Valóban gondolkodunk, ha például a gondolkodásról gondolkodunk?

Rodin gondolkodó Centauri

Az ember szeretne biztonságot, és igen, kényelmet is. A kényelem vonzó, mindenféle értelemben, s azt sem állítom, hogy valójában pocsék dolog. Én is szeretem. De valószínűleg drog.


2020.04.20. Mindnyájan természetesnek gondoljuk, hogy gondolkodunk. Többek között ezt szokás az ember erényeként vagy fejlettségének bizonyítékaként felhozni.

De vajon tényleg mindig gondolkodunk, amikor azt hisszük? Vajon azt mondjuk, írjuk, amit gondolunk? Létezik, hogy időnként nem gondolunk semmire?

Első nekifutásra talán ostoba kérdések ezek, de a világjárvánnyal járó felfordulás és bizonytalanság különösen fontossá teheti, hogy megválaszoljuk őket. Nekem személy szerint is fontos, bár az én életembe ezek az elemi kérdések viszonylag korán, tizenhét éves koromban törtek be – termonukleáris erővel. Részint ennek köszönhetően lettem író, és alakítottam ki tizenhét évesen egy módszert, amit eddig csak a legjobb barátommal osztottam meg, nem mintha nagy titok volna, de sosem éreztem úgy, hogy erre másnak is szüksége lehet. Hisz nem mindenki író, és nem mindenki akar az lenni (bár egy felmérés szerint a legtöbben még mindig írók lennének, ha szabadon választhatnának).

Most azonban fontossá válhat ez, ráadásul sokaknak most van elég idejük arra, hogy önmagukkal (is) foglalkozzanak.

A kályhától indulnék, vagyis egy olyan állítással, ami blöffnek hathat, pedig igaz. Nem állítom, hogy sosem akartam író lenni, de hamarabb lettem író, mint ahogy tudatosult volna bennem az „íróságom”. Javában írtam novellákat (kezdetben csapnivaló verseket is), de eszembe nem jutott, hogy én írást művelnék. Nem a minőségről van itt szó, hanem az aktusról. A minőség megítélése jó ideig teljesen reménytelen, hisz a kezdő író mindenben kétkedik, saját tehetségében a legvehemensebben. Ez rendben is van. Ám az írás aktusa nem feltétlenül kötődik a minőséghez. Ha az ember épp nem világirodalmat „csinál”, akkor is ír, akkor is egy fiktív térben mozog, akkor is átkeretez, és végletekig tágíthatja a horizontját. Ezt tettem én is, mégsem tudtam róla.

Honnan tudom, hogy nem tudtam?

Emlékezetes pillanat adja erre választ. Thomas Mann Tonio Krögerjét olvastam tizenhét évesen.  Állati erővel vágott mellkason (még ha nem is annyira, mint a Kis herceg). Emlékszem: az asztalnál ülve fejeztem be a könyvet, és amint magam elé eresztettem, az a tiszta felismerés született meg bennem, hogy én is ezt csinálom. „De hiszen én írok” – gondoltam, – úgy valahogy, ahogy az írók írnak.” Nehogy bárki félreértse: a közelében sem jártam annak a gondolatnak, hogy magamat Thomas Mannhoz hasonlítsam; hogyan is fordulhatott volna elő ez? – hisz nem íróként írtam addig, egyszerűen csak írtam, és kész.

Ez még nekem is, ma is valószínűtlen. Ilyesmi elvileg nem fordulhat elő, én is azt mondom.

Ha valaki novellákat ír, szabályos elbeszéléseket, sőt már regényekbe is belefog (igaz, még nem fejezi be – bár egy évvel később elkészült az első eleje-vége van regényem is), akkor tudnia kell legalább annyit, hogy íróként van jelen, vagy egyfajta írói létmódot imitál. Ennyit biztosan tudnia kell. Én mégsem tudtam. Egyetlen többé-kevésbé elfogadható magyarázat van erre.

Az írás szokása nálam egyáltalán nem kapcsolódott az irodalomhoz.

Meglepően korán kezdtem mindenfélét felírni, s ennek elsősorban természettudományi irányultsága volt. Annyira korán, hogy miután párszor írtam erről, magam is elbizonytalanodtam. Úgy tűnt, hogy nyolcéves korom körül már jegyzeteltem, naplót írtam, de hát az ember nyolcévesen épp csak megtanul írni-olvasni. Nem voltam csodagyerek, szóval valószínűtlennek tűnt, bár határozottan emlékszem rá, és a feljegyzésekből sok minden meg is maradt. 2017-ben azonban rábukkantam egy régi fényképre. Hetési tanárbácsiról írtam épp, és úgy rémlett, van valahol egy régi, tőzikés fotó. Meg is találtam, és legnagyobb meglepetésemre a képen is ott van már nálam a notesz. Itt lehetek vagy 8-9 éves.

Az első tervszerűen vezetett naplóm a felhőkről és az időjárásról szólt. Ma sem tudom, miért.

De mindig feljegyeztem, milyen felhők, cirrusok vagy altocumulusok járnak-e az égen. A fiatalabbak már nem ismerik a Búvárzsebkönyv sorozatot, de az én gyermekkoromban az volt az egyik legnépszerűbb sorozat. Az én első kötetem a „Felhők” volt. Aztán jöttek a madarak, és minden más. Madarakról szóló egyre részletesebb beszámolók, aztán madarakról szóló fantáziák – mondjuk így – fikciók, később személyes naplófélék, és valahogy ez a szövevény észrevétlenül vezetett el odáig, ha tetszik, sodort bele abba a létállapotba, ahol az ember egyszer csak már novellát és regényt ír.

Tehát a Tonio Kröger olvasása után tudatosult, hogy író vagyok, abban az értelemben biztosan, hogy novellákban és regényekben gondolom el a világot, ezekben a formákban rendszerezem, amit megtudtam és amit érzek.

Innen egyenes út vezetett ahhoz a kérdéshez: de vajon, tudom-e, mit érzek, mit tudok. Tudom-e egyáltalán, hogy mit gondolok?
Nyilván ez sem jut az ember eszébe véletlenül, akkor sem, ha Thomas Mannt olvas. Csakhogy korábban – minden fentebb írt dologtól függetlenül – erősen zavart valami; annyira, hogy már veszekedtem is emberekkel emiatt. Ha megkérdeztem valakit, mire gondol épp, gyakran kaptam azt a választ: „Semmire.” Ez rettentően bosszantott. El nem tudtam képzelni, hogy valaki tök üres fejjel álldogál vagy üldögél. Azt gyanítottam, hogy ez általában nettó hazugság. Egyszerűen nem akarnak színt vallani, vagy úgy gondolják, magánügy, hogy mire gondolnak.

De akkor mondják azt! – gondoltam –, és ne hazudjanak a szemembe.

Valamivel több jóindulattal feltételezhető, hogy „a semmire gondoló” ember valójában csak nem tudja, mit gondol az adott pillanatban. Miért is ne lehetne ez így? Hisz sokszor évek óta függő kérdésekre se találunk választ. Végül nagyjából azon a ponton nyugodtam el – jellegzetesen kamaszos álláspont –, hogy mások vagy hazudnak, vagy egyszerűen hülyék.
Csakhogy Thomas Mann és a saját íróságom felismerésének hatására megszületett végre az igazán jogos kérdés:

És én tudom-e, mit gondolok? Valóban tudom?

