FONÓ (keletkezésem története)

ÁMORSZÉRUM
Kereken 20 évig csak írtam, így aztán a regények egy része még nem jelent meg. Itt ezekből a „jövőbéli” regényekből adok ízelítőt. Jó böngészést!

Nyilvánvalóan szerelmes lett, bár a tőle elvárható, teljesen tisztázatlan formában: akit szeretett vagy szeretni akart, az nemcsak a férfi és női princípium között lebegett félúton, akár ő maga, hanem a létezők és nem létezők világa között is. Larusz ettől nyugtalan lett. Ő volt az egyedüli, akinek szüksége lehetett a tanfolyamra, és egyedül ő lehetett annyira naiv, hogy elhiggye: ezen az érzésen, ami évezredek óta itatja át, kínozza-égeti-őrjíti férfiak és nők millióit, egy belvárosi irodaház második emeleti előadójában segíthetnek.

Centauri FONÓ író regény irodalomTafy három napig ölelt egy fát. Megtehette: hosszú, csöndes, indiánnyár kényeztetett minket, nem esett, nem fújt, hajnalban pedig még harmat se volt. Atera Flamma az első napon még büszkén beszélt Tafyról, merthogy a fiú vitézül keresi a szerelmet, nem úgy, mint én. Csak akkor töltötte el az aggodalom, amikor lökött barátunk estére is kint maradt.
Másnap reggel, amikor Tafy még mindig a fát ölelte, a ház előtt bagózva, Atera reggelijét várva azon lamentáltunk, hogyan bírhatja, hiszen ha csak egy levélpapírt tart az ember, tíz perc után megfájdul a karja. Erigon úgy vélte, hogy Tafy valójában nem is öleli, hanem fennakadt rajta vagy nekitámasztotta magát. Papilio megjegyezte:
– Még ha úgy dől hozzá, mint egy partvis, akkor se lehet könnyű, bizonyára zsibbad.
Romantikára hajlamos barátunkból, Laruszból rögtön kibújt a részvét és így szólt:
– Nem akadt fent és nem támaszkodik. A hit tartja ott.
Sokáig nem történt semmi említésre méltó, Larusz gyomra többször korgott, Papilio elszunyókált a hintaszékben, Erigon nyomott néhány fekvőtámaszt, megvizsgálta a bicepszeit, elég kemények-e, én rágyújtottam a harmadik cigire is, és láttam, hogy észak felől, alacsonyan, az erdő felett két kanadai lúd húz el néma csöndben és sietősen. Épp eltűntek a Grottó bukkanója mögött, amikor teljes harci díszben, fűzős gumicsizmában, hátizsákkal, válltáskával, nyakában notesszel és grafitceruzával megjelent a küszöbön Barbitál, szétnézett, megállapította, hogy remek az idő mindennemű kutatáshoz, és egy pillanatra megakadt a szeme Tafyn is:
– Legalább volna azon a fán némi moha!
– Miért? Nincs? – kérdezte Erigon.
– Nincs – válaszolta Barbitál, bepakolt a kocsiba és elhajtott. Legalább százlábnyira járt már a háztól, amikor Erigon felüvöltött:
– És zuzmó?
Atera valószínűleg szándékosan húzta-halasztotta a reggelizést, hogy azért büntessen minket, mert Tafy akaraterejét némi fölényességgel szemléljük. Gondolom ezt abból, hogy kilépve a házból, tűntetően haladt el közöttünk, súrolva Ventura székét, átszökkenve kinyújtott lábam fölött, és eltávolodva tőlünk, egy pillanatra visszasandított, azzal a komoly, nőies, anyáskodó és mégis szigorú, délvidéki tekintettel, amivel terrorizálni tudta a legrészegebb fonósokat is, majd lesietett a ligetbe, egyenesen Tafyhoz, hogy megetesse.
– Hát öregem, én ilyet nem basztam még! Tökre elegem van – jelentette be Erigon és visszament a házba. Némi csönd után Papilio azt súgta:
– Én meg tökre leszarom Erigont.
Atera minden imádatát és szeretetvágyát Tafyra fecsérelte azokban a percekben, aki engedelmesen tátotta a száját; Atera katonákat fabrikált, hogy egyiket a másik után a csőrébe dugdossa. Szegény jó Larusz majd’ elcsöppent, úgy bámulta őket, és mintha a csecsről leszakadni képtelen kölykeiben gyönyörködne, azt mondta Papiliónak:
– Jó étvágyuk van.
– De hisz Atera nem is eszik.
– Mit számít az?
Ekkor újra megjelent a két lúd: pontosan azon a nyomvonalon, amelyen észak felől repültek korábban, most végigszárnyaltak ellenkezőleg is.
– Kanadai ludak – mondtam, de nem reagált senki. Nem bántam, mert a csönd azt is jelentette, hogy Ventura kussol. Az pedig, tekintve a druida kiveséző, kibelező, agyfelmetsző természetét, már fél siker. Erigon zsíros kenyérrel tért vissza és újra közénk telepedett. Papilio úgy tett, mintha valami érdekeset látna a ligetben, fel is kelt a hintaszékből és Larus mellé állt:
– Figyelj csak! Ez nem olyan, mint egy szabadtéri mise? Nézz oda! Atera a pap, Tafy meg áldozik.
– Aha, aha, csakugyan – helyeselt Larusz.
Erigon más véleményen volt:
– Szerintem meg tökre olyan, mint egy diliház hátsókertje. Atera az ápoló, Tafy meg az elmebeteg.
– Szerinted ugyanazok? – fordult hozzám Larusz, amikor a ludak harmadszor is feltűntek a liget felett, és megint északról szálltak délnek. Figyeltük őket egész nap, ahogy ide-oda szálldosnak, mindig ugyanott, ugyanolyan magasan, mintha láthatatlan pályakötélen csörlőznék őket, tíz-tizenöt percenként, egészen estig, de nem tudtuk megérteni, miért? Amikor Atera feljött, a reggelire is sor került.
– Na végre – mondta Erigon, minek következményeként mindenki kapott lágy tojást és sajtot, paradicsomot és citromos teát, sőt a kávé mellé két kocka csokoládét is, csak ő nem. Egy pohár vizet se. Kérdezte is:
– És én?
– Te egy bunkó vagy – válaszolta kurtán Atera és a konyhában hozzálátott az ebéd elkészítésének. Tizenegy felé verejtékezve, halálos tempóval átviharzott rajtunk Barbitál, mivel itt hagyta az egyik mohahatározót, kiugrott a Musztángból, beszaladt a házba, vissza a kocsiba, és egy árva szó nélkül elhajtott a már vagy ötvenedszer ingázó kanadai ludak alatt.
Tafy továbbra is ölelte a fát, és természetesen ő ehetett elsőnek a zöldborsó főzelékből, ami nagyon későn készült el, úgy három óra tájban, mivel Atera állandóan megszakította a főzőcskézést azzal, hogy lement a ligetbe Tafyt itatgatni és törölgetni a homlokát. Estére sokat romlott a helyzet, mert vacsora után rövid ideig ő is a fát ölelte, csak épp a másik oldalát. Larusszal már azon gondolkodtunk, lemegyünk mi is, hátha valami komolyabb baj van, de rendkívül kellemes volt az este, az évszakhoz képest enyhe és szélcsendes, ezért inkább a fürdőzés mellett döntöttünk. Én úsztam, Larusz sirálytollakat gyűjtött, ugyanis azt tervezte, hogy új ecsettípust fejleszt ki, amiből nagyon meggazdagszunk.
Két nap múlva már engem is nyugtalanított a faölelés; előző éjjel Barbitál utasítására Atera bezárt a fészerbe, ahogy Tafyt szokta, ha túl sokat iszik, s csak hosszas dörömbölés után engedtek ki; jéghideg csapvizet kaptam, forró hosszúkávét meg egy aszpirint, és csak akkor tudatosodott bennem, hogy Tafy az éjjel még a duhajkodás helyett is azt a kurva fát ölelte, bár az is lehet, hogy csalt, sötétedés után talán elengedte és a tövében aludt. De ha csak nappal karolta, akkor is szép teljesítmény és rendkívül ijesztő. Három napon át. A kanadai ludak is csak két napig bírták az ingázást. A harmadik nap délelőttjén majdnem orvost hívtunk Tafyhoz (zagyvaságokat beszélt és láza volt), Larusz pedig a sirályecset-biznisz előkészítése közben beteg hattyút talált a parton (Barbitál szerint énekes hattyút), aki úgy szédelgett az iszapon, ahogy mi szoktunk az abszinttól. Felhozta az ölében, (Erigon: Bakker, milyen bazinagy liba!) bezártuk a fészerbe, vizet adtunk neki, Barbitál kukoricadarát hozott, Atera pedig mokkáskanállal éppúgy diktált bele egy összetört maripent, ahogy reggel nekem adott aszpirint.
Tafy azt hitte, hogy a fában van valaki. Erigon nem véletlenül akadt ki, bár nem nyílt módja a látványos kiborulásra, mivel Papilio igen erőteljesen fogalmazta meg véleményét Erigon és a nők közötti viszonyról:
– Tafy azt hiszi, hogy a fában van valaki. Ráadásul egy nő. Ami, ugye jó nagy hülyeség. De te meg, barátom, azt hiszed minden nőről, hogy fa, amiben senki sincs.
Hozzá kell tenni, hogy ekkor Erigon nem azért távozott, mert megértette Papiliót vagy a probléma lényegét, hanem mert jól érzékelte, hogy aprótermetű pilótánk felé a rokonszenv és baráti érzés tömege árad, míg felé ennek inverze, vagyis ellenszenv és lenézés, és nem volt kéznél olyan lány sem, aki voltaképp nem bánja, ha őt olyan fának tekintik, akiben senki sincs, így Erigon azonnal felfogta, hogy jobb odébbállni és csak este jött vissza egy cédácskát csókolgatva.
Vacsora után Atera sikongása szakította félbe a szokásos ejtőzést és a tarokkpartit.
Bárhogy turkálok az emlékek között (megtettem ezt Larusszal és Papilióval, valamivel később Tafyval együtt is), egyetlen esetet se tudok, amikor Atera Flamma hisztériázott. Egy sikkantás, egy juj, egy jaj, könny sem hagyta el soha, legalábbis olyan sikkantás, juj, jaj vagy könny, amit láttunk-hallottunk is, de tény, hogy a harmadik nap estéjén, amikor a parti fürdőzés és kiadós vacsora után épp inni készültünk, Atera úgy sikongott, akár egy gép, amiből váratlanul elfolyt az összes olaj. Nem emberi hang volt az, mintha a szoprán-ködkürt gombja ragadna be egy süllyedő hajón; olyan hang hagyta el, aminek egyik fele hallik, a másik fele pedig inkább fáj; olyan hang, amit majdnem látsz is; átrendeződött tőle a homok; ha tovább tart, beleőszülünk. Mindig azt hittem, hogy valójában nem akarok a gyönyörű Atera Flamma szobaistene lenni, de amikor sikítása a ligetből a házig felért, és mint egy sötétben szálló szablya, telibe talált, rájöttem: a közelében mindig boldog voltam. Csak most nem! És talán soha többé nem leszek képes úgy gondolni rá, azzal a makacs és csöndes, alapjában mégis derűs elutasítással, mint azelőtt. Mert az a hang nagyon hasonlított ahhoz, amilyennek a saját halálom hangját képzelem – amikor egy széles, rozsdás uszály lassan, de megállíthatatlanul préselődik fel a hosszú kavicspadra.
Tafy azért tartott ki három napig, mert azt hitte, hogy egy lány van a fában. Ha benne volt, szerintem meghalt, mint a lepke, ha beszorul a bábba, épp amikor Atera felsikoltott.
Volt persze előzmény is. Talán nem kellett volna, de elmeséltem Tim Trin történetét; hogy egy éjszakai stoppolás során úgy döntöttem, nem kísérletezem tovább. Átbukdácsoltam az árkon, bearaszoltam az útszéli erdő sötétjébe, kitapogattam egy puhább helyet, kiterítettem a hálózsákot, kiléptem a bakancsból, és bebújtam; nem láttam semmit, csak az égen néhány didergős csillagot. Reggel arra ébredtem, hogy az arcom valószínűtlenül forró és rendkívüli vonzást érzek, épp olyat, mint amikor szeretnék visszaaludni még két napra, ám ez a vonzás arra ösztökélt, hogy nyissam fel a szemem, és akkor megláttam – életemben először – Tim Trint, aki épp ott aludt az erdőben, ahol én. Úgy feküdtünk egymáshoz egészen közel, mintha együtt róttuk volna az utat évek óta. Az arca pontosan olyan volt, mint amilyennek gyermekkoromban, egy feledhetetlen álomban láttam. Mindez a tél elején történt, aznap éjjel hullott egy kis hó, csak annyi, hogy köröttünk minden fehér legyen; az én zsákom olajzöld, Tim Triné jácintkék volt. Sokszor aludtam hóban addig is, de sose botlottam lányba, aki ugyanezt tette volna. Tim Trin lehelete az arcomat érte, sötétbarna, mandulavágású szeme, könnyű, vékonyszálú, meleg haja, és finom gidaillata volt; ő sem látott engem korábban, hacsak nem egy feledhetetlen, gyermekkori álomban; sokáig nézett rám kíváncsian, barátságosan, de mosolytalanul; amit először hallottam tőle, a következő volt:
– Ami neked az Isten, nekem az a Hó.
 Mire én:
– Szia!
Szegény Tafy azt remélte, hogy vele is megeshet efféle. Sötét erdőkben, parkokban, mezőkön, lápok mentén bolyongott kitartóan; azt remélte, hogy előbb-utóbb rátalál valaki, talán éppúgy, ahogyan én bukkantam rá Tim Trinre. Ez végül is a dűnék között következett be. Olyan helyen éjszakázott, ahová nem volt szabad bemenni, se neki, se másnak, mert az ösvények mentén vándorolásba fog a homok, és ami sok ezer év alatt kialakult, a turisták miatt pár év alatt tönkremegy. Amit Tafy több hónapos csavargásból kihozott, mindössze ennyi volt: két igen barátságtalan dűneőr. Ezek után kezdett saját teóriákat gyártani és jutott el odáig, hogy az ő Tim Trinje egy fában van.
A Tafy ájulását követő hetekben Larusz állapota is romlott. Arra kért, hogy míg bambusszal a parti homokba egy óriási lányt rajzol, a dűne tetejéről irányítsam. A lányt Pim Prinnek hívta. Majdnem egy teljes napot bajlódtunk az első verzió elkészítésével, tucatszor egyeztettük a kézjeleket, és ő százszor értette félre. Végül úgy gondoltam, hogy Pim Prin, a parton, elkészült. Intettem, Larusz feljött, lenézett és azt mondta:
– Ez nem ő.
Gutaütés kerülgetett, míg Atera csípőre tett kézzel mustrálta a legújabb lányt:
– Kezdésnek nem rossz.
– Tök jó! Jó nagy zombi – lelkesedett Erigon.
Tafy úgy vélte, hogy amennyiben nem Tim Trint, hanem Pim Print akarjuk megrajzolni, fordítva kell hozzálátnunk, vagyis Larusznak kell a dűnéről engem irányítani. Próbáltam megúszni ezt a bizonyos második kísérletet, de Larusz kétségbeesve magyarázta, hogy ha nem segítek neki másnap, a kézjelek gyakorlásával kell kezdeni megint az egészet, bárki helyettesít. Másnap én álltam a parton, kezemben a bambusz, húzkodtam a vonalakat, míg a többiek a dűnéről instruáltak. Csak Atera jött le néha, enni-inni adott és láttam rajta, hogy a türelmemet igen sokra tartja. Pim Prin legalább olyan szép lett, mint amilyen Tim Trin volt. Larusz őrült hosszú hajat rajzoltatott, arra ment el az egész délután, és elsírta magát, amikor alkonyatkor az óriási lány néhány pillanatra éles kontúrokkal rajzolódott ki a parton.
– Él – mondta, és mintha ez kétségbe ejtené, leroskadt. Nemigen tudtunk, mit szóljunk, de a lovagias Erigon feltalálta magát, kezét bajtársiasan, egy püspök kenetteljességével tette Larusz vállára:
– Megértelek öregem, ez nem semmi. Ez a csaj még az űrből is látszik! Kár, hogy nem kefélhetsz vele.
Erigonnál is nehezebben viselte Larusz azt, hogy éjjel feltámadt a szél, épp dagály idején, és a partot úgy elárasztotta a víz, hogy hajnalra az űrből látszó lányból csak egy csípővonal maradt. Larusz sápadtan lépett be az ajtón és megállt. A reggeliző Erigon teltszájjal azt kérdezte:
– Na, hogy van a homoki bige?
Erre Larusz beszaladt a szobába és bevágta az ajtót. Ilyen se volt még, hogy az ajtót csapdossa! Erigon vállat rándított:
– Valami barom biztos farkat rajzolt neki az éjjel – mondta és begyűrte az újabb falatot. Otthagytam a grogomat és felsiettem a dűnére. Láttam, hogy Pim Prinnek annyi, a dagály és a vihar teljesen elmosta.
Papilio, aki bizonyos értelemben éppolyan józan volt, mint amilyen kicsi, egyik este azzal állított be, hogy megjelent neki egy bizonyos Papilia, míg ő álmában a vitorlázógéppel repült, háromezer-hétszáz méter magasan, enyhén süllyedő légnyomáson, mert a műszerekre álmában is odafigyel az ember, a lány pedig ott állt két, magasan sodródó cirrus között, nem a felhőkön, hanem a semmiben, épp középen, fényes nappal, és azt mondta:
– Nekem az Ég olyan, mint neked az Isten.
Még Aterának is világos volt, hogy itt valami össznépi, vírusos férfielmebaj terjed, ám akkor jött Erigon egy újsággal, kihajtotta a nekünk szánt résznél, és az asztalra dobta:
– No, barátaim, ez kell nektek! Meg vagytok mentve.
De mi fásultan kutyulgattuk a kávét, szürcsöltük a teát, piszmogtunk a kétszersültekkel, felvágottal, paprikával. Elsőnek Atera vette fel a lapot, beleolvasott, visszadobta és rosszalló pillantást küldött a diadalittasan, középütt álló Erigon felé.
– Hé, fiúk, pillantsatok csak bele! Ne foglalkozzunk most Aterával!
Az újságban a keres-kínál rovat alatt, a szolgáltatások között a következő keretes hirdetés állt:
Szerelem kínozza? Nem tudja, kit szeret? Akit szeretett, elhagyta? Akit szeretne talán, nem találja? Szabadulni akar ettől a gyötrő érzéstől? Forduljon hozzánk! Iratkozzon be az
ÁMORSZÉRUM TANFOLYAMRA.
Hárman mentünk el: én, Larusz és Tafy. Bennem csak kíváncsiság volt, semmi más, rég megbékéltem a helyzetemmel, például azzal, hogy nem állhatok Tim Trin istenének helyére, se istenné, se hóvá nem válhatok; alapjában elégedett voltam azzal, hogy Atera Flamma mindig készen áll, mindig itt van, vagy ott, ahol éppen én vagyok, azt hiszi, hogy övé a lelkem, és csak arra vár, hogy a lelkem után, mintegy bonuszként megkapja a testem is. Tafytól távol állt bármiféle megbékélés vagy a lemondás képessége, épp olyan hévvel kereste az ő párját, pólusát, mint tíz évvel korábban, viszont az ebből eredő véres érzésekre kidolgozott, brutális receptjei voltak. Nem véletlenül halt meg évente legalább egyszer. Tehát őt ez a tanfolyam egyáltalán nem érdekelte, oda se figyelt arra, hogy az asztalnál mi történik, azért sem, mert a bábban rekedt lepkével együtt Tafy esze és szíve is a fában maradt. Hetek teltek el mióta Atera Flamma gyönyörű testgépéből elfojt az olaj és felsikoltott, ám Tafy ugyanazzal az apátiával ücsörgött ott, mintha ez a nap is, az a bizonyos harmadik nap volna.
És Papilio? Bosszantó derűvel számolt be arról, hogy az égi lány azóta is, mindig, ha felszáll, megjelenik; hol a cirruszok között, hol az altocumulusok alatt, ha süllyed a légnyomás, kicsit feljebb, ha emelkedik, kicsit lejjebb, de mindig, és csak neki, amitől ő maradéktalanul boldog, nem hiányzik neki semmi és senki, egy ilyen tanfolyam a legkevésbé, és ahogy ezt mondta hidegrázás szaladt végig a testén, az arca kipirosodott, összegömbölyödött a párnák között, mint egy sünkölyök és a faliórára nézett: hány óra maradt a következő felszállásig?
Laruszt viszont életében először gyötörte meg olyasmi, amit szerelemnek, vagy a szerelem hiányának mondhatnánk. Ekkor harminc körül járt, bár továbbra se látszott húsznál többnek, éppúgy kortalannak hatott, mint a kilencvenes évek elején – és nemtelennek is. Férfiasnak se, nőiesnek se, de még köztesnek se tűnt; a világhoz és a szerelemhez, férfiakhoz és nőkhöz való viszonya is ilyen nehezen behatárolható maradt. Bámulta az alkonyokat, festegetett, újabban kiagyalta a már említett sirálytoll-ecsetes bizniszt, odaadóan ápolta a parton talált énekes hattyút (amit ezért Erigon Larusz-libának csúfolt), lehettünk oltári bunkók vagy országos seggfejek, ha minket nézett, előbb-utóbb mindig elérzékenyült, és ennyi. Úgy tűnt: boldog volt mindig, most is az, és az marad, míg világ a világ, ám most valami változott benne mégis. Nyilvánvalóan szerelmes lett, bár a tőle elvárható, teljesen tisztázatlan formában: akit szeretett vagy szeretni akart, az nemcsak a férfi és női princípium között lebegett félúton, akár ő maga, hanem a létezők és nem létezők világa között is. Larusz ettől nyugtalan lett. Ő volt az egyedüli, akinek szüksége lehetett a tanfolyamra, és egyedül ő lehetett annyira naiv, hogy elhiggye: ezen az érzésen, ami évezredek óta itatja át, kínozza-égeti-őrjíti férfiak és nők millióit, egy belvárosi irodaház második emeleti előadójában segíthetnek. Finom riadtsága, nőiessége mutatkozott meg abban, hogy bár látványosan örült a hirdetésnek, arra gondolva, hogy egyedül kell mennie, pánik lett úrrá rajta. Mivel önzetlenül segítettem neki Pim Print megrajzolni, engem kért fel gardedámnak. Amikor Tafy meghallotta, hogy igent mondok, azt gondolta, ezt ő sem hagyja ki, mert talán úgy képzelte el azt a tanfolyamot, mint egy sörfesztivált.
Rendkívül szeles idő volt, egész nap havazott, de a hópelyheket bekebelezte a sár. Barbitál nem adta oda a kocsit, arra hivatkozva, hogy legutóbb viszont igen, így gyalog indultunk a város felé; a goromba időjárás miatt, és mert sürgetett az idő, nem a parton, hanem a városba vezető úton. Félóra alatt értünk át a dűnék között és enyhén emelkedett hangulatban álltunk ki a 31-es útra. Larusz életében először stoppolt, hiába nyugtattuk, a lábát rázta, és folyton körbetekintgetett.
– Nem kell szétesni – tanácsolta Tafy és konyakkal kínálta.
Én a végletekig higgadt voltam, nem fásult, de alapvetően érzések nélkül való, majdnem tökéletesen boldog, mint mindig november táján; nem érdekelt, hová megyünk és miért, Larusz ideges-e vagy sem, Tafy mennyit iszik; nekem jó volt ott, ahol épp álltunk, de ha poroszkálásba kezdtünk, az is megfelelt; vastagon öltöztem, reggel megtaláltam a két éve elvesztett irhakesztyűt, Atera pedig – édes nő, közelgő halálom – rám adta a bordó szaténsálat is; két nadrágot vettem fel és a pár nappal korábban Tim Trintől légipostán kapott, béléses, mahagóni-barna bakancsot. Tafy piros, kockás inget húzott magára, arra sárga trikót pulóver helyett, kabát gyanánt pedig kék kockás flanelt; egyiket se gombolta be, őrülten csapkodott rajta a sok laza rongy, a haja a szemébe hullott, szemlátomást didergett, amit időről-időre a laposüveg meghúzásával orvosolt. Nálam is akadt butykos, de csak méregerős kávé volt benne. Larusznál néhány savanyúcukor.
Gyér volt a forgalom, és ahogy ott álldogáltunk, néha meg-megindulva, máskor meg leülve az út menti kövekre, úgy éreztem, hatalmas leégésben lesz részünk. „Nincs rajtunk kívül még egy olyan hülye, aki erre a hirdetésre odamenne. Lehet, hogy felvesz minket a kandi-kamera is.”
Délre elértük a Grottó fölötti kopár, sárga síkságot, ahol korán érkező hósármány csapatok keresgéltek az árokparti csenkeszben, és láttunk átszállni két kanadai ludat is; a szél felerősödött, a távoli mocsár nádasának zúgása elért az útig, és ahogy hajlongott, hullámzott, időnként kivillant mögüle a sötétkék víz; a lápból és a mező felől panaszos madárhangok szivárogtak, de nem láttunk felreppenni semmit, csak a sármányokat. Már biztos voltam abban, hogy a hirdetés blöff.
„Odamegyünk a megadott címre, és nem találunk ott semmit, ez lesz, de nem mindegy? Legalább nem a házban ülünk, legalább nem óriás lányokat karistolunk a fenyérre, és Tafy is éledezik, iszogat, battyogunk, nem tapadunk oda fűre, fára, fövenyre, álomra, nem nagy szám, ahogy Erigon mondaná, de mégis élünk, éledezünk, éldegélünk, mendegélünk, egy hirdetésre, átverésre, és akkor mi van?, hol itt a gond?”
Már azt hittem, lezárták az utat, bő óráig nem jött semmi, majd egy roggyant dzsip érkezett ló-pótkocsival, füstölve vánszorgott el mellettünk, láttuk a két hamuszürke lovat, ahogy kíváncsian mustrálják a szeles síkságot, láttuk a sofőrt, és mellette egy cigarettázó lányt, intettek is, a lány emlékeztetett valakire, de órákkal később se tudtam megmondani, kire. Valamivel később egy kutya jött szembe velünk, áttért az út másik oldalára, legvégül feltűnt a piros Musztáng és benne Barbitál:
– Hát ti? Még mindig itt?
Ami az átverés teóriáját illeti: nem talált. A cím valós volt és tényleg indítottak ámorszérum tanfolyamot. Az épületre nézve hihető tűnt, hogy ez a kurzus mindenféle vágyat, érzést megszűntethet. A háromszintes hasáb a világ legnagyobb kartonkonténerének látszott, ami estére biztosan felszívódik, hogy másnap hajnalban, egy másik városban bukkanjon fel. A bejáró mellett számos faliújság lógott, vele szemközt kis büfé húzódott meg, előtte egérszürke műanyag asztalok és székek álltak. A homályos előtérből két folyosó nyílt. Az egyik fölött a következőt olvastuk:
Akkor higgy a nőnek, ha ló legel a sírján.
A másiknál pedig ezt:
Minden pasi farok.
Nyilvánvalóvá vált, hogy jó helyen járunk. A feliratok üzenete is egyértelmű volt: férfiak jobbra, nők balra – középen a büfé, ahová le is telepedtünk, mivel a mustársárga falióra szerint maradt időnk kávézásra, Tafy esetében rummal, megfejelve egy korsó diesellel.
– Csak mi lehetünk ekkora barmok – mondtam a meghirdetett időpont előtt öt perccel, amikor még mindig csak mi hárman, és a miteszeres büféslány voltunk a foghíjasan kivilágított aulában. Pontosan öt perc múlva az emelet felől rendkívül magas, vörös hajú, hisztérikusan szeplős, gipszfehér pasas érkezett, és egyenesen hozzánk lépett:
– Az ámorszérum érdekli önöket?
Azt se tudtuk, mit mondjunk. Az ámorszérum? Azt hittük, hogy ez csak amolyan fantázianév, de most úgy tűnt, mindjárt hoznak három vödörrel. Larusz egy bizonytalan igent nyögött.
– Remek. Várjunk még, úgy tűnik nincs meg a létszám – mondta a langaléta és visszacaplatott az emeletre.
Megnyugodtam. Iszunk még egy kávét, és mivel a létszám nem jön össze – ez nyilvánvaló és remélhető – átmegyünk a Noctiferbe, felhívjuk Barbitált, hogy vigye vissza Laruszt, én meg Tafyval bambuszpálinkázok egy hosszút, jót röhögünk a történteken, továbbra is bízom Tim Trinben, hogy egyszer enged majd a fagyossága, és akkor én lehetek az ő életének hava-borsa, Tafy pedig belátja: ahány fa, annyi lány, és az egyikből, egyszer, mint a bábból a lepke, kibújik valaki. Valakit majdcsak kipiszkál valamelyikből, talán nem háromnapos öleléssel – de talán nem is nagyfejszével egy csapásra.
Alig értem a kávé végére, amikor a lengőajtón belépett három, némileg elbizonytalanodott lány; a sarkukban öt viháncoló srác, két perc múlva magányos, magas és sápadt filosz alkatú fiatalember, őt követte egy középkorú férfi, vájárnak néztem, egy megtört asszony, és egy bácsi, aki rokkantnyugdíjasnak látszott. A langaléta akkor bukkant föl újra, amikor már legalább harminc fő ténfergett a büfé előtt. Áthajolt az első szint korlátja fölött, látva, hogy gyűlik a létszám, elmosolyodott és visszaszaladt. A büfénél hamarosan sorban állás alakult ki, ennek ellenére jókora csúszással, csak akkor hívtak be minket a termekbe, amikor az előtérben már mozdulni sem lehetett. Tafyt nem érdekelte más, csak hogy van-e még ideje újabb dieselre, én pedig a számat tátottam: hihetetlen, hogy rajtunk kívül ennyi hülye van! Fiatal, középkorú, idős, makkegészséges, és rokkantnyugdíjas hülye. Larusz viszont ragyogott és izgatottan járkált, azt találgatva, hogy a csődületben ott vannak-e már a tanfolyam előadói. Harmadjára a langalétával egy nő is jött: rendkívül alacsony volt, tetőtől talpig gyász-feketébe öltözött, súlyos ezüstékszerek lógtak a nyakában, hollószínű haja pedig a combjáig ért. Megálltak a lépcsősor tetején, onnan kértek figyelmet, a vörös férfi üdvözölt minket, kifejezte abbéli örömét, hogy ilyen szép számban gyűltünk össze és közölte:
– Férfiak jobbra, a 11-es terembe, nők balra a 12-es terembe. Öt perc múlva kezdünk.
A 11-esben levegőt se kaptunk. Mivel engem nem érdekelt az egész, leültem a földre, ahonnan csak az előttem ácsorgók lábát bámulhattam. Alig dőltem a falnak az izgatott tömegen moraj szaladt végig és Tafyék is ágaskodtak, így hát felálltam mégis, és láttam, hogy a férfiaknak, fiúknak, ifjaknak és időseknek a fekete nő tartja majd a tanfolyamot. Mivel alacsony volt, a tömeg pedig igen nagy, ezért lépcsőfoknak használva a széket, fellépett az asztalra.
– Kedves fiúk, drága urak, csöndet kérek! – kezdte erőteljes, búgó hangon. – Látom, sokan vannak, akik a segítségünkre szorulnak. Először is megköszönöm, hogy eljöttek ma. Mivel ez az első találkozásunk, rendkívül fontos, hogy ne lankadjon a figyelmük. A bal oldalon állókat megkérem, nyissák ki az ablakokat, köszönöm.
Itt tartott némi szünetet, megvárta, amíg néhány ablak sarkig tárul, majd folytatta:
– Jaffa vagyok, és rövid leszek. Ma a beiratkozással kapcsolatos dolgokat intézzük az első emeleten, ahol Molibdén kollégám várja a jelentkezőket a 47-es szobában. Garantálom, hogy akik ezt a tanfolyamot végigcsinálják, soha többé nem lesznek szerelmesek. A szerelem pusztító és esztelen érzés, ami elveszi az ember szabadságát, állati kínokat okoz, s nem ad cserébe semmit, csak néhány röpke percet, de az a néhány perc se más, mint illúzió. Önök megtarthatják a szabadságukat és nyugalomra, boldogságra tehetnek szert nálunk. Az adminisztráció sok időt vesz el ma, épp ezért, bevezetésként csak a legfontosabbakat mondom el. Nem kell megtanulniuk semmit, nem kell vizsgázniuk, nem kell jegyzetelniük. Csak hallgassanak ránk! Mindenki számára elfogadható és nagyon egyszerű szabályaink vannak. Ha ezekhez tartják magukat, garantált a siker. Mint láthatták, a túloldalon a hölgyek kapnak szerelemellenes képzést. Az első és legfontosabb szabály velük kapcsolatos. Soha, semmilyen körülmények között ne álljanak szóba a 12-es terem tanulóival, azaz a lányokkal és hölgyekkel. Nem ezért jöttek ide, remélem ez világos. Soha! Kivételesen tegyék félre az illemszabályokat is, ha lehet, még a köszönést se fogadják, és főként ne köszönjenek előre. Ez tilos. Akit beszélgetni látok a 12-es terem tanulóival, saját kezűleg húzom ki a résztvevők listájáról. Megértették? – kérdezte a nő elragadó kedvességgel, mire az első sorokban állók élénken igeneltek. A nő folytatta:
– Akkor még egyszer. Innen az első emeletre mennek, a 47-es szobához, ahol kitöltik a jelentkezéshez szükséges űrlapokat. A tanfolyam további menetéről két napon belül értesítést küldünk sms-ben vagy mailben. Türelmüket kérjük, ha várakozni kell, de nem számítottunk rá, hogy az érdeklődés ennyire élénk lesz. Addig igyanak egy kávét a büfében, de ne feledjék, nem beszélhetnek a hölgyekkel. Ez rendkívül fontos, és ez a szabály attól a pillanattól érvényes, hogy kilépnek ezen az ajtón. Ígérem önöknek, hogy következő találkozásunk alkalmával már sok érdemi tudnivalóval térhetnek haza, addig is minden jót, és ne legyenek szerelmesek – köszönt el a nő, lemászott az asztalról, duruzsolt egy kicsit a legközelebb állókkal, és kiment az ajtón, sarkában az utána tóduló férfiakkal.
Szemből, a 12-es terem felől ugyanekkora tömeg érkezett. A két frakció olyan feszültséggel közeledett egymás felé, mint bevetésen két ellenséges gyalogezred. Egyértelmű volt, hogy a nők ugyanazt az ukázt kapták a 12-esben, amit a férfiak a 11-esben. A tömeg java az emeletre tartott az adminisztrációt intézni, kisebbik hányada a lengőajtó felé, hogy levegőzzön kicsit, ám így is csődület keletkezett a büfé körül. Tafy hajthatatlan volt, mindenáron újabb dieselt akart. A ház, az aula, a büfé épp elég lehangoló, szürke és nyirkos volt ahhoz, hogy Tafy mérhetetlenül boldog legyen benne. Nem harcoltam ellene, megláttam egy megüresedő asztalt, és Laruszt magammal rángatva gyorsan leültem. Tafy beállt a sorba, Larusz a tökkelütöttek bárgyúságával tekintgetett jobbra-balra, mintha várna még valamit. A két előadó, a fekete nő meg a vörös égimeszelő egy pillanatra megjelent a lépcsősornál, és mintha adatokat egyeztetnének, két mappát lapozgattak. Egy pillanatra úgy tűnt, Larusz feláll és odalép hozzájuk megköszönni, hogy itt lehet, ehelyett hamarosan elment a beiratkozást intézni. Egyedül maradtam az asztalnál, időnként elhessentettem az érdeklődőket – „foglalt” – és azon csodálkoztam, hogy a 12-es terem tanulói között milyen sok a széplány. Egyáltalán nem úgy festett, hogy szerelemellenes képzésre érkeztek, sokkal inkább egy modellképző tanfolyam vagy kaszting résztvevőinek hatottak, leszámítva egy-két korosabb tanulót. Míg Tafy egyre idegesebben ácsorgott a mozdulatlan sorban, én megállapítottam, hogy majdnem minden nőtípust szemrevaló küldöttek képviselnek. A többség hosszú hajú lány volt, csakúgy suhogott jobbról-balról a sok szőkeség, feketeség, lágy barnaság és bikavadító vörösség; fodrozódott a sok szoknya, feszültek a farmerek, gömbölyödtek a keblek és mellek, domborodott a sok formás tompor, gondoltam is, ha a szervezők eszüknél vannak, akkor a 11-es és a 12-es terem tanulóinak más-más időpontot adnak.
Tafy előreléphetett egyet, és már a szemkontaktust is felvehette a büfés lánnyal, amikor a szomszédos asztal megüresedett, de ugyanabban a pillanatban el is foglalta hét lány: egy Barbie-szőke ciklon; egy oroszlánsörényű, drabális, de vonzó barna; egy Kleopátra frizurájú vékony kis vörös; egy szomorkás, formás, félhosszú szőke; egy búbánatos, kissé retardált őzbarna; egy rendkívül hosszú hajú vörös démon; és egy indiánlányszerű hollófekete. Nem vacakoltak a büfével, az automatából vettek maguknak kávét és teát, s minthogy elég közel ültek, hallottam, mit beszélnek. Talán tréfás kedvük volt, mindenesetre, ha hinni lehet a fülemnek, akkor a következő beceneveket viselték: Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat és Vasárnap.
Tafy megjött végre a diesellel és a hosszúkávéval. Épphogy átbukdácsolt az ácsorgók tumultusán, le sem ült még, amikor a tekintete összeakadt annak a lánynak a tekintetével, akit a többiek Pénteknek mondtak. Láttam már ilyet a filmekben. Ócska, nyálas, harmadosztályú, péntekesti filmlöttyökben, amikor egy nő meg egy férfi a pultnál, a pénztárnál, az étteremben, a liftben, a Munkaügyi Központban így néz egymásra. Amikor délelőtt a bank forgóajtajában úgy összeakad a tekintetük, hogy kilépni is elfelejtenek, és csak forognak és forognak összeakadt tekintettel, délután négyig, zárásig, vagy míg a biztonsági őr ki nem szabadítja őket az üvegringlispílből. Tafy egyik keze a kabátjának keresett helyet, a másikban meg a kávémat tartotta.
– Tafy! Tafy! Ideadnád végre a kávémat?
Szegény barátom, mint aki máris túl sokat ivott, holdkórosként nyújtotta felém a csészét, de rám se nézett. Leereszkedett a székre, és amikor észrevette, hogy szemérmetlenül bámulja a lányt, aki ugyanilyen belefeledkezéssel bámul vissza rá, gyorsan hozzám fordult:
– Mi van? Mit mondtál?
– Semmit.
Beleivott a dieselbe, pontosabban felhajtotta a felét, megtörölte a száját, elgondolkodott, és újra oldalra nézett. A lány hátradőlt a székben és azt mondta neki:
– Neked éppolyan a sör, mint nekem a Sátán.
Akaratlanul, teljes testtel a lány felé fordultam, azt hiszem, szerettem volna megragadni a csuklóját, de egy pillanatra se vette le tekintetét Tafyról. Akkor valaki hátulról, a tömegből megkocogtatta a vállam. Hátranéztem, és aki ott állt, megszólalásig hasonlított Tim Trinre. Rózsafatollat tartott a kezében, és felém nyújtotta:
– Ezt elejtetted.
– Nekem sose volt rózsafatollam.
– Mindegy, most már legyen a tiéd! – és eltűnt a tömegben, én meg csak ültem ott, leforrázva, összeakadt érzésekkel, később felpattantam, hogy megkérdezzem tőle: találkoztunk már valahol?, de hiába vadultam fel és alá a tömegben, nem találtam Tim Trin hasonmását, amikor pedig rájöttem, mit teszek, és kiszáradt a szám, és úgy éreztem, hogy meghalok, ha nem találom meg, én is ittam két dieselt, gyere öregem, mondtam Tafynak, és magammal vonszoltam a második emeletre a 47-es szobához, ahol Molibdén úrnál, a rózsafatollammal kitöltöttem a jelentkezéshez szükséges űrlapot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!
    San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN: "„Ezer éve” ígértem egy cikket egy olyan jelenségről, amiről magyarul nem találni semmit, holott méltó volna a világhírre." 2020.08.08. 13:18

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN:
    "Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.
    "Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."
  • MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA

    MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA
    "„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."
  • HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA
    "Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA
    Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

    KERT A VADONBAN

    KERT A VADONBAN
    Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

    KERT & VADON "Mindig történik valami. Most például örökbe kellett fogadnom egy egész "csonka családot." 2020.07.17. 12:18

    KERT & VADON
    "Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK
    Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG
    "Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?
    Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?
    Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
    Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.
    A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET: "Jobb világban élnénk, ha erről széles körben tudnánk." 2020.05.01. 08:35

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET:
    "Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK? "A közép- és a felső osztálybeli nők a beteges megjelenést sminkkel is igyekeztek elérni. Úgyis mondhatnánk: tébécésre sminkelték magukat." 2020.04.24. 05:08

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK?
    "Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS "TELJES TESZTELÉS" - A SARKSITE-ON: "De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét." 2020.05.07. 19:21

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS
    "Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB "SZTORI", AMIT VALAHA ÍRTAK: "Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?" 2020.04.10. 16:01

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB
    "Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA: "A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket." 2020.04.06. 20:28

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA:
    "A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM? "A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez." 2020.05.03. 12:29

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM?
    "Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK? "Szeretnék adni nektek az ünnepre valami kedveset, s találtam is valamit. Rettentően tanulságos és aranyos!" 2020.04.11. 18:20

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK?
    "De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

    FILMAJÁNLÓ: "Bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban" 2020.04.05. 19:36

    FILMAJÁNLÓ:
    "Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA: "A kakukk valóban okos, agyalós madár, mégis néha épp az eszessége miatt jár pórul. Pontosabban azért, mert ennek az eszességnek is vannak határai." 2020.04.08. 19:33

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA:
    "A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN? "Már nem is tudom, mióta vagyok itt önkéntes karanténban, de talán úgy 6-7 hete. Rögtön az elején arra lettem figyelmes, hogy géphangokat hallok a völgyből." 2020.03.29. 17:51

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN?
    "Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "