A szuperszonikus géniusz és a lepkefing

Részlet a 2022-re tervezett regényből 🙂

Massa confusa: A szuperszonikus géniusz és a lepkefing

A mitológia kentaurjai vagyunk mindannyian. Kultikus fogalmakkal – ész, haladás, történelem, szabadság – igyekszünk kiemelni magunkat egy rendszerből, amelynek azonban maradéktalanul és örökre atomjai vagyunk. Ám ezt a halmazba ágyazottságot valahogy se az individuum, se a kollektíva nem képes elfogadni. A történelem szupernóva-robbanások története; a szabadság meteorok “véletlenszerű” ütközése; a haladás üstökösök haladása. De érdemes?, szabad-e (?) emberi (?) életeket (?) olyan csillagászati léptékbe helyezni, ahol minden fogalom értelmét veszti, de legalábbis megkérdőjelezhető? És vajon érdemes-e élni, gondolkodni, írni és számolni, ha egyszer önmagunkat mint részt összevetni az Egésszel tilos!? Ha másért nem, hogy átélhessük immanens megaláztatásunk és felmagasztalásunk érzését, azt a hátborzongató paradoxont, hogy rendszerbe olvadásunk egyidejűleg adja meg mindkettőt. A peronőr stílusában: “Nehogy már ne!” Ha egyszer “tudjuk” (mert ugye tudjuk!?), hogy a legeszesebb szuperszonikus-géniusz “alacsonyrendű” (?) lények koktélja lesz, mi több, ha ezek az “alacsonyrendű” férgek és mikrobák távoznak az észkombájn két és fél lábnyira ásott korpuszáról, a Föld nevű planéta “sajátos”, glóbusz-specifikus ökobiológiája után, a Kozmosz-szerte érvényben lévő, s egyáltalán nem specifikus, de a legbombasztikusabb értelemben általános, örökérvényű, homogén és monoton Kémia dolgozik rajta tovább. Végső soron pedig, bár ezt nehéz belátni, semmi más, csak a Matematika. No de a szuperzseni, ha nem szaknévsorok magolására fecsérelte Föld-szerte ismert talentumát, akkor valamiféle (talán jelentős) hatással lesz a glóbusz jövőjére. Mondhatnánk önelégülten, “exhumálva” a halálával “alacsonyrendű” szervezetek, és trágárságom áldozatává lett szuperszürke-állományt. Ám mielőtt megnyugodnánk (mely nem más vagy másféle megnyugvás, mint amikor önigazolást keresünk), legyen merszünk, szabadságunk, legalább annyi, hogy szaladjunk; lépjünk előre, épp csak néhány évmilliót, amikor a Föld nevű “szargalacsint” nem görgeti tovább az égi Skarabeusz; mikor bolygóspecifikus ökobiológiája nemhogy nem működik, de már nincs is. És akkor kérdezzünk rá arra, amit néhány évmillióval korábban állítottunk. Vegyük elő a szuper-zsenit, és nézzük meg: munkája, brillírozása vajon mely porködben, Szaturnusz-gyűrűben, Linné-kráterben, Uránuszban-Neptunuszban, űr-meddőhányón vagy gázfelhőben mutatkozik meg? Őhozzá, egykori, hajdani (s már rég, de mennyire rég nem majdani) fajtánk vérbő reménységéhez melyik hánium atom köthető? Pontosan melyik az a kurcsatóvium vagy mendelévium atom, ami tőle származtatható? Ez itt?, amely merőben fiktív, jövőbéli “létünk” fingjában lebeg?; vagy amabban, innen úgy két és fél fényévnyire! Olcsó és gyáva trükk volna immár szegénynek, szinte nullának titulált agytrösztünket a “nihil” arzéngőzébe lökni? És perelhetnénk így is: No és a híres lepke-effektus?, megfeledkeztünk volna róla? Még ha a szuper-zseni nincs is (meg) már, és de facto mi sem vagyunk, akkor is (csak azért is!), valami csak másként lesz a genius generissimus miatt! Mert volt (szegény). Az egyik Plútón egy lukkal kevesebb (vagy több?). De – és ez már valósággal magasztos gondolat – meglehet, hogy az “egész” valamiként, úgy amint van, odébb lesz. Minden ugyanúgy, csak egy kissé arrébb (errébb?); icirit feljebb, picirit lejjebb; az egész inercia. Talán igen – az egész Univerzum, tokkal-vonóval, kicsit idébb, kicsit odább – amint mondani szokás: a nagy büdös semmiben. Pillanatra blokkolva az Űr, a matéria tudatot is átjáró cinizmusát, még gondolok a nagy zsenit megelőző lepke-effektusra is. Nyilván valahol, valamikor az ő létrejöttéhez, zsenialitásához is kellett egy kis lepkefing.

Ott van például Tafy barátom hajdani nőjének majdani veje, aki a nyolcvanas évek végén úgy kezdte “pályafutását”, hogy a nullfoki reálgimnázium kémia szertárában, mint az iskola szépreményű, harmad évfolyamos zsebzsenije felrobbantotta magát (bár túlélte). Majd folytatta úgy, hogy valamiféle összeesküvés-elmélet rabja lett. Eszerint olyan robbanóanyagot talált fel, ami miatt nyomában vannak a legeslegtitkosabb ügynökségek. A nyolcvanas évek végéig leginkább a KGB “üldözte”, bár nemegyszer említette, hogy a “spájzban” kuksolnak már a jenkik is!; a kilencvenes évek elején főleg brit kémek figyelték, míg reggel habos karamellt ivott, később sasolta már a CIA és az FBI is, a fél országot bepoloskázták miatta, újabban viszont inkább műholdakról kémlelik. Amint hallom, a szóban forgó ember koránt sincs egyedül – tucatnyi embert üldöznek titkos szekták, ufók és kartellek, apokaliptikus erejű robbanó- vagy üzemanyagok szupertitkos licence miatt; moziban, ponyvában, bulvárban is rajzanak az effélék, és csak a nullfoki kantonban meghaladja az üldözött feltalálók száma a százat. Gradációs időkben lehetnek ezren is. És mint általában az efféle paranoiában szenvedők, a szóban forgó ember, Tafy hajdani nőjének majdani veje is megfoghatatlan, mert minden olyan ponton, ahol sarokba szoríthatnánk, vöröseltolódást mutat, és hérakleitoszi homállyal a következő választ adja: “Erről nem beszélhetek.” Erre pedig igen nehéz gombot varrni. Nos, mindezek ellenére mások, standard honpolgárok számára is elfogadható, de legalábbis tolerálható életet él. Bár arca kissé felpüffedt az antidepresszánsoktól, bár kissé slampos, az emlékezetes robbanás óta kissé biceg, kedvesebb a megengedettnél, szószátyár és indokolatlanul titokzatos, mégis: veszi a fáradságot és időben megy az orvosi bizottság elé, olvashatóan, segítség nélkül tölti ki az űrlapokat, beosztja kevéske pénzét, nem kuncsorog, időnként felbukkan a piacon, és pszichiátere megbízásából (aki így segít rajta) alsógatyát, pamutzoknit, és strandpapucsot árul. Néha ugyan kiborul, elbujdosik (nyilván a CIA elől), majd miután “vagy negyvenszer közösült űrből jött, vörös fanszőrű hominida nőkkel, akik tucatszor fejtek tőle spermát, épp egy iszapszenthangyási pajta lóbokszában”, szóval, hónapok múlva előkerül a környékbeli erdők vízmosásaiból – rátalálnak gombaszedők, agancskeresők, ritka prunellák kutatói; néhány kezelés, egy-két hónap, emelt gyógyszeradagok, intenzív terápiák, friss levegő, fehér lepedő, rácsos ágy, és máris mehet vissza az alsógatya-standra. Nos, a szóban forgó ember, Tafy hajdani nőjének majdani veje, az utóbbi években újabb agy-flikflakkal gyarapodott. Talán a biokémia (és elmebaj) útvesztőin át jutott el a matematikáig. Mindenesetre, amint volt szerencsém látni, van egy “könyve” (amely nem titkos), és amiben a világ legkisebb száma, azaz a voltaképpeni semmi található. Azt gondolhatnánk, hogy az egyértelműen a nulla, és a nullával nincs mit bíbelődni. Csakhogy, amint Tafy hajdani nőjének majdani veje kifejtette, a nulla is található “valahol”; a nulla, a semmi pozicionálása nem lehetséges a nem-nulla leírása nélkül. Így aztán valamiként az épp csak nem nullát kezdte bogarászni; de nem képlettel, formulával írja le, hanem ténylegesen. Eleinte hatalmas könyvben dolgozott, amely egymásba ragasztott lapokból állt, és amit hosszan, akár egy szalagot, kiteríthetett a szobájában. Majd amikor látta, hogy ez nem elég, a szalagot óriási tekerccsé bővítette, amely tetszés, tempó és igény szerint, elvileg korlátlanul bővíthető. (Tafyval ajándékként mindig papírt viszünk.) Megpróbálja leírni a világ legkisebb, azaz a világ nullához legközelebb eső számát, a 0.00000~1-et. Fogalmam nincs arról, hogy az elméleti magas(mély)matek mit szól a dilemmához, de a szóban forgó embert, Tafy hajdani nőjének majdani vejét érteni vélem így is. Szorong ő is, a feladat mértéke, léptéke, lehetetlensége (és talán oktalansága) miatt, és mégis: boldog. Deklaráltan dilis, igazi pszichotico classico, és mégis, amint Tafyval nem egyszer megállapítottuk: végletesen szabad. Mint akinek rabsága nőtt szabadsággá. Mégis ritkán gondolok rá, szorongok tőle én is. Leginkább akkor jut eszembe, ha a szóban forgó ember anyósának hajdani barátja, Tafy nálam italozik, búnogritumot töltögetünk, komor és vörös mondatokat, boldogan siránkozunk meg nem történt dolgok fölött, és ilyenkor szóba hozza a kultikus majdnem-nullát, és akkor szomorúan gondolunk arra, mi történne, ha valami haramia, besurranó ufó csak azért törné fel Tafy hajdani nőjének majdani vejénél a számzáras ajtót, hogy a majdnem-nulla, a “Tóra” végére, rosszindulatúan, csak azért is odabiggyessze azt a nyomorult egyest. Vajon mi történne akkor? – Mágikus erő van az efféle dilikben; pokoli tévedések és mennyei lehetőségek.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

TÁMOGASD A CENWEBET!

TÁMOGASD A CENWEBET!

Nézd meg ➡ ITT milyen lehetőségek vannak és mit kapsz cserébe!

Rövid összefoglalót találsz arról, "mit tettünk le az asztalra" eddig ➡ ITT.

MIT TÁMOGATTOK?

➡ a honlap fennmaradását
➡ hogy olyan dolgokról beszélhessünk, amiről másutt nem
➡ jobban ismerhessük a világot, amiben élünk
➡ gyönyörködhessünk abban, amit már megismertünk
➡ újabb cikkek és könyvek megszületését
➡ nemcsak az irodalmat
➡ hanem a természetet is

Vess egy pillantást a legfrissebb írásokra ITT - Hátha találsz még valami kedvedre valót!

REGÉNY

MENNYIBE KERÜL?

Vélemények a regényről

E-BOOK

Mennyibe kerül?

Vélemények a regényről

JÉGVÁGÓ

Nézzük az árát!

Vélemények a Jégvágóról

E-BOOK

Mennyibe kerül?

Vélemények a Jégvágóról