Hamar rájöttem, hogyha engem kérdeznek: „Mire gondolsz?” – bár mindig van mondanivalóm, általában mégsem azt mondom, amire az adott pillanatban valóban gondoltam. Két okból sem. Ezek a pillanatok illékonyabbak egy távoli illatnál is. Másfelől az ember nincs a tudatosság azon szintjén, hogy bármikor, azonnal, pontosan detektálja, mire gondol épp, vagy mire gondolt három másodperccel korábban. A rendszer – amit gondolkodásnak mondunk – akaratlanul is, a hazugság szándéka nélkül, tovább gördül, reflektál a kérdésre is. Szinte már nem is metafizikai síkról kell beszélnünk, hanem a modern fizikáról, mely azt állítja,

hogy a világ megismerése lehetetlen, hisz a megismerésére tett kísérlet egyúttal módosítja is,

vagyis amit megismerhetünk, az mindenképp a valóság egy módosulása lehet, s nem a kísérlet előtti-nélküli valóság. Ennek mintájára, ha rákérdeznek, mire gondolok, épp a kérdés lesz az, ami módosít rajtam, és azon is, amit gondolok; talán lavinát indít el, minek következtében húsz másodperc után olyasmiről beszélek már, ami távolról sem hasonlít arra, ami a kérdés időpontjában gondoltam.
Rájöttem, hogy ez pokoli nehéz feladvány, de egyúttal azt is megértettem, hogy az írók – legalább is a jobbak (mint amilyen Thomas Mann) – épp ezt a feladatot oldják meg. Legalábbis igyekeznek megoldani.

Vagyis: az írók munkájának egyik, ha nem a legfontosabb momentuma, a gondolat tettenérése. Ki másnak kellene jobban tudnia, hogy mit gondol valójában, ha nem az írónak?

Amint erre rájöttem, az is világossá vált, hogy ebből a munkából én még semmit sem végeztem el. Bár mérhetetlenül bosszant, ha valaki azt állítja, hogy nem gondol semmire, hazugnak vagy hülyének tartom a semmitgondolókat, és talán joggal, de míg én sem vagyok különb, róluk sem gondolhatok semmit.

Már csak az a kérdés maradt, hogyan lehet rövid úton, hatékonyan felfejlődni odáig, hogy mindig tudjam, mit tudok.

Hogy mindig arra gondoljak, amire valójában gondolok. Ezt nyilván lehet valahogy gyakorolni; s ha lehet, kell is. Végsősoron talán aznap dőlt el, hogy igenis író leszek.
Közelebbről vizsgálgatva, mit tudok és mit nem, még inkább megdöbbentem. Mert hogy az „élet nagy kérdései” eleve rohadt bonyolultak, főként egy kaotikus kamasz számára, az nem újság. De rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb dolgok is feladják a leckét, amennyiben őszinte önvizsgálatot tartok – így, kissé rémülten, ugyanakkor kíváncsian, egyre kisebb és kisebb részekre bontottam az elgondolnivalókat, valószínűleg azt a legkisebb egységet keresve, ahol már biztonságosan mozgok, s határozott, jól nyakon ragadható gondolataim vannak. De nem voltak. Annyira nem, hogy végül eljutottam a szavak szintjéig.

Azzal szembesültem, hogy hétköznapi fogalmakról, szavakról sem tudom, nekem speciel mit jelentenek.

Innen nem volt tovább, nem volt „lejjebb”. Utólag azt hiszem már, lehetett volna mindez rendkívül lelombozó is, lökhetett volna a megadás és lemondás irányába is, de bennem inkább a kíváncsiságot piszkálta fel, s még aznap kitaláltam, hogyan fogom begyakorolni a gondolat tettenérését. A szavaknál kell kezdeni – gondoltam. Meg kell tudnom, mit értek egy szó alatt, mit vált ki belőlem, hogyan hat.
Vettem egy üres nagyalakú spirálfüzetet (ezekből jópárat teleírtam később), és felírtam az elejére: „Gyakorlatok”. Az volt a terv, hogy valamiként kiüresítem és koncentrált állapotba hozom magam, és random szavakról írok majd; azt figyelem, mi jut eszembe róluk elsőként. Nem másodjára, nem kisvártatva, hanem elsőként, az első pillanatban, rögtön.

Ez a hamar elillanó pillanat érdekelt.

E tovatűnő pillanat elcsípése lehet érdekes másoknak is. Mert közelebb visz önmagunkhoz is, s mintegy melléktermékként feltérképezhetjük, megedzhetjük a gondolkodásunkat, az asszociációs bázist, így pedig függetlenebbek, erősebbek és szabadabbak leszünk. Mert ha a tudatosság jóval magasabb szintjére lépünk – hogy csak egy példát mondjak –, nehezebb befolyásolni minket. Mondom ezt egy olyan világban, ahol minden korábbinál több irányból és többféle eszközzel igyekeznek minket erre-arra terelgetni.
A gyakorlat úgy nézett ki praktikusan, hogy leültem a nyitott füzet elé, a kezemben toll, a füzet előtt egy véletlenszerűen levett könyv becsukva, lehunytam a szemem is, és addig vártam, míg nem gondoltam másra már, csak arra, hogy valamit látni fogok; egy szót, valamit, amiről majd eszembe jut valami, és én készen állok,

hogy azt a valamit, az első gondolatot és érzést megragadjam egy ezredmásodperc alatt, még mielőtt visszaillanna oda, ahonnan érkezett;

s amikor úgy éreztem, készen állok, még mindig csukott szemmel kinyitottam a könyvet, az ujjammal ráböktem valahol, majd kinyitottam a szemem, ÉS megpillantottam A szót.
Emlékszem az első gyakorlatra (ma is megvan a füzet). Titokban persze azt reméltem, olyan szavak jönnek szembe, mint: napnyugta, alkony, esthajnalcsillag (ebben konkrétan nagyon reménykedtem), de a nyelv nem ilyen, matematikailag is kicsi az esély ezekre a szavakra. Nem is volt szerencsém. Az első gyakorlat a dühről szól, a csalódottságról, mivel az első szó a „hogy” volt – amit éreztem és gondoltam, kimerült abban, „hogy” csak nekem lehet ekkora pechem. De folytattam a gyakorlatokat – két évig intenzíven, több száz, talán több ezer alkalommal is. Némiképp ritkábban, de két év elteltével is gyakorlatoztam még.

Azt hiszem, ennek súlyos következményei lettek. Jók is, és kevésbé előnyösek is talán.

Sosem éltem át az úgynevezett „írói válságot”. Később, már publikáló szerzőként előszeretettel írtam témára, fotóra, akár szavakra is novellákat. A Liget folyóiratnál például gyakran voltak efféle tematikus számok. Így született többek között a Bróm-robbanás (a megadott szó a „szarkaláb” volt). Olyan nemigen volt, hogy ne jusson eszembe valami rögtön – általában is inkább a bőség zavara jellemző, de nem véletlenül mondjuk ezt „zavarnak”. Valóban: a túl sok akadályozhat is, például arra kárhoztat, hogy egyszerre sok dolgon dolgozzunk. De ez a kisebbik baj. A súlyosabb az, hogy többek között a „gyakorlatozás” során kiépült asszociációs bázis, s mellé felszedett infók és olvasmányok, élmények, és korábbi gondolatfutamok összessége olyan hálót hozott létre,

ami regényírásnál eszement előny, de egy beszélgetésben nem feltétlenül;

amikor élőben, egyenesben igyekszem ugyanazt a hálót felmutatni, ami megtart egy-egy gondolatot, egy futamot, szót vagy elméletet, az megterhelő lehet; függetlenül attól, hogy logikailag vagy minőségi szempontból indokolt-e, végtére is egy beszélgetés nem nagyregény.
Ezzel együtt mégis jó szívvel ajánlom ezt a rémesen egyszerű módszert, legalább kipróbálásra, feltételezve, hogy továbbra se akar mindenki író lenni, s nem fogja magát ilyesmivel gyötörni évekig, s feltételezve azt is, hogy mások nálam fegyelmezettebbek, s vacsoránál nem csapnak át minduntalan nagyregénybe.

Vannak olyan előnyök is, melyek bárki civilnek hasznára válhatnak.

Az egyik a revízió képessége. A gyakorlat lényege épp az, hogy a megszokott reakciók és klisék mögé nézzünk. Ez minden esetben koncentráltságot és felülvizsgálatot kíván. El is ronthatjuk a gyakorlatot. Én is számos esetben jöttem rá utólag, hogy megkerültem a feladatot, és hazudtam. Vetítettem – ráadásul magamnak, egy olyan helyzetben, amit rajtam kívül senki sem látott, így senki sem ellenőrizhetett. De én ellenőrizhettem magamat. S meg is tettem.

Miért fontos ez az állandó revízió? – méghozzá élethossziglan.

Mert a gondolkodás képes észrevétlenül kiüresedni, javarészt megszűnni, ráadásul olyan fondorlatosan, hogy nemcsak a környezetünk hiheti, hogy gondolkodunk, hanem mi is, holott nem. Már nem. Amúgy gyakran épp a legközelebb állók jöhetnek rá erre a leghamarabb, és ha van bennük némi jószándék, erre figyelmeztetnek is minket, ha például ugyanazokat a témákat, pláne, ha ugyanazokat a témákat ugyanazokkal az érvekkel és fordulatokkal vezetünk fel újra és újra.

Az ember szeretne biztonságot, és igen, kényelmet is. A kényelem vonzó, mindenféle értelemben, s azt sem állítom, hogy valójában pocsék dolog. Én is szeretem. De valószínűleg drog.

Mert alattomosan beszivárog mindenhová, átmos és kiiktat mindent, egészen addig, míg végül semmi más nem fontos már, csak a kényelem. A lelki és szellemi komfort. Amint a drog is átvág minket, hisz úgy ad örömöt, hogy közben valójában semmi sem történt velünk azon túl, hogy bevettünk vagy belőttünk valamit, úgy a kényelemszeretet úgy helyez minket egy idő után biztonságba és kényelembe, hogy csak mérhetetlen igénye jön létre bennünk, de az alapja, a háttere egy idő után elemi szinten is hiányzik.
A gyakorlatban – a gondolkodás mikéntjében – úgy jelenik ez meg, hogy egy fiatal embernek még sok kérdése és bizonytalansága van; főként ez utóbbiak kínozzák meg istentelenül a kamaszokat. A maga módján mindenki igyekszik válaszokat találni, nagy harc ez, minden egyes esetben, és amikor erre-arra születik valami többé-kevésbé elfogadható válasz, úgy kapaszkodunk a válaszokba, mint az utolsó fűszálba. Ezekből a fűszálakból igyekszünk mihamarabb valami úszószigetfélét összebarkácsolni. Valamit, bármit, ami fenntart. Ezzel eddig nincs is gond, jogos igény, jogos félelmek – jogos hiány a biztonság hiánya.

Csakhogy egy idő után könnyen esünk abba a hibába, hogy a párszor bevált választ érvényesnek tekintsünk az idők végezetéig.

Ez is érthető, hiszen, ha minden válaszunk érvényét veszti idővel, akkor ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk. Ki akarná ezt? Ép eszű ember nyilván nem. Én sem. Mégis: nem tehetünk mást, tudomásul kell venni, hogy bizonyos tapasztalataink, gondolataink, következtetéseink elavulhatnak. Ha nem akarunk a kényelemszeretet drogjával agyhalottat fabrikálni magunkból idejekorán, nem lehetünk mindig ezerszázalékosan magabiztosak, és atombiztos téziseket is revízió alá kell vonnunk.
De nem az a gond, ha valaki tíz év múlva is ugyanazt mondja – elvileg az sem kizárt, hogy egyik másik felismerés évtizedek múlva is érvényesnek bizonyul.

A gond az, ha valaki ugyanazt ismétli, de revízió nélkül.

Anélkül, hogy újabb érveket és bizonyítékokat keresett volna az igazára. Vagy: annak ellenére, hogy már réges-rég látványosan megcáfolta következtetéseit a sors vagy az élet.
Könnyű átvágni magunkat. Jól bejáratott részeredmények mantraszerű ismételgetésével, ezek egymáshoz illesztésével kifelé és önmagunk előtt is azt a látszatot kelthetjük, hogy gondolkodunk, ám valójában nem. Nem korábbi töprengéseink folyamatát éljük át újra, mindössze a végeredményt mutatjuk fel kényszeresen.
Az olyan gyakorlat, ami rákényszerít, hogy radikálisan, az alapokról induljunk neki elemi részeknek, például a szavaknak, és ezt rögzítsük is írásban, kibillent ebből a veszélyhelyzetből. Nem hiszek abban, hogy volna olyan ember, akit ne fenyegetne a mantra-lét.

E fenyegetettség ezer és egy fokán és stádiumában állhatunk, de valamiként ezzel (is) meg kell küzdenie mindenkinek.

Viszont a jó hír az, hogy ez egy élvezetes, izgalmas küzdelem, önmagunkkal, az emberi gondolkodás kulisszatitkaival, a nyelvvel, azzal a hálózattal, ami köröttünk és bennünk van. Nagy utazás, olyan kaland, ami egyáltalán nem biztos, hogy végül hazavezet. Ha jól sikerül, talán sosem térünk vissza oda, ahonnan elindultunk. De ez mennyei lesz.

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
Légy oly kedves, oszd meg ezt az írást másokkal is! Köszönöm.
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*


Mi az irodalom? – Amin az életed múlhat

Az írás és a dicsvágy – Hiúság kontra munka és alázat

Emóció, ráció, ihlet és a két agyfélteke

Emóció – ráció – ihlet – egyensúly és két agyfélteke 2.

2016 – Így készült (Könyvesmagazin) (Jákob botja, 2013)

2020.04.17. Látod, tanárbácsi? Idejutottunk.

A Bróm-robbanás (Kék angyal novella)

14 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Ma ismét a Liget műhely oldalán:

    https://ligetmuhely.com/liget/a-tema-titka/

  2. Szabó Edit

    Elképesztő vagy, bár ezt eddig is tudtam. 🙂
    Azt hiszem, sejtem már, hogy miért írsz te olyan hihetetlenül jó esszéket.

    Sosem akartam író lenni, nem is leszek az soha, ez biztos, de elképzelhető, hogy az első gyakorlatot pusztán kíváncsiságból kipróbálom majd. 🙂

    Nem vagyok jártas a témában, de úgy képzelem, hogy az ember agya éber állapotban mindig dolgozik, vagyis mindig gondolunk valamire, de ez az én értelmezésemben nem azonos a gondolkodással. A gondolkodás tudatos dolog, míg a valamire gondolás nem az, ezért sokszor nem is tudunk visszaemlékezni rá, hogy mire gondoltunk éppen. Lehet, persze, hogy ez nem így van, csak én gondolom így, miután az előbb gondolkodtam rajta. 🙂 🙂

    Nemrég olvastam el újra a Bróm-robbanást, de most nagyon meglepett, hogy az egy szarkaláb szónak köszönhető. No, most megyek, elolvasom megint. Keresem a szarkalábat. 🙂

    • Szabó Edit

      Máris rájöttem, hol van a novellában a szarkaláb!
      Az történt, hogy nekem a szóról a virág jutott elsőként eszembe. Lehet, hogy az itt említett első gyakorlatodat alkalmaztam, csak nem tudtam róla? 🙂

      • Igen, a virágot jelöli, de még ha nem is tudjuk, ott kell legyen bennünk az eredeti jelentés: a szarka lába – ennek mintájára lehet egyre beljebb-lejjebb menni a sokféle jelentésben, és ez eszement módon megnöveli az értelmezési kereteinket, így a szabadságunkat is, meg a gondolkodás összetettségét is.

        Érdemes lenne megnézned, hogy a Liget oldalán olvasható-e más szarkalábas írás

        Mellesleg azt például ma sem tudom, hogy a szarkaláb miért kapta ezt a nevet. Nyílik nálam is, de semmit sem találok rajta, ami a szarkára vagy lábra emlékeztetne 🙂

        • Szabó Edit

          Három további novellát találtam 2007-ből, ami a SZARKALÁB hívószóra született.
          Nem teszem ide a három linket, mert akkor nem jelenik meg a hozzászólásom, de ha kéred, szívesen elküldöm őket mailben.

          Ezt találtam a neten: A szarkaláb magyar és latin nevét is virága különös alakjáról kapta, sarkanytyúszerűen álló sziromlevelei ihlették az elnevezést.
          Nézd meg az egyes virágokat, emlékeim szerint tényleg ilyenek!

        • Ibolya Nagy

          Pontosan erre gondoltam én is, amikor újra olvastam!☺️

        • Szabó Edit

          Elolvastam mindhárom novellát.
          Nagyon érdekes volt látni, hogy az írók milyen történeteket fűztek fel a SZARKALÁB szóra. 🙂

          Született egy mese Aiszóposzról.
          Megtudhattam, hogyan keletkezett sok-sok évvel ezelőtt egy faluban az immár hagyományosan évente megtartott csicse-ünnep.
          A harmadikban pedig egy, a transzformárorháznál posztoló rendőrről olvashattam, akinek a “karján ott díszeleg az érettségizett rendőrök szalagja”.

          Háromban volt szó a madárról és egyben a virágról is.
          Jó játék volt! 🙂 🙂

          • Szabó Edit

            Rosszul írtam, pontosítok: kettőben volt szó a madárról, a harmadikban pedig egy Szarka nevű fogalmazó lábáról esik szó. 🙂

    • Szerintem mindenképp próbáld ki – tényleg sok mindent tudhat meg az ember. Eleinte valószínűleg csak rövid, pár soros ” futamok” születnek, de ahogy belemelegedsz – és érdemes időt hagyni ennek, új és új szavakkal kísérletezni – egyre hosszabbak lesznek. Nekem végül átmentek a gyakorlatok egészen hosszú és összetett írásokba, történetekbe, sőt, ha az ember rákap, ezek az ad hoc gyakorlatok akár össze is kapcsolódhatnak.

      Mint a Bróm-robbanás esetében.

      A dolog annyira erősen működik, hogy (ezt is említettem már talán), hogy egyik éjjel írtam a Bróm-robbanást, a rákövetkezőn pedig az Úszó szigetet; utóbbit az váltotta ki belőlem, hogy lefényképeztem egy fókát, és amint elkattintottam a gépet, megvolt a történet is.

      Gondolkodni, szétszedni és összerakni a dolgokat nagyszerű. 🙂

  3. Holsky Péter

    Hű, ez megint annyi gondolkodnivalót ad! 🙂

    Érdekes pl. a párhuzam a hasonló módszerekkel, mondjuk, a szabad asszociációval, ami a pszichoanalízisben meg a művészetben (a szürrealistáknál) jelenik meg. De mivel a módszeredet magad találtad ki, lehet arra gondolni: talán van ebben valami univerzália, valami általános emberi törekvés, szándék, igény is?
    Annyiban – szerintem – mindenképpen, hogy az ember nemcsak gondolkodik (reflexió), hanem a gondolkodásáról is gondolkodik (autoreflexió) – ez utóbbi nélkül nem is lehetne memória, tudomány, történelem, művészet, filozófia… Innen nézve: lehet, hogy ezzel a felismeréseddel >>csak<< megismételted saját életedben a törzsfejlődés nagy folyamatát?
    De ha ez így volna – ha ez törvényszerű -, akkor a legtöbb ember mégis miért nem szeret… ha nem is gondolkodni, de újragondolni dolgokat? Miért választjuk mégis inkább a kényelmet, a közhelyeket, a korábbi (sokszor elavult) felismeréseinkhez való túlzott ragaszkodást, ami pedig (ebben teljesen igazad van) sokszor önveszélyes, potenciálisan degeneratív folyamat?
    Vagy legalábbis – mert, belegondolva, talán nem is várhatunk el mindnyájunktól, mindenben ugyanolyan intenzitást – miért nem teszünk arra kísérletet, hogy elválasszuk magunkban azokat a dolgokat, amiket állandóan újragondolásra képes állapotban kéne tartanunk, azoktól, amiknél megelégedhetünk a korábbi gondolatokkal (pl. a praktikus tényeknél: hány percig kell főzni a lágy-, meddig a keménytojást)?
    Erre viszont azt vethetem ellent: de hát akár ez a triviális tény is újragondolásra szorulhat – pl. ha magashegységben túrázunk… Szóval, hogy nem lehet semmiről csípőből kijelenteni, hogy az soha nem szorul újragondolásra. Nagy egy háló ez itt!
    Na, ebbe most megpróbálok jobban belegondolni 😉

  4. Holsky Péter

    Még egy gondolat, a hálózatról: azt gondolom, hogy nyelvi kommunikációnk komoly hátránya a dimenzióhiány. Mikor gondolatainkat elmondjuk, akkor csak egymás után fűzhetjük szavainkat, azaz csak egyetlen dimenzióban, az egymásutániság vonalán beszélhetünk. Ezzel szemben az, ahogy maguk a gondolatok bennünk keletkeznek és kapcsolódnak, minimum háromdimenziós folyamat.
    Ti. ha eszembe jut egy ötlet, teszek egy megfigyelést, rájövök egy összefüggésre, az a lehető legritkább esetben zajlik elzártan, önmagában, bármely másik gondolattól (ötlettől, megfigyeléstől, stb.) fügetlenül. Szinte azonnal, de legalábbis gyors egymásutánban összehasonlítok, ellentétet állítok fel, párhuzamot keresek, metaforára (vagy más képi kifejezésre) lelek, visszaemlékszem egy hasonló szituációra vagy egy olvasmányra; stb., stb., stb. Amikor ezt szóban (vagy írásban) közvetíteni próbálom, ezt a többtényezős, cipószerűen képlékeny gondolatkomplexumot, mint a rétestésztát: ki kell nyújtanom és darabjaira kell szaggatnom – holott az adekvát az lenne, ha egy gráfban, kristályszerkezetben, molekulamodellban tudnám ábrázolni. Középen lenne a gondolat, melyhez eltérő irányokban, eltérő távolságokban, eltérő szorossággal, eltérő minőségben kapcsolódnak a többi társgondolatok.
    Természetesen nem gondolom, hogy minden gondolatunk ilyen komplex közvetítést igényelne. Azt, hogy >>sötétedik, fel kell kapcsolnom a villanyt<< (bár már magában is két tagból áll), vszl. fölösleges így körbegondolnunk – így nem is igényel efféle körbe-kommunikálást sem. De még az ilyen, úgymond "egyszerű", praktikus gondolatainknál sem szabad megfeledkezni arról, hogy a gondolatok és a hozzájuk kapcsolódó szavak végtelen hálózatából kiemelkedve/kimetszve jelentek meg éppen.

    Az, persze, már a következő nagy kérdéskör, hogy a szavak hálózata és a gondolatoké miként feleltethető meg egymásnak: mennyire választható külön, s ha különválasztjuk őket (ami praktikusan elkerülhetetlennek tűnik), akkor milyen a viszonyuk. A szavak csak a gondolatok ruhái? Vagy éppen a szavak, megnevezések teremtik a gondolatokat? Régi vita ez – a középkorban, a skolasztikus filozófiában pl. ez volt a nominalisták és realisták harca, de már Platón és tanítványa, Arisztotelész sem tudott egyetértésre jutni ebben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük