt egy szélárnyékos helyre, írt vagy olvasott, majd folytatta útját tovább, le a partra, mindezt minden lépésnél úgy, mintha volna vele valaki, mintha vele volna minden fa és a homokon minden redő, minden parton futkosó tengeri madár, minden feje fölé kanyarodó sirály – s így bandukolt észak és a nagy gát felé. A gátnál betért a kávézóba, ugyanazok az arcok mindig, rendszerint idős emberek vagy középkorú kirándulók, akik Elise számára egytől egyig egyformák voltak, hisz az ő szemében már csak egy fiatal, Anonymus-arcú férfi lehetett volna „más”. Mivel ilyen arc sosem került az útjába, némi jegyzetelgetés és teázás, esetleg egy sütemény után, felment a gátra, és elsétált a hajóroncsig. Álldogált egy darabig, fél szemmel folyton figyelve a környéken minden mozgást, a partvonalát követő ludakat, majd visszasétált a teázóig, s onnan már műúton vissza a házig. Az út végén mindig gyorsabban. Mert Elise Camperdiunban sem hitt – kizárólag a tengerparti találkozásokban.
Ezután nekilátott a leckéknek, nem mintha különösebben érdekelte volna a tanulnivaló, de nem is idegesítette. Nekilátott, hogy az este, amikor a szülei hazaérnek, már szabad legyen. Velük aztán – ahogy iskola után a barátnőivel – eltöltött bő egy órát, vacsorázott velük, végül visszavonult a szobájába, és gyakran zenét hallgatva, csukott szemmel ábrándozott, elképzelte a holnapi dűnéket, a holnapi szelet, és a holnapi tengert. Anonymust holnap. Anonymust és önmagát. Máskor csöndben olvasgatott két gyertya fényénél, s néha egy-egy fejezetnél akár egy órára is megállt. Látszólag monoton, fiatal lányhoz mérten ijesztően szabályozott életet élt. 

1936 októberében, az őszi szünet előtt – mely Elise számára maga volt a megváltás, az év legszebb szakasza – alig egy héttel, október 18-án, Elise ismét a dűnék között sétált. Az évszakhoz képest szokatlanul fagyos volt a levegő, a szél pedig viharos. Camperduintól két kilométerre azonban, a két dűnelánc közötti sávban, szinte mindig akadt egy szélcsendes rész. Elise úgy döntött, hogy odáig megy csak, ebben a szélcsendes övezetben táborozik le valahol és naplót ír. Kiérve a kisebb dűnék, zömmel fenyőerdővel borított régiójából, azt látta, hogy ezúttal a tomboló szél még a szélcsendes zónába is befúj, ezért észak-déli irányba keresgélni kezdett olyan zugot, ahová nem ér el mégsem. Amint így keresgélt, az erdő szélén, egy félig már lekopaszodott bokor tövében mozdulatlan madarat pillantott meg. Nem először talált ősszel legyengült madarat, hisz a Dániában, Norvégiában és Svédországban költő madarak milliószám vonultak Camperduin partjainál dél felé. Elise gyakran ült a gát tetején, s valahányszor madárcsapat húzott el a tenger fölött, azt mondta:
– Jó utat!
Camperduintól északkeletre, a nagy legelők túloldalán, a Hams- és az Amstel-csatorna találkozásánál élt is egy Sven nevű vén svéd, s tudta az egész környék, hogy nagy gyógyító. Bárki talált beteg hattyút, szárnyaszegett sirályt, elhagyott fiókát, verebet, rigót, ludat, bármit, rögtön a csatornákhoz, a szélmalomhoz vitte, Sven pedig minden jószágot befogadott.
A madár eleinte alig látszott, a szél berontott a védett zónába is, homok örvénylett a levegőben, az ágak csapkodtak, a madár hol kevésbé, hol jobban látszott. Elise közelebb ment, s mikor látta, hogy egy galamb van ott, félig-meddig fennakadva egy ágon, levette kis oldaltáskáját és bemászott érte. A galamb megadóan tűrte, hogy az ágak sűrűjéből kihalássza. „Akkor mégiscsak lesz ma egy utam, az öreg Svenhez” – gondolta, Elise, ám mikor alaposabban szemügyre vette a galambot, elbizonytalanodott. A madár csinos, aranyként villogó rézgyűrűt viselt a lábán.


Fotó: Centauri

2. / Damien – bár erről a harmincas években szinte még senki sem tudott – Európa legtitokzatosabb fiatalembere volt, s olyan első ránézésre jelentéktelennek tűnő foglalatosságnak élt, mint amilyen a postagalambtenyésztés.
Damien pályája során az első galamb, akitől sokat remélhetett, a K122 gyűrűszámú, deres kék hím volt. Az edzéseken remek időket repült, és már az első röptetések után minden más galambot maga mögé utasított. Damien fantáziája – mint minden, az első sikereket elérő amatőrnél lenni szokott – azonnal meglódult, és olyan sikereket vizionált a K122-es galambbal kapcsolatosan, amihez fogható sikereket a lóversenyzés terén, annak idején, St. Simon ért el az epsomi Derbyn, így aztán ez a galamb a St. Simon nevet kapta. Az első hivatalos versenyen azonban kellemetlen meglepetés érte Damient. A rajtnál – ahol Koppenhága mellől mintegy tizenötezer galambot indítottak útnak –, amikor a galambfelhő dübörögve útnak indult, amikor egymást érve a galambok ezrei kicsődültek a levegőbe, St. Simon meghúzódott a rajtkalitka hátsó traktusában. Csak órákkal később vették észre, hogy a magasan álló fakkban akad még egy galamb, s hiába zörgették mögötte a rácsot, egyre csak meglapult, végül kézzel halászták ki. Amikor feldobták a levegőbe, szinte visszaesett, és pár méterrel arrébb, a mezőn megült. Hiába kergették, csak annyit repült mindig, hogy el ne érhessék. Végül, újabb órák múlva, amikor már esélye sem volt semmire, végre útnak indult, délután két óra körül. Ha a felrepüléstől számítjuk az idejét, remek időt hozott, ám a rajt idejétől számítva utolsó lett. Épen és egészségesen szállt be Damien galambházába.
A dologra nem született magyarázat. Damien első elkeseredésében majdnem szélnek eresztette St. Simont, ám pár nap múlva a remek időt látva úgy döntött, ad még számára egy esélyt. Ismét egy koppenhágai futamra nevezte, arra gondolva, hogy amennyiben ezúttal elrajtol annak rendje módja szerint, előnyére válik majd, hogy ismeri már az útvonalat.
Október 2-án, reggel kilenckor indítottak közel nyolcezer galambot az ötvenezer frank összdíjazású versenyen, egy lőtér mellől. St. Simon ezúttal is megvárta, míg a galambok ezrei, a nagy tömeg kicsődül, és csak pár perc késéssel, az utolsók között repült ki. Ahogy azt később Damien látta, sokszor az ilyen galambok egyszerűen okosabbak a többieknél. Jól tudják, hogy a rajt körüli tülekedés, a többiek percekig tartó kerülgetése a levegőben, indokolatlanul sok erőt vesz el, mindjárt a legelején, gyorsulni és lassulni kell sokat, erre-arra kanyarogni, jóval célravezetőbb üres légtérbe kirepülni, rögtön magasra emelkedni, és amikor már megvan a repülési magasság, egyszerűen áthúzni a többiek feje felett. Damien gyakran nemcsak a szokványos jelölőgyűrűvel látta el galambjait, hanem megfestette a begyüket vagy a szárnybélést, hogy jól kivehesse a saját versenyzőit a rajtnál is, így kifigyelhesse, hogy melyik galamb milyen stratégiát választ. St. Simon az okos és taktikus, mérlegelő galambok sorába tartozott. Ennek ellenére erről a versenyről már haza sem tért. Se aznap, se másnap. Aznap zavartalan napsütés volt Európa nyugati felén, keleten az első felhőket csak az Alpok lábánál láthatott volna galamb, szél sem volt, a futam galambjai szinte hiánytalanul érkeztek haza, érthetetlen volt tehát St. Simon késedelme. Egy lehetőség maradt hátra, amely – legyen bármilyen az időjárás – mindig fenyegeti a versenyző galambot. Damien sem gondolhatott mást: talán sólyom vagy héja áldozata lett. Ha esetleg mégis visszatérne – gondolta Damien –, többet nem kísérletezik vele.
S valóban: St. Simon két hét elteltével sem került elő. Előfordul, hogy egy-egy galamb akár egy évet is késhet vagy akár többet is. Egyes galambászok kerengő galambokat tartanak, melyek nem távot repülnek, viszont hosszas keringés során olyan magasságokig jutnak, hogy szabad szemmel már nem is látni őket. A kerengő-tenyésztők gyakran tartanak postagalambokat is, és az elemi etikát nem ismerők kihasználják azt a jelenséget, hogy magasra keringő galambcsapat befoghatja, elcsábíthatja egy időre a versenyben szálló kiváló postagalambokat. Az ilyen tenyésztők pontosan ismerik a futamok idejét, azt is kiszámolják, hogy körülbelül mikor repülhetnek át fölöttük a verseny leggyorsabb galambjai, abban az időintervallumban felküldik a kerengőket, akik némi szerencsével lehoznak pár postát a dúcba. Ha ez megtörténik, a tenyésztő bezárja a házat, és elzárja az így megfogott madarat. Van, akik csak egy évre vonja tenyésztésbe, s aztán tovább engedi. Ezek a befogott majd ismét útnak engedett madarak néha egy év után is hazatérnek. Mégis, összességében, azok a galambok, akik egy hónappal a futam után sem érnek haza, általában eltűnnek örökre. Indokolt volt tehát, hogy Damien egy héttel később már levette St. Simon kérdését a napirendről. Már a nevét is kihúzta akkurátusan vezetett listájáról, amikor váratlanul levelet kapott a Holland Postgalambtenyésztők Szövetségétől, miszerint K122-es gyűrűszámú galambja megkerült a holland tengerparton, Camperduinnál, és egy bizonyos Elise Vandenberg viseli gondját.

FOLYT. KÖV. az egyik napilapban 🙂


Jákob botja (Magvető Kiadó, 2016)

Centauri Jégvágó újra (Magvető Kiadó, 2018)

Kalandos tél hóval, lóval, hullával – regényrészlet – Centauri

Antimon – nyomor és vérromantika / Centauri

Szilveszter a Flathead-tónál – Jégvágó, 2013

Galamb-akrobaták – novella galambokról

32 Comments:

  1. Szabó Edit

    Jól indítod az évet! Köszi! 🙂 🙂

    Ez a “világosabb” részlet nagyon ígéretes, megint van mire várni. Jó lenne, ha minél előbb be tudnád fejezni, és még az idén könyv formát öltene. Már nagyon kellene egy új Centauri regény a polcra!

    Azt az egyik napilapot pedig erősen figyelni fogom! 🙂

  2. Te egy igazi kaméleon író vagy! Annyira más ennek a regénynek a stílusa, mint az eddigi könyveid, de mégis, minden sorából felismerhető vagy. Nincs még egy ilyen író, mint Te.

    Nem csodálom, hogy a kritika nem tud veled igazán mit kezdeni. A legjobbal nehéz is. Aki nem ugyanazokat írja unos untalan, azt nem tudja megfogni.

    Remélem, idén a kezemben tarthatom ezt az új regényedet is!

    Sok erőt, kitartást és egy nagy adag szerencsét kívánok hozzá!

    Rajtunk szerintem nem fog múlni, mi biztosan elolvassuk majd! 🙂

  3. Ibolya Nagy

    Ígéretes, nagyon ígéretes, sokat sejtető évszámmal, postagalambbal…
    Előttem szólók sok minden mást elmondtak. Megtisztelő, hogy megismerhetjük új regényed egyes fejezeteit. Hála érte!
    (erősen foglalkoztat a kérdés, hogy a szombati újságot is megvegyem-e a Szép Szó mellékletért, ti. a múlt szombatit megvettem és nem volt benne, amit kerestem😞🤔😊)

  4. Ha visszagondolok, az elmúlt két évre, talán három készülő regényből is osztottál meg részletet, de lehet volt az több is. Nem tudom melyik éned választja ki azt, amit szeretnél befejezni. Emlékeim szerint ahány regény, annyi kor, annyi világ, annyi stílus. Biztos nem csak rajtad múlik, hogy a gróf története, talán egy sci-fi lesz a következő, vagy útjukra engeded-e a “Galambok”-at . Én az utóbbinak örülnék jobban, de biztos a többi is itt lesz majd a polcon.
    Hollandia és a szelek? Unokabátyám 20 évet élt ott. A mikor hazatelepült, és sok év után először találkoztunk, nagyra nyílt szemekkel néztem, hogy mi lett a nagy bozontos hajából. Erre ő csak annyit mondott, ” Tudod hugi, Hollandiában mindig fúj a szél” 🙂

    • ez nagyon szép! 🙂 – Ami a köteteket illeti: elsősorban én döntök. A napokban írtam arról – azt hiszem Szabó Editnek válaszolva – hogy pl. a Kalados tél még egy ideig nem lesz. A gróf sztorija ott akadt el – ha emlékszel esetleg még – amikor a kézirat eléggé el nem ítélhető módon egy döglött wincsin rekedt (s ott dekkol azóta is). A Jákobot az követte volna, de nincs erőm ugyanannak a regénynek újra nekiállni, és még bízom a csodában, hogy egyszer visszakapok mindent, ami azon a wincsin pihen 🙁 🙂 A Galambok épp úgy, épp olyan kitartóan és nagy erővel dolgozik bennem, és íratja magát, ahogy korábban a Jégvágó vagy a Jákob – azt is mondhatnám: ebből a szempontból a regény dönt. Szóval, jó eséllyel a Galambok jön, már csak az kell hozzá, hogy lehetőségem legyen befejezni még az idén (2019-ben). Egy regény brutálisan nagy meló, ennek megfelelően rengeteg idő, és voltaképp teljes, még inkább dupla vagy tripla embert kíván. 🙂

  5. Majd elfelejtettem, pedig fontos. Segítséget kérek tőletek a “Galambok” megírásához. Holland és belga kapcsolatokra volna szükségem, olyan emberekre, akik ott élnek. Ha ismertek ilyen embereket, kérlek titetek, ajánljátok a figyelmükbe ezt a könyvet. Egyébként is örülnék, ha megosztanátok másokkal – hadd induljon egy kicsit erősebben ez az év 🙂 🙂

    • Nagyné Ica

      Természetesen megy a megosztás! 😉 …ezen felül, hogyan tudnánk segítséget nyújtani a regény megíràsàhoz? Nekem “közvetett ismerősöm”, kolléganőm családja él Belgiumban.

    • Ibolya Nagy

      Sajnos holland és belga kapcsolataim nincsenek, de természetesen megosztom.

    • Sajnos, illetve családi szempontból nem sajnos, de már nem él senkim ott, még ismerősöm sem. Utrechtben élt anno az unokatesóm, de már rég itthon, nem is olyan messze tőled. 🙂

  6. Nagyné Ica

    Ha emlékezetem nem csal, erről a galambról már írtál korábban, még a FB-os időkben és akkor jelezted, hogy egyik regényed főhőse lesz. És íme itt a válasz. 😊 Nagy titkok és rejtélyek kibontakozására van kilátás. Izgulhatunk jó sokáig.
    Viszont választ kaptam a minap a gróffal kapcsolatban feltett kérdésemre… Sajnos nem fiókban van “mellékvágányon”, hanem egy rejtélyes elektronikus cella mélyén lapul, remélhetőleg nem örökre, halálra ítélve.

  7. Micsoda évkezdés, máris imádom Eliset és Damient-a gerlepárt:-)))Osztva.

  8. Benéné Lakatos Enikő

    Tisztelt Centauri!
    Itt ennél a regényrészletnél kívánok a 2019-es évre is eredményes írói munkálatokat, hozzá pedig jó egészséget! Várom az újabb regényt 🙂

  9. Szabó Edit

    Bóklászok az fb oldaladon: keresek valamit. Tudtam előre, hogy nagyon lassan fogok haladni, mert meg-megállok olvasni. 🙂
    Találtam valamit, aminek – szerintem – muszáj idekerülnie, hogy meglegyen itt is:

    “Most ez a történet húz magához a legjobban. Termonukleáris erővel. Ez a legkülönösebb barátság, amiről valaha hallottam, s egyúttal egy olyan szerelem története is, amibe kívülről lehetetlen belátni, amely a megszokottnál is erősebben kizárólag két ember bizalmas, örökérvényű viszonya. Hogy mégis utat lehessen vágni e szerelem sűrűjébe és egy szinte már ijesztően erős barátság kulisszái mögé is beláthassunk, szükség van egy médiumra. Ez esetben nem is annyira én leszek a médium, hanem az egyik kulcsszereplő. Ő az, akivel együtt élek.
    Van egy kisház a kertemben, amelyre tegnap kitüntető figyelemmel tekintett le a nap, s amely fölé pár perccel később kettős szivárvány borult. A médium, a kulcsszereplő ennek a kisháznak a padlásán él. Tegnap délután, látva, hogyan izzik a kisház, hogyan feszül fölé két szivárvány is, úgy gondoltam: jó idő ez regényírásra. A médium még sosem repült. Olyan helyről hoztam, ahol erre nem volt módja. Pár hete van itt. Tegnap nyitottam ablakot neki először. Félve tekintgetett kifelé. Nem tudom, mikor szánja el magát. Nem tudom, visszatér-e, ha végre kirepül. Bárhogy lesz is, ha elszáll és nem látom többé, így lesz a regényben is. Ha marad, és nap mint nap látom a tetőgerincen és az égen, akkor a regényben is így lesz.”

    /Centauri/

  10. Marsovszki Viktória

    2017. július 9.
    A téma már megtaláltatott, sőt a történet is nagyvonalakban megtalált, Cen’.
    Vajon hol tartasz most? 2019. július 15-én?
    Remélem már a szerkesztésnél. Végzed ezt a három egész embert kívánó “kegyetlen” munkát. Azt is remélem, a Kék Angyal kegyes hozzád, etet, itat, füstöt is csókol beléd eleget. szeretkezik veled, olyan erővel, hogy kiheverd a szörnyű verést, amit kaptál tőle a fölösleges oldalakért. amelyeket most ki kell ir(ta)nod a regényedből.
    GALAMBOK. Ó, de várom. ♥♥ Damien és Elise regényét. És még sokan mások is! Hogy együtt örüljünk, Cen’. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!
    San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN: "„Ezer éve” ígértem egy cikket egy olyan jelenségről, amiről magyarul nem találni semmit, holott méltó volna a világhírre." 2020.08.08. 13:18

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN:
    "Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.
    "Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."
  • MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA

    MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA
    "„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."
  • HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA
    "Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA
    Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

    KERT A VADONBAN

    KERT A VADONBAN
    Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

    KERT & VADON "Mindig történik valami. Most például örökbe kellett fogadnom egy egész "csonka családot." 2020.07.17. 12:18

    KERT & VADON
    "Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK
    Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG
    "Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?
    Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?
    Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
    Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.
    A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET: "Jobb világban élnénk, ha erről széles körben tudnánk." 2020.05.01. 08:35

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET:
    "Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK? "A közép- és a felső osztálybeli nők a beteges megjelenést sminkkel is igyekeztek elérni. Úgyis mondhatnánk: tébécésre sminkelték magukat." 2020.04.24. 05:08

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK?
    "Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS "TELJES TESZTELÉS" - A SARKSITE-ON: "De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét." 2020.05.07. 19:21

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS
    "Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB "SZTORI", AMIT VALAHA ÍRTAK: "Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?" 2020.04.10. 16:01

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB
    "Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA: "A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket." 2020.04.06. 20:28

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA:
    "A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM? "A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez." 2020.05.03. 12:29

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM?
    "Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK? "Szeretnék adni nektek az ünnepre valami kedveset, s találtam is valamit. Rettentően tanulságos és aranyos!" 2020.04.11. 18:20

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK?
    "De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

    FILMAJÁNLÓ: "Bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban" 2020.04.05. 19:36

    FILMAJÁNLÓ:
    "Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA: "A kakukk valóban okos, agyalós madár, mégis néha épp az eszessége miatt jár pórul. Pontosabban azért, mert ennek az eszességnek is vannak határai." 2020.04.08. 19:33

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA:
    "A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN? "Már nem is tudom, mióta vagyok itt önkéntes karanténban, de talán úgy 6-7 hete. Rögtön az elején arra lettem figyelmes, hogy géphangokat hallok a völgyből." 2020.03.29. 17:51

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN?
    "Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